Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.
Elszabadult hajóágyú
Emmanuel Macron 2017-es megválasztásakor azzal borzolta az őt kérdezni vágyó újságírók kedélyeit, hogy környezete közölte: az államfő gondolatai „túl komplexek” az ilyesfajta mezei kérdezz-felelekhez. Meglehet. Ám a korábban pénzügyi téren ténykedő köztársasági elnök diplomáciai-katonai kérdésekhez tudvalevőleg soha nem értett. Remekül elevickél, amikor tartja magát a hagyományos francia külpolitikai vonalhoz, a rá jellemző ékesszólással olyankor mintegy „felmondja a leckét”. Szóvivői azonban gyakori helyesbítésre, visszakozásra szorulnak, amint felülkerekedik a rá szintén rendkívül jellemző sokkolási-újítási szándék. Nem kis mértékben ez utóbbinak tudható be egyébként, hogy elnöksége alatt Afrikában például szamárbőr módjára zsugorodott össze a hagyományos francia befolyás és jelenlét.
Egészen más a súlyuk viszont ezeknek a „diszruptívnak” – az állóvizet felkavarónak – szánt beszólásoknak akkor, amikor a saját kontinensünkön zajló háborúról, szemben álló félként pedig egy atomhatalomról van szó. Ráadásul Emmanuel Macron kijelentései az egyetlen stabil pontot, a mindenki által logikusan értelmezhető és tartható korlátot rúgnák fel. Nevezetesen a NATO 5. cikke által fedett saját terület és a nem NATO-tag Ukrajna közötti kulcsfontosságú különbségtételt. Hivatalosan persze nem. A gyakorlatban viszont a katonák ide vagy oda vezénylése még a Szövetségen belül is kényes ügy. Automatikus hadbalépést jelenthet ugyanis a küldő fél részéről ha ott, tehát saját országukon kívül bántódás éri őket. Ezért volt az amerikai csapatok európai jelenléte mindig is a legkonkrétabb záloga a NATO-tagok egymás iránti védelmi elköteleződésének.
A litván elnök pár éve azzal fogadta az országába érkező amerikai katonákat, hogy ha egy agresszió következtében „valamelyik vendégünk megsebesülne, az most már nem Litvániával jelentene nyílt konfrontációt, hanem Amerikával”. Úgy tekintenek rájuk, mint a taposóakna botlódrótjára: ha a támadó ellenség felbukik benne, akkor robban az akna – saját katonái védelmében, netán elestük megtorlására, várhatóan közbelép Amerika. Macron felvetése akarva-akaratlan most viszont ugyanezt a logikát terjesztené ki a nem NATO-tag Ukrajnára. Amivel nem az a fő baj, hogy kimondatlanul bár, de biankó garanciát adna egy épp háborúban álló harmadik országnak. Még csak nem is az, hogy Párizs és Moszkva is atomhatalmak lévén, egy ilyen lépés mögött óhatatlanul mindig ott lebeg a nukleáris kártya.
Hanem hogy létfontosságú ponton kelt beláthatatlan következményekkel járó stratégiai zavart azzal, ha elmaszatolja az 5. cikk által fedett szövetséges terület, illetve Ukrajna közötti határvonalat.
Vegyes fogadtatás
Február végétől Macron elnök sorozatban igencsak érdekes – korábbi „nem szabad megalázni Oroszországot” álláspontjának gyökeresen ellentmondó, rendkívül kemény – kijelentéseket tett. A francia, illetve NATO-katonák Ukrajnába küldésének belengetése után a „gyávaság” kísértésétől óvta az európai partnereket. Atomhatalomtól szokatlan módon leszögezte, hogy Ukrajna támogatásában semmilyen opciót nem lehet kizárni, semmilyen korlátot vagy vörös vonalat nem fogad el. Mindehhez még a Krím-félsziget visszacsatolását is hozzácsapta, miközben újfent ismételte, hogy „Ukrajnában Franciaország és Európa biztonsága forog kockán, Oroszország nem győzhet”. Mindez vegyes fogadtatásra talált a szövetségesek körében.
A baltiak, lengyelek, csehek azonnal üdvözölték a keményebb fellépést, az USA leszögezte, hogy Macron „a saját nevében beszél”, amerikai katonát ilyen formában (tehát az ott már egyébként is ténykedő tanácsadó-logisztikai személyzeten túl, nyíltan) nem küldenek az ukrán fontra, de ha Párizs szeretne, Washington nem akadályozza. Németország és Spanyolország kimondottan rosszallását fejezte ki az ötlettel kapcsolatban, az olasz külügyminiszter Antonio Tajani pedig egyenesen a harmadik világháború kockázatát látta benne. A legtöbben „a kérdés nincs napirenden” formulánál maradtak, de méltatták a francia elnök szavainak „stratégiai kétértelműségét”, s hogy ezzel bizonytalanságot kelt az orosz félben. Egy dologban mindenki egyetértett: Macron elnök szavai felhívták a figyelmet arra, hogy valamit sürgősen tenni kell.
Dupla vagy semmi?
A francia elnök hirtelen „radikalizálódásának” közvetlen kiváltó oka a harctéri helyzet alakulása volt Ukrajna rovására. Állítólag szinte sokkolta, hogy év elején gyors egymásutánban három olyan belső jelentést is olvasott, melyek nem sok derűlátásra adtak okot. Az európai fővárosokban ekkortájt szinte minden napra jutott egy-egy „kiszivárogtatás” vagy hivatalos megnyilatkozás, s mind ugyanazt hangsúlyozta: „Ukrajna értünk harcol”, „ha Ukrajna veszít, mi kerülünk sorra”. Ennek finoman ellentmond viszont a tizenhét amerikai hírszerző szolgálatot koordináló ODNI (Office of the Director of National Intelligence) márciusban közzétett elemzése, mely szerint „szinte teljes bizonyossággal állítható, hogy Oroszország nem szándékozik direkt katonai konfliktusba keveredni az USA-val és a NATO-val”. Nem ez az első eset, hogy Washington – többé-kevésbé burkoltan – fékezné az európai szövetségesek háborús (retorikai) hevületét.
Az amerikai adminisztráció a háború kitörésétől kezdve kulcsfontosságú pillanatokban és kérdésekben az európai kormányok jó részénél visszafogottabb álláspontot képvisel. Így volt ez mindjárt 2022 tavaszán, amikor élből kizárta egy repülési tilalmi zóna létrehozását, továbbá arra is fittyet hányt, hogy a baltiak és lengyelek nehezményezik, amiért a Fehér Ház nem hajlandó elvágni a „forró drótot”, vagyis a nukleáris eszkaláció elkerülése érdekében őt közvetlenül a Kremllel összekötő kommunikációs vonalat. Ugyanaz év őszén a Lengyelországban landoló lövedék kapcsán tett óvatosságáról tanúbizonyságot, amikor is a vizsgálat eredményét meg se várva azonnal leszögezte: az ő olvasatában nem orosz oldalról, hanem az ukrán légvédelemtől származik a rakéta. Tavaly a vilniusi NATO-csúcstalálkozón gondoskodott róla, hogy a lehető leghomályosabb legyen az Ukrajna NATO-csatlakozásáról szóló mondat, és sokáig hivatalosan nem szállított Kijevnek nagy hatótávolságú támadó rakétákat – szemben Nagy-Britanniával vagy Franciaországgal.
Mindezt részben koordináló-vezető szerepével, részben eltökéltségének hangsúlyozásával kompenzálja. Ám a harctéri helyzet súlyosbodásának és az elnökválasztási kampány finisének egybeesése Biden elnököt most igencsak kényes pozícióba hozza. Egyrészt nem engedheti meg magának az arcvesztést: mégiscsak kínos volna, ha több mint két év háborúzás, több százmilliárd dollárnyi támogatás, megannyi kardcsörtetés és fogadkozás után a Moszkva által 2021 decemberében ajánlott alapokon kellene végül tárgyalóasztalhoz ülni. Másrészt viszont szabadulna is az egyre nyomasztóbbá váló tehertől, mely a kampány alatt folytonos támadási felületet biztosít ellenfelei számára.
A megoldás? Lehetőség szerint áttestálni az ügyet az európaiakra.
Az amerikai adminisztráción belül egyre erősebben hallani olyan hangokat, melyek azt szorgalmaznák, hogy az USA helyett inkább a NATO vegye át Ukrajna nyugati támogatásának irányítását. Ez részben némi folytonosságot volna hivatott biztosítani arra az esetre, ha – ne adj isten – Donald Trump nyerne az elnökválasztáson idén novemberben, részben pedig megfelelne annak az Obama elnöksége óta folyamatosan hangoztatott elvárásnak, miszerint jó volna, ha Európa a saját biztonságát érintő kérdésekben nem hagyatkozna totálisan az egyre elfoglaltabb Amerikára. Ráadásul egybeesik a Franciaország részéről mindig is vágyott céllal, az utóbbi időben szerte Európában folyton-folyvást emlegetett stratégiai autonómiával.
Kérdés azonban, hogy vajon a jelenlegi helyzet a legmegfelelőbb alkalom-e arra, hogy ezzel a gyakorlatban kísérletezzenek.
Most nem afrikai békemissziókról vagy balkáni „rendrakásról” van ugyanis szó – egyébiránt EU-s színekben ezek egyike sem ment valami fényesen – hanem a több ezer atomtöltettel rendelkező Oroszországról, egy általa létfontosságú érdekként kezelt ügyben. Márpedig amikor a két európai katonai „nagyhatalom”, Nagy-Britannia és Franciaország hagyományos katonai képességei külön-külön számításaik szerint körülbelül egy-egy hétig bírnák munícióval-lövedékkel az ukrán fronton zajló intenzitást, a hadiipari kapacitásaik pedig sehol sincsenek az ott nap mint nap felőrölt eszközök újratermeléséhez, akkor vészesen gyorsan kerül napirendre a nukleáris elrettentés kérdése.
Az orosz támadást követően Putyin elnök emlékezetesen bejelentette: az esetleges nyugati beavatkozás elkerülésére nukleáris csapásmérő erőit magasabb készültségi állapotba helyezte. Azóta is időről-időre emlékeztet rá, hogy ha Oroszország számára elfogadhatatlan szituációban találná magát, akkor nem habozna bevetni az atom ütőkártyát. Az Emmanuel Macronnal folytatott szóbárbaj nem véletlenül futott ki erre. A hitelesség szempontjából azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy Moszkvának kulcsfontosságúnak tartott nemzetbiztonsági érdekei forognak kockán Ukrajnában, Párizsnak pedig nem. Macron elnök most tehát egy olyan helyzetben lebegteti meg a közvetlen francia, netán európai szerepvállalást, ahol egyik oldalon a teljes nyugati arcvesztés (tárgyalási alapként visszatérés a 2021. decemberi orosz feltételekhez), a másikon a „minden opciót magában foglaló” eszkalálódás között folyik az egyensúlyozás.
EZ ITT AZ ON THE OTHER HAND, A PORTFOLIO VÉLEMÉNY ROVATA.
Az írás a szerző saját szakmai véleményét tartalmazza, s nem feltétlenül tükrözi a Foreign Policy Research Institute, valamint a Portfolio szerkesztőségének álláspontját. Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait avelemeny@portfolio.hucímre. A Portfolio Vélemény rovata azOn The Other Hand. A megjelent cikkekittolvashatók.
Címlapkép forrása: Christian Liewig - Corbis/Corbis via Getty Images
