Az egész csak üzlet? - Háttéralkukon keresztül profitálhat Trump és Putyin a háború végéből

Kezdjük a legelején

Trump már a választási kampánya során többször hangoztatta, hogy gyors megoldást kíván találni az orosz–ukrán háború lezárására. A békét a beiktatását követő 24 órán belül ígérte, ám ezt később 30 napra, majd egy pontosan nem meghatározott, de rövid időn belüli rendezésre módosította. Mindezek fényében – Trump személyiségét is ismerve – jól látszik, hogy számára most az a fontos, hogy

a béke még az ő elnöki ciklusa alatt történjen meg.

A gyors lezárásnak legitimációs jelentősége is van, hiszen Amerikában az újonnan megválasztott elnökök beiktatását követő első 100 nap mindig nagy jelentőséggel bír. Hiszen ekkor fektetik le azokat az alapokat, amelyekre a következő 4 év támaszkodik. Márpedig ez kétségkívül erőteljes kezdést jelentene az elnök számára, ha a ciklusa elején, az ő hathatós közreműködésével sikerülne legalább időlegesen lezárni a konfliktust.

Azonban a háborús felek kibékítése korántsem egyszerű feladat. Rendszerint az ilyen konfliktusok csak sok évnyi egyeztetést követően tudnak nyugvó pontra jutni. Ráadásul ez nem csak "ego" kérdése: az amerikai elnök szeretné úgy elrendezni a békét, hogy az országának is megérje. Pontosan erről szól Trump legendás üzleti stratégiája is, az úgynevezett „üzletkötés művészete” (The Art of the Deal).

Az eredmények egyelőre azonban felemásak. Bár egy 30 napos részleges fegyverszünet már köttetett a két fél között, ami szerint az energetikai infrastruktúrát nem támadják ezen idő alatt, de az felemásan teljesül eddig:

Eközben az ukrán hadsereg nemrég támadást intézett az oroszországi kurszki régió egyik kulcsfontosságú gázátadó állomása ellen (bár ennek részletei nem teljesen tisztázottak). A szudzsai helyszín azért bír nagy jelentőséggel, mert a kompresszorállomás hiányában az orosz gáztranzit nem tudna újraindulni jelentős volumenben az Európai Unió irányába az ukrajnai szakaszon. A háború miatt ugyanis jelenleg csak egy nagy kapacitású gázvezeték működik nyugati irányba.

Az Európát elérő négy fő orosz gázvezetékrendszer a Jamal (Yamal), az Északi Áramlat (Nord Stream) 1–2, a Török Áramlat (Turk Stream) és a Testvériség (Brotherhood).

• Ezek közül a Jamal vezetékrendszer, ami Lengyelországba csatlakozik be, lényegében véglegesen kiesett a politikai szembenállás miatt, hiszen nehezen elképzelhető, hogy a lengyelek valaha is orosz gázt fognak szállítani hazájukon keresztül.
• Az Északi Áramlat 1–2 négy vezetékéből a robbantások következtében három használhatatlan. A negyedik vezeték állapota is kérdéses, akárcsak az, hogy a három másik helyreállításához lesz-e politikai akarat.
• 2025-ben az Ukrajnán keresztüli orosz gáztranzit is leállt az EU felé, miután lejárt a két ország közötti 5 éves tranzitmegállapodás. Az ukránok már korábban jelezték, hogy nem tervezik meghosszabbítani ezt a szerződést, noha korábban jelentős bevételi forrást jelentett számukra.
• Így mára az egyetlen működő, nagyobb kapacitású szárazföldi útvonal a Török Áramlat, amely Szerbián keresztül éri el Magyarországot. Ezen évente körülbelül 7-8 milliárd köbméter gáz érkezik az Európai Unió területére.

Emellett továbbra is érkeznek orosz LNG-szállítmányok az európai régió kikötőibe: tavaly mintegy 20–25 milliárd köbméter cseppfolyósított orosz földgáz került az unióba, így Oroszország – az Egyesült Államok után – a második legnagyobb LNG beszállítója volt az EU-nak.

Oroszország köszöni szépen a lehetőséget

Ha ezt a két forrást összeadjuk, a tavalyi évben összesen nagyjából 35–40 milliárd köbméter orosz gáz érkezett az Európai Unióba, bár ez

továbbra is jelentősen elmarad a háború előtti, akár évi 140–160 milliárd köbmétert is elérő mennyiségtől.

Volt olyan év, amikor az orosz import a teljes uniós gázimport 45%-át is kitette. Külön érdekesség, hogy a Krím 2014-es megszállása se vette el az EU kedvét attól, hogy orosz gázt importáljon. Hiszen csak ezután adták át az Északi Áramlat 1 gázvezetékeit, és kezdték el megépíteni a két másik vezetékszakaszt (Északi Áramlat 2). A régió kitettsége a 2010-es évek közepére érte el a legmagasabb szintet, a csúcsévet pedig 2019 jelentette.

De miért fáj annyira Oroszországnak ez a kieső mennyiség?

A Gazprom által kitermelt földgázt a hazai, belföldi piacon nagyjából 1,4 euró/MMBtu-ért, míg azt az európai piacon 10 euró/MMBtu áron lehet értékesíteni - derül ki Pletser Tamás, az Erste olaj- és gázipari elemzőjének interjújából.

Az MMBtu az angol Million British Thermal Units rövidítése, ami egy energia mennyiségének mértékegysége, és főleg az olaj-, gáz- és energiapiacokon használják az árak meghatározásában.

Ez azt jelenti, hogy ugyanazért a gázért az európai partnerek akár 7-8-szor magasabb árat is fizethetnek,

Az Európai Unió gázfelhasználása korábban még 400 milliárd köbméter felett volt, most körülbelül 300-320 milliárd köbméterre csökkent. Ez egyrészt az egyre nagyobb arányban jelen lévő megújulóenergia-termelők térnyerésének, másrészt annak is köszönhető, hogy a gázválság után az EU számos energiahatékonyságot növelő intézkedést vezetett be. Ha a jelenlegi orosz szállítást (a korábban említett 35-40 milliárd köbmétert) viszonyítjuk a korábbi mennyiségekhez, jól látható, hogy Oroszország most csupán a korábbi volumenének nagyjából egyharmadát tudja exportálni az EU-ba.

Nem csoda tehát, hogy az orosz gázóriás Gazprom vállalatnak nagyon fáj ez a kiesés. A dollármilliárdos veszteségek miatt számos leépítést hajtott végre, és már arra is rákényszerült, hogy nagy értékű ingatlanait kényszerértékesítése:

A Gazpromon keresztül pedig az orosz államkassza is megérzi a kiesést, hiszen Oroszország bevételi forrásainak továbbra is jelentős része, mintegy 30%-a származik az olaj- és gáziparból ( bár a 2010-es évek 50%-os arányától ez jelentősen elmarad).

A kieső kereslet miatt fennmaradó készleteket Moszkva nem tudja könnyen máshova becsatornázni, hiszen ekkora mennyiségekhez közvetlen vezetékes kapcsolat kell – ilyen célpont Kína lehet, ahol a Szibéria Ereje nevű vezeték bővítése 38-ról 50 milliárd köbméteres éves kapacitásra folyamatban van. Ugyanakkor a bővítéssel is csak az EU felől kieső gázexport kis részét lehetne fedezni.

Alkulehetőségek

Emiatt az orosz energiaszektor számára kulcsfontosságú lenne a cseppfolyósított földgáz (LNG) exportjának növelése. Az LNG ugyanis bárhol eladható, ahova tartályhajó képes eljutni, és az újragázosítási infrastruktúra rendelkezésre áll. Az "átirányítás" lehetősége több szempontból is előnyös. Egyrészt kevésbé kitett a politikai csatározásoknak, hiszen a vezetékkel ellentétben ezt nem lehet csak úgy elzárni és a célországon könnyen lehet változtatni. Üzleti alapon is jobban megérheti, hiszen az árazás függvényében lehet a szállítmányokat az európai vagy ázsiai piacra küldeni.

Nem véletlen, hogy a Gazprom már indiai vállalatokkal is folytat tárgyalásokat az LNG-export bővítéséről, hiszen egyértelműen több irányból próbálja pótolni a kieső európai bevételeket:

Az orosz LNG zászlóshajója, az Arctic LNG 2 projekt kiemelt jelentőséggel bír Oroszország számára, azonban a nemzetközi szankciók miatt rendkívül nehéz beszereznie a szükséges technológiákat és berendezéseket. Ennek következtében a létesítmény jelenleg csak korlátozott kapacitással működik. Mindez annak ellenére, hogy több nemzetközi energiacég is részesedést szerzett a projektben, köztük kínai, európai és japán befektetők.

Azt pedig, hogy a japánok miért érdekeltek egy orosz LNG-projektben, és ez miért releváns az EU számára is, egy korábbi cikkünkben részletesen tárgyaltuk:

A béketárgyalások során ezért komoly engedmények is szóba kerülhetnek az orosz energiaszektort érintő szankciók enyhítésére vonatkozóan. A gyakorlatban ez az Arctic LNG 2 üzem fejlesztését akadályozó korlátozások lazítását, vagy a speciális jégtörő tartályhajók hozzáférésének engedélyezését jelentheti.

De nem a cseppfolyósított földgáz az egyetlen, amiről egyezkedni lehet a két félnek: az Északi Áramlat vezetékrendszer helyreállítása és részleges újraindítása is napirendre kerülhet. Felmerült ugyanis annak lehetősége, hogy Amerika szerezné meg az Északi Áramlat vezetékrendszer tulajdonjogát.

Ez nemcsak üzletileg lehet előnyös Trump számára – hiszen a hálózathasználati díjak révén az USA jelentős bevételre tehetne szert –, hanem geopolitikai szempontból is:

Ezzel egy újabb nyomásgyakorlási eszköz kerülne a kezébe, amivel akár kontrollálni is tudná az Európai Unióba érkező gázmennyiségeket

Eközben, az orosz–amerikai megállapodás részeként Oroszország korlátozhatná a Kína felé irányuló energiahordozó-exportját (vagy legalábbis nem növelné), cserébe a nyugati piacokhoz való részleges visszatérésért. Hogy ez a gyakorlatban hogyan valósulna meg, azt nehéz elképzelni: Vlagyimir Putyin valószínűleg nem fordítana teljesen hátat keleti partnerének, de rövid távon elképzelhető, hogy az európai piacért cserébe korlátozza vagy lassítja a Kína felé irányuló fejlesztéseket.

Mindazonáltal ez aligha jelentene teljes elfordulást Kínától, hiszen az orosz vezetés számára Kína továbbra is sokkal kiszámíthatóbb kereskedelmi partner marad, mint az Egyesült Államok.

Amerikai energiadominancia - de nem minden áron?

Az Egyesült Államok már jelenleg is a világ legnagyobb kőolaj- és földgáztermelője, Donald Trump új elnöki rendeletei azonban további lendületet adhatnak az amerikai fosszilisenergia-exportnak. A „nemzeti energetikai veszélyhelyzet” és az „amerikai energia felszabadítása" rendeletek célja a belföldi termelés maximalizálása:

De szimplán csak üzletről lenne szó? - Nem teljesen.

TRUMP ENERGIAPOLITIKAI TERVEIT AZ „AMERICA FIRST” IDEOLÓGIA VEZÉRLI, AMELY AZ AMERIKAI FOSSZILIS ENERGIAHORDOZÓK GLOBÁLIS PIACRA TÖRTÉNŐ KITERJESZTÉSÉVEL KÍVÁNJA NÖVELNI AZ ORSZÁG GAZDASÁGI ÉS POLITIKAI BEFOLYÁSÁT.

Akkor viszont jogosan fel lehet tenni a kérdést, hogy miért érdeke az, hogy az orosz fosszilis energiahordozó export visszaerősödjön? A háttérben az orosz-kínai gazdasági összefonódás húzódhat.

Ellentétben a hidegháborús helyzettel, az USA legnagyobb kihívója jelenleg nem Oroszország (korábban Szovjetunió), hanem Kína. A 1990-es évek gazdasági fellendülésének köszönhetően az ázsiai ország ma már a világ egyik legnagyobb globális játékosává nőtte ki magát.

Az ezredfordulón még az Egyesült Államok volt a világkereskedelem vitathatatlan vezetője, 2,0 billió dolláros teljes kereskedelmi volumenével - ez több mint négyszerese volt Kína 474 milliárd dollárjának. Azonban hiába nőtt az USA kereskedelmi mérlege az elmúlt 24 év során 167%-kal, mert eközben Kína a kiindulás szinthez képest 1200%-kal bővült és már 2012-ben megelőzte az Egyesült Államokat.

Amerika viszont továbbra is ragaszkodna az unipoláris, tehát az amerikai kívánalmak szerint működő világrendhez.

Ez az úgynevezett "American exceptionalism" (amerikai kivételesség) egy olyan ideológia, amely szerint az Egyesült Államok különleges szerepet játszik a világban, egyedi történelmi fejlődése, politikai és gazdasági ereje miatt. Ez gyakran szolgált alapul az amerikai beavatkozások és befolyásgyakorlás igazolására, ugyanakkor megosztó fogalom is, mert sokan csupán önigazoló mítoszként tekintenek rá, amelyet az USA dominanciájának fenntartására használ.

Bár Trump politikáját gyakran úgy értelmezik, hogy ezzel az Egyesült Államok önként lemond a nemzetközi vezető szerepéről, és visszavonul a globális folyamatoktól, ez a gyakorlatban eddig csak retorikai szinten mutatkozott meg. Könnyen elképzelhető, hogy

az Egyesült Államok célja nem feltétlen a globális befolyásának csökkentése, hanem annak újrakeretezése.

Ez jelentheti azt, hogy az USA kivonul olyan szervezetekből, amelyeket költségesnek vagy szükségtelennek ítél – például a WHO –, miközben a számára fontos intézményeket, mint a NATO, átalakítja saját érdekei mentén. Az olyan geopolitikai lépések, mint Kína meggyengítési kísérlete, Irán nyomás alá helyezése vagy Grönland stratégiai jelentőségének felvetése is a befolyási fókuszpontok átrendeződését jelzik. Összességében, még ha a demokráciaexport jelentősége csökken is, az Egyesült Államok feltehetően továbbra is ragaszkodni fog a globális befolyásának megőrzéséhez. Ennek érdekében létfontosságú, hogy

Kína ne jusson hozzá nagy mennyiségben az orosz energiahordozókhoz, mert az jelentősen erősítené az ázsiai ország gazdasági pozícióit, veszélyeztetve az amerikai hegemóniát.

Ugyanis az USA azt is jól látja, saját példájából kiindulva, hogy egy erős hadsereg fenntartása mennyi pénzbe kerül. Ezért, ha sikerül ezt elérni, akkor az azt is jelentené, hogy (a vélt vagy valós) kínai terjeszkedési lehetőségek is gyengülnek.

Eközben Trump sokrétű nyomásgyakorlást alkalmazhat az európai szövetségeseire is: ha például nem köt hosszú távú LNG szerződéseket az EU-val, akkor ez a bizonytalanság növelheti az európai függést a piacon fellelhető egyéb források iránt. Így az európai országok számára adott esetben újra „vonzóvá” válhat a részben vagy egészben rehabilitált orosz gáz, hiszen ekkor már ellátásbiztonsági problémát is jelenthet annak kiesése. De mi lesz akkor az európai piacra szánt amerikai LNG mennyiségekkel?

A cseppfolyósított földgázt könnyen át lehet irányítani, ahogy azt korábban is említettük. Bár mind Oroszország, mind az Egyesült Államok számára kényelmesebb lenne az európai piacra szállítani az LNG-t – mivel a rövidebb távolság alacsonyabb költségekkel és kisebb veszteséggel jár –, az ázsiai piac a jövőben akár nagyobb lehetőséget is kínálhat, mint az európai. Miközben az Európai Unió fokozatosan eltávolodik a fosszilis energiahordozóktól, India gazdaságának gyors ütemű növekedése egyre növekvő gázkeresletet generál, ami jelentős piaci lehetőséget teremt.

Ha az orosz-amerikai megállapodás részeként Kína kevesebb orosz gázt tudna vásárolni (vagy legalábbis Oroszország nem növelné az export mennyiségét), az Egyesült Államok kihasználhatná az alkalmat, hogy betörjön a kínai piacra és oda irányítsa LNG-forrásait. Ez pedig azt eredményezné, hogy

AZ EURÓPAI UNIÓHOZ HASONLÓAN KÍNA IS RÉSZBEN AZ AMERIKAI ÉRDEKEKNEK LENNE KISZOLGÁLTATVA

- míg Európában a gázvezetékek jelenthetik az amerikai befolyás eszközét, addig Ázsiában az export LNG mennyiségek szabályozásán keresztül érvényesíthetné Washington az érdekeit.

Európát senki se kérdezte

Még ha meg is nyílna a lehetőség az orosz gázforrások nagyobb volumenben történő beszerzése előtt, egyáltalán nem biztos, hogy az Európai Uniónak szüksége lenne rá. A Green Deal, vagyis az uniós dekarbonizációs tervek – amelyre az orosz invázió katalizátorként hatott – egyre csökkentik a fosszilis energiahordozók iránti keresletet a régióban. Bár a gazdaság élénkülése és az áramhálózati szabályozói igények növekedése a következő években némiképp megemelheti az európai gázkeresletet a legutóbbi drasztikus visszaesést követően, a fő irányvonal továbbra is a fogyasztás csökkenése marad. Azonban ezt az többlet igényt az Európai Unió már egy jelentősen diverzifikáltabb portfólióból – többek között az LNG-terminálok révén – tudja majd kielégíteni.

Ugyanakkor van egy fontos szempont, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni. Egy, a Montel News által szervezett online eseményen felmerült, hogy míg az orosz gázszállítások jellemzően hosszú távú, fix áras szerződéseken alapultak, addig az LNG-szállítmányok többsége rövidebb időtávú megállapodások. Ez azt jelenti, hogy a

cseppfolyósított földgáz exportőrök sokkal érzékenyebbek az árak változásaira.

Ez egyrészt az európai gázpiac kialakítása miatt van így, hiszen az európai gáztőzsdén (TTF) a vezetékes földgáz és az LNG árát nem választják el egymástól. Ez annak ellenére igaz, hogy a vezetékes szállítás infrastrukturális költségei jóval alacsonyabbak: nem kell cseppfolyósítani a gázt, nem párolog el szállítás közben, és nincs szükség költséges tartályhajók bérlésére.

James Waddell, az Energy Aspects európai gáz- és globális LNG-részlegének vezetője szerint:

ha az európai gázárak 40 euró/MWh alá esnek, könnyen előfordulhat, hogy a tartályhajók inkább az ázsiai piacokat részesítik előnyben.

Ez paradox módon azt is jelenti, hogy amíg a globális LNG-kapacitások nem bővülnek jelentősen (ez 2026-2027-től várható), addig Európának vigyáznia kell, hogy az árak ne süllyedjenek túl alacsony szintre, mivel ez akár ellátásbiztonsági problémákat okozhat. 

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images