Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
Jogos bizalmatlanság
Ez vagy az a hír gyakran derült égből villámcsapásként hat a nyugati narratívát gyanútlan jóindulattal követők számára. Különösen, mivel az „I’m vaccinated” (beoltattam magam) profilképeiket seperc alatt ukrán zászlóra cserélő véleményformáló körök közellenségnek kiáltottak ki bárkit, aki az egyendiskurzust némiképp árnyalta volna. Hivatalosan tehát Kijev másfél éven át halmozott diadalt diadalra, a döntő győzelemhez mindig már csak az éppen következő dollár- és eurószázmilliós csomagra volt szüksége – teljességgel érthetetlen miként fenyegetheti mégis összeomlás a harctéren. Putyin elnök 2022 tavaszától van fél lábbal a sírban, hol rejtélyes kór, hol puccs végez mindjárt vele – ehhez képest máig virgoncan nyilatkozgat és szólal fel a különböző eseményeken. Az agressziót követően Moszkva állítólag nemzetközi pária lett – akkor hogy lehet, hogy mégis a Nyugat retteg saját pozícióiért és tűnik egyre inkább elszigetelve?
Eretnekség volt megkérdőjelezni, hogy a gazdasági szankciókkal a Nyugat tényleg képes lesz-e Oroszországot „egykettőre térdre kényszeríteni”, miként annak kétségbe vonása is, hogy saját gázvezetékének felrobbantása mögött egészen bizonyosan Moszkva áll. Ám az orosz gazdaság továbbra is talpon, az Északi Áramlat szabotálásáról pedig ma már nemigen hallani, különösen amióta a legismertebb amerikai oknyomozó riporter, Seymour Hersch szerint a Fehér Házba, az európai országok diszkrét kutakodása alapján pedig Ukrajnába vezet minden szál. A Kreml propagandistájának bélyegeztek bárkit, aki Moszkva sokezres atomarzenáljára és Oroszország sarokba szorítása esetén az atomháború veszélyére figyelmeztetett – majd maga a CNN számolt be arról, hogy a Fehér Ház és a Pentagon nagyon is komolyan veszi ezeket a forgatókönyveket.
A sort a végtelenségig lehetne folytatni – a 2014-es krími invázió után a rendezést célzó minszki megállapodás felrúgásának szőnyeg alá söprésétől a közismerten korrupt és kisebbségi jogokat sértő Kijev demokrácia-ikonná kikiáltásáig –, ám nem érdemes. Egyrészt azért, mert mindez egyetlen pillanatig sem kisebbíti azt az alapvető tényt, hogy Ukrajna területét orosz támadás, az ország szuverenitását sérelem érte. De azért is, mert ezek a torzítások eltörpülnek a konfliktus egész menetét befolyásoló tények átírása mellett. A 2022. március-áprilisi ukrán-orosz béketárgyalásokra utalás például mindezidáig komoly illetlenségnek számított, aki ezt teszi „Moszkva malmára hajtja a vizet”. Ha pedig netán még azt is felidézi melyik fél mit kért és mibe ment bele, s hogy a megállapodás végül nem utolsó sorban a nyugati hatalmak ellenkezésén akadt el – nos, akkor „áruló Putyin-bérenc”. Csakhogy a mértékadó Foreign Affairs szaklap hasábjain idén áprilisban megjelent egy elemzés, mely pontról pontra alátámasztja a korábban szalonképtelennek számító – mi több: dezinformációnak bélyegzett – történetet.
Ukrajna semleges státusza a kulcs
„A tárgyalások, melyek véget vethettek volna az ukrajnai háborúnak” címet viselő írás alapjaiban forgatja fel a hivatalos narratívát. Részben azért, mert a résztvevők aprólékos beszámolóira, illetve konkrét dokumentum-tervezetekre támaszkodva bizonyítja: alig pár héttel a háború kitörése után igenis kézzelfogható közelségbe került a béke. Az orosz és az ukrán fél másfél hónap alatt
csaknem véglegesített egy megállapodást, mely lezárta volna a háborút, nemzetközi biztonsági garanciákat biztosított volna Ukrajna számára, utat nyitva az örökös semleges státusz felé.
S hogy min bukott el a dolog? A szerzők az okok között kiemelik, hogy a Nyugat mindvégig kerékkötőként viselkedett: nem támogatta a diplomáciai kiútkeresést és mindennemű garanciavállalástól ódzkodott. Az ukrán delegáció 2022. március 29-én tervezetet terjesztett be, mely szerint Kijev semleges államnak deklarálja magát, lemond róla, hogy bármilyen katonai szövetséghez csatlakozzon, illetve idegen támaszpontokat és csapatokat fogadjon.
A cserében kért multilaterális garanciák példátlan biztonságot nyújtottak volna számára. A nyugati hatalmak és Oroszország közösen elköteleznék magukat annak érdekében, hogy egyik oldalnak se kelljen attól tartania, hogy a másik felé billen Ukrajna – ezzel megszűnne köztük az ebből eredő konfliktus kockázata. Az elv egyszerű: ha a semleges országot támadás érné, közbelépnek és megvédik, akár egymás ellenében is. Az 1994-es Budapesti Memorandumból okulva immár nem annyi lenne csupán a „garancia”, hogy ha Ukrajnát megtámadják, a felek az ENSZ BT-hez fordulnak. Ellenkezőleg: a Foreign Affairs cikk szerzői által „sziklaszilárdnak” minősített biztosíték a NATO 5. cikkénél is konkrétabb lett volna. Tételes felsorolásra kerültek ugyanis a felek által adott esetben életbe léptetendő intézkedések, köztük a repülési tilalmi zóna (amit a mostani konfliktusban az ukránok hiába kértek). Kijev úgy érvelt, hogy Washington számára mindez minimális kockázatot jelentene, hiszen aláíró félként Moszkva tisztában van vele és nyilvánosan elfogadja, hogy agresszió esetén a többi fél köteles közbelépni Ukrajna védelmében.
Ha pedig aláírja – miként arra 2022 áprilisában minden készen állt – az nem jelent mást, mint hogy Oroszország megelégszik a cserében felajánlott ukrán semlegességgel, egyebet nem is vár.
S ez az a pont, ahol meginog a két és fél éve sulykolt nyugati kommunikáció.
Utóbbi szerint ugyanis egyetlen tényező van, ami egészen bizonyosan semmi szerepet nem játszhatott a háború kirobbanásában: Kijev kilátásba helyezett NATO-tagsága. Micsoda légből kapott gondolat! Hiszen Moszkva célja tudvalevőleg Ukrajna (sőt: Európa) egészének meghódítása! Meglehet, ám sok egyéb mellett cáfolja ezt a 2022-es tárgyalások menete, továbbá az ukrán delegáció vezetője, aki szerint:
Oroszország szemében a legfontosabb Ukrajna semlegessége.
S hogy mi a jelentősége mindennek? Egyrészt a háború „ki nem provokált” mivoltát árnyalja, másrészt megkérdőjelezi a konfliktus – és úgy általában a geopolitikai játszmák – végletekig leegyszerűsített nyugati olvasatát.
Noha az ukrán NATO-csatlakozás perspektívájának úgymond az égvilágon semmi köze a mostani háborúhoz, mégis ez állt a NATO-nak, illetve Washingtonnak címzett szerződés-tervezet középpontjában, melyet Moszkva a háború megindítása előtt két hónappal javasolt. S amit a Nyugat kategorikusan elutasított. Nem csoda, hogy azóta a kérdéssel kapcsolatos legkisebb rezdülés is óriási port kavar. Amerika a tavaly júliusi NATO-csúcstalálkozón behúzta a féket, s bár maradt a korábbi „Ukrajna NATO-tag lesz” formula, ám a hozzáfűzött „ha minden feltételt teljesített” kitétel lett nyomatékosítva. Az egyik ilyen feltétel pedig nem más, mint hogy a jelenlegi 32 tagország közül senki nem vétózza meg a csatlakozást. Biden elnök nemrég tovább fokozta a bizonytalanságot. A Time magazinnak június elején adott interjújában a következőképp fogalmazott: „Ukrajnában a béke úgy néz majd ki, hogy garantáljuk, Oroszország soha, soha, soha, soha ne foglalhassa el Ukrajnát. Ez nem jelent NATO-tagságot”. Nocsak, nocsak.
Hasznos támpont a tragédia
Félreértés ne essék: az ukrán NATO-csatlakozás éveken át tartó nyugati erőltetése semmi esetre sem menti fel az orosz agressziót, miként az sem biztos, hogy utóbbi mögött ez volt az egyetlen motiváció. Mindazonáltal objektíven szemlélve elfogadhatatlan helyzetet eredményezett. Az USA Nemzetbiztonsági Tanácsának korábbi Európa-ügyi igazgatója, Charles Kupchan maga is úgy vélte: az ukrán NATO-csatlakozással kapcsolatos orosz aggályok részben érthetők, hiszen „a nagyhatalmak nem szeretik, amikor az ajtajuk előtt más nagyhatalmak jelennek meg”. Elég csak egy pillantást vetni a térképre, hogy lássuk, Putyin elnök orosz szempontból nem túlzott, amikor azt mondta: „Oroszországnak nincs hova hátrálnia”. Egy kézenfekvő hasonlattal élve: vajon miként reagálna Amerika, ha Mexikó vagy Kanada csatlakozni kívánna a Sanghaji Együttműködési Szervezethez, különösen ha ennek integrált katonai parancsnoki struktúrája, közös védelmi tervezése és atomstratégiája lenne, mint a NATO-nak?
A kiváló amerikai geopolitikai elemző, Robert Kaplan legutóbbi könyvének „A tragikus elme” címet adta. Ebben az ókori görög drámaírókat és Shakespeare-t idézve mutat rá a háború, illetve a háború eshetőségét is magukban hordozó politikai döntések feloldhatatlan dilemmáira. A tragédia eredeti értelmében nem az, amikor a gonosz ügy legyőzi a jót, hanem amikor az egyik jó (mondjuk az agresszor megbüntetése, a nemzetközi jog betartatása) egy másik jóval (például az eszkaláció elkerülésével és a hatalmi erőegyensúlyon alapuló stabilitás megteremtésével) szemben marad alul. Vagy fordítva. Ez nem a jó és a gonosz rajzfilmszerű küzdelme, hanem két egyaránt becsülendő szempont összecsapása. Könnyebb persze sematizálni és az abszolút jó tudójaként kioktatni boldog-boldogtalant. Kaplan szerint a klasszikusok olvasása talán hozzájárulhat egy összetettebb, kevésbé leegyszerűsítő gondolkodáshoz, s hogy a politikusok „ne minden évben 1939-et, és minden ellenfélben Hitlert” lássanak.
Az írás a szerző saját szakmai véleményét tartalmazza, s nem feltétlenül tükrözi a Foreign Policy Research Institute, valamint a Portfolio szerkesztőségének álláspontját. Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A megjelent cikkek itt olvashatók.
Címlapkép forrása: Getty Images
