Szemfelnyitó ábrákat mutatunk a világunkat fenyegető egyik legnagyobb veszélyről

A közösségi médiában fellelhető információk alapján könnyű lehet arra a következtetésre jutni, hogy a nagy népességrobbanásban lévő ázsiai országok, azaz India és Kína a fő okozói a globális felmelegedésnek és a légkör szennyezésének. És bár az elmúlt évek tendenciái tényleg ebbe az irányba mutatnak, viszont van egy körülmény, amiről nagyon keveset hallani, mégis alapjaiban változtatja meg a képet: a szén-dioxid évszázadokig is a légkörben marad, ami azt jelenti, hogy

az 1800-as években kibocsátott CO2 is hozzájárul az éghajlatváltozáshoz.

És ha nem azt a kérdést tesszük fel, hogy "Napjainkban ki tehető felelőssé a globális felmelegedésért?", hanem azt, hogy

Összességében melyik ország bocsátotta ki a legtöbb szén-dioxidot?

- akkor bizony nem kevéssel nyeri a "versenyt" Amerika.

Ki a felelős? Attól függ, mit nézünk

Csak abban a statisztikában hiszek, amit én magam hamisítok

- ezt a mondást Churchill nevéhez kötik, és bár nyilván nem a környezetvédelemmel kapcsolatban hangzott el az idézet, de akár így is történhetett volna.

Hiszen például megtehetjük, hogy minden évben összehasonlítjuk az országok teljes kibocsátását, és ez alapján szűrünk le tanulságokat, és kezdünk el ujjal mutogatni keletre. Ez azonban nem veszi figyelembe a népesség nagyságát; márpedig nyilvánvalóan egy több lakosú országnak magasabb is a kibocsátása. Akkor inkább az egy főre jutó kibocsátásra fókuszáljunk? Ennek az éves összehasonlítása sem tükrözi a teljes, sok év alatt felgyűlő hozzájárulást a globális felmelegedéshez. Ugyanis egyes országok, amelyeknek ma viszonylag környezettudatos politikát folytatnak, évszázadokon keresztül rendkívül magas kibocsátással rendelkeztek.

• Akkor ők, vagyis az ő dédszüleik a hibásak?
• Vagy inkább a jövőbe érdemes tekinteni és azokra kéne fókuszálni, akik tudnak most javítani a helyzeten?
• De mi van, ha a kibocsátás-csökkentés egyben a gazdasági fejlődés gátját is jelentené?

Ugye, hogy nem egyszerű téma.

Ezek a mérőszámok különböző következtetések levonására sarkallnak minket. Annak érdekében, hogy az emberek tájékozottan vitatkozhassanak a globális kibocsátások összetett problémájáról, érdemes látni a fontosabb trendeket.

A fontosabb mérőszámok

Éves CO2-kibocsátás országonként

Az éves CO2-kibocsátás megmondja, hogy az egyes országok mennyi CO2-t bocsátanak ki egy adott évben. Ez megmutatja a jelenlegi teljes kibocsátás földrajzi eloszlását a világon. Itt Kína a legsötétebb folt a térképen, nem sokkal követi Amerika.

Egy főre jutó CO2-kibocsátás

A CO2-kibocsátás és a jövedelem gyarapodása szorosan összekapcsolódott az elmúlt évszázadokban, és ez ma sincs másképp; ezt úgy is lehet érteni, hogy az alacsony egy főre jutó kibocsátás az alacsony jövedelmek és a magas szegénységi szint mutatója. Ezt a mutatót figyelembe véve arra a következtetésre juthatunk, hogy nagyobb hangsúlyt kell fektetni a magas egy főre jutó kibocsátással rendelkező - jellemzően sokkal gazdagabb - országokra, hogy gyorsan csökkentsék kibocsátásukat, hogy kvázi „teret engedjenek” a szegényebb országoknak a növekedéshez.

SOK GAZDAGABB ORSZÁG VAN EZEN AZ ÚTON, BÁR NEM ELÉG SOK ÉS NEM ELÉG GYORS A TEMPÓ.

Milyen érdekes: ezen az ábrán már sokkal világosabb Kína és India. Amerika pedig még sötétebb lett. Az olajhatalmakról nem is beszélve.

Történelmi CO2-kibocsátás országonként

Az erre vonatkozó sávdiagram volt az írásunk felütése, szóval nem ismételjük el az ott elhangzottakat. De példával azért szolgálunk: az Egyesült Királyság évszázadokon keresztül nagy mennyiségű szenet égetett el az ipari forradalmak során, az ország gazdasága és gazdagsága a fosszilis tüzelőanyagok által működtetett iparágakra épült. Ennek eredményeképpen ma magas az életszínvonal a UK-ben.

Ha kezelni akarjuk az éghajlatváltozást, a világ többi része ma már nem követheti azt a magas szén-dioxid-kibocsátású fejlődési utat, amelyet az Egyesült Királyság és más gazdag országok követtek.

Elfogadhatatlan azonban, hogy elvárjuk tőlük, hogy válasszanak a szegénységből való feljutás és a kibocsátásuk alacsonyan tartása között.

Ennek a helyzetnek az lehet a feloldása, hogy az alacsony szén-dioxid-kibocsátású energiaforrásoknak összeegyeztethetőnek kell lenniük a szegénység csökkentésével: azaz olcsóbbnak kell lenniük, mint a fosszilis tüzelőanyagok. A gazdag országok tehát azzal tudnának nagyobb szerepet játszani a klíma-kérdésben, ha nem csak a hazai kibocsátást csökkentenék, hanem máshol is finanszíroznának és befektetnének az alacsony szén-dioxid-kibocsátású technológiákba. Vagyonukat és infrastruktúrájukat - amelyek hozzájárultak az éghajlatváltozáshoz - felhasználhatnák arra, hogy alacsony szén-dioxid-kibocsátású utakat dolgozzanak ki a világ többi része számára.

A kereskedelemmel kiigazított CO2-kibocsátás

Az adatok eddig a belföldi kibocsátásokra összpontosítottak - ez az a mennyiség, amelyet egy ország határain belül bocsátanak ki. Az országok azonban exportálnak és importálnak is termékeket, ezek a „kereskedelmi kibocsátások” pedig nem szerepelnek a nemzeti kimutatásokban.

Ha tehát az Egyesült Királyság Kínából importál akkumulátorokat, akkor a gyártásuk során kibocsátott CO2-t Kínának tulajdonítják. Ezt a „fogyasztásalapú” elszámolásnak nevezett módszerrel tudjuk korrigálni. Ennek során az ország által „importált” kibocsátásokat összeadjuk, és kivonjuk belőlük az „exportált” kibocsátásokat.

Az ábrán látható, hogy mely országok nettó exportőrök (kékkel) és nettó importőrök (pirossal). Összességében az mondható el, hogy

a gazdagabb európai és észak-amerikai országok inkább importőrök. A közepes jövedelmű országok - különösen Ázsiában - inkább nettó exportőrök.

Az imént felsorolt mérőszámok ismeretében komplexebb képet lehet kapni a klímaváltozás felelőseinek kérdésében, és talán hozzásegítenek a konstruktívabb párbeszédek kialakulásában.

Képek forrása: Our World in Data

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images