Ismét megszorításokról beszélnek Amerikában – Csak most ez nem csupán a fiskális szigorról szól

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Mi a közös Rachel Reevesben, Javier Mileiben és Elon Muskban? Mindannyian úgy vélik, hogy a megszorítás a szükséges gyógymódja a gazdaságaikat sújtó problémáknak.

• Ezért Rachel Reeves brit pénzügyminiszter megszigorította a kormányzati kiadásokra és beruházásokra vonatkozó szabályokat, annak ellenére, hogy a költségvetési megszorítások az elmúlt 15 évben az ország problémáinak egyik fő okai voltak.
• Hasonlóképpen, Javier Milei úgy állítja be a megszorításokat, mint az az ár, amelyet Argentínának meg kell fizetnie a 20 éven át tartó túlzottan extenzív politikáért. Azzal érvel, hogy az infláció legyőzése az egyetlen eszköze a jólét elérésnek, még akkor is, ha ez tovább fokozza az amúgy is súlyos mértékű szegénységet.
• Elon Musk szerint pedig az Egyesült Államoknak állítólag azért van szüksége a megszorításokra, hogy azzal elkerülje az államcsődöt. Ez az érv azonban nem valós: a szuverén valutával rendelkező államok nem mehetnek csődbe, különösen, ha a világ fő tartalékvalutájáról van szó. Musknak az állami kiadások megnyirbálására vonatkozó nyilvánvaló motivációja az, hogy helyet csináljon az adócsökkentéseknek, és kirúgja azokat a közalkalmazottakat, akik nem támogatják a programját.

Legutóbb a globális pénzügyi válság idején hallottuk a megszorítások szajkózását. Az Egyesült Államokban az előírt gyógymód a "sequester" (kiadáskorlátozás) volt. Európában azonban a költségvetési szigor sokkal tovább ment, és egy évtizednyi növekedést tett tönkre, aláásta az állami beruházásokat, és hozzájárult számos olyan problémához, amelyekkel a kontinens még ma is küzd.

Ami nyilvánvalóan a magánszektor finanszírozási kudarca volt, azt átkeresztelték az elszabadult állami költekezés válságának. Az Európai Unió perifériáján lévő országoknak nyújtott kétoldalú hitelek értékei alig voltak többek, mint a magországok bankjainak nyújtott rejtett mentőcsomagok, amelyeket költségvetési megszorításokkal fizettek ki. A költségvetési szigor expanzív erejéről szóló részletes érveket felhozók tagadták a nyilvánvaló tényt:

amikor a magánszektor takarékoskodni próbál, és az állami szektor is ugyanezt teszi, a gazdaság elkerülhetetlenül zsugorodik, és az adósságállomány a GDP arányában egyre nagyobb lesz.

Ez volt a lényege Európa önsorsrontó megszorítási kísérletének a 2010-es években. 2016-ra még az Európai Bizottság is el kezdte megváltoztatni a hozzáállását; és mire a Covid-járvány lecsapott, úgy tűnt, a „gazdaság zsugorítással történő növelésének” napjai véget értek. Milyen nagyot tévedtünk.

Ahogy John Quiggin akkoriban érvelt, a megszorítás egy zombi elgondolás: nem lehet megölni, mert immunis az empirikus cáfolatokra. A Covid-válság idején meghozott bölcs döntés – amikor a józan válasz az volt, hogy a gazdaságot a globális leállással szemben megmentjük – így vált egy újabb „elszabadult adósságválsággá”, amely államcsőddel fenyeget.

A 2010-es években az EU-ban a megszorításoknak a kötvénypiacba vetett bizalom „helyreállításával” kellett volna stabilizálniuk az államháztartást. A kiadások csökkentése azonban, amikor a gazdaság már recesszióban volt, egyszerűen csak súlyosbította a problémát. A „sok kiadás” miatti inflációtól való félelem gyorsan átváltott deflációtól való félelembe és a bizalom csökkenésébe.

A recesszió idején alkalmazott megszorítások egyszerűen csak még több recessziót és munkanélküliséget eredményeznek.

Ezt Heinrich Bruning – weimari Németország idejére eső – kancellársága óta tudjuk.

De mi a helyzet a más körülmények között történő megszorításokkal? Az Egyesült Államok és Argentína jelenlegi esete érdekes ebből a szempontból. Az Egyesült Államok távolról sincs recesszió közelében. A gazdaság lendületben van, és inflációs nyomással néz szembe. Az adócsökkentésekhez szükséges költségvetési mozgástér megteremtése mellett a megszorítások ilyen körülmények közötti folytatásának másik lehetséges magyarázata a geopolitikát és a globális egyensúlytalanságokat érinti.

Amikor Joe Biden 2021 elején hivatalba lépett, Donald Trump vámjainak nagy részét megtartotta, és a „zöld” újraiparosítás útjára lépett. Most, hogy Trump ismét hatalomra került, tovább emeli a vámokat, hogy kiigazításokat kényszerítsen ki az exportáló gazdaságokban, valamint Biden zöld újraiparosítási stratégiáját fosszilis energiaforrásokra épülő megközelítéssel váltja fel.

De ez nem a teljes történet. Musk és az általa vezetett kormányzati hatékonysággal foglalkozó minisztérium (DOGE) azt a régóta dédelgetett republikánus (és libertárius) álmot követi, amely a modern közigazgatási állam lebontásáról szól. Sokkal jobban preferálnák a XIX. századi államot, amely a vámokat a hazai ipar védelmére és a kormányzati bevételek növelésére egyaránt használta. Ennek az a következménye, hogy a Szilícium-völgy technológiai cégeinek vezetői újra eljátsszák azt a szerepet, amelyet a rablóbárók (robber barons) töltöttek be az amerikai aranykorban (Gilded Age). (A rablóbáró kifejezést a XIX. század végi Amerika, az úgynevezett aranykor időszakának olyan sikeres iparmágnásainak megnevezésére használták, akiknek üzleti gyakorlatát gyakran nem etikusnak tartották – a szerk.) A megszorításokat így teljesen új célokra használják fel.

Argentína ezzel szemben tartósan magas inflációval néz szembe, reál (inflációval korrigált) GDP-növekedés nélkül. Több mint egy tucat stabilizációs tervet dolgoztak ki, majd vetettek el, Milei pedig elérte azt, ami lehetetlennek tűnt: egy széles választási koalíciót a megszorítások mellett.

Milei az eddigi sikerét a tartósan fennálló inflációval kapcsolatos elosztási politikának köszönheti. A peronisták elvesztették hosszú ideig fennálló széleskörű támogatottságukat a szegények és a munkásosztály körében, mert ezek azok a szavazók, akik jövedelmük legnagyobb részét fogyasztásra költik, és az emelkedő árak folyamatosan csökkentették vásárlóerejüket.

A peronista koalíciónak sikerült megvédenie a szakszervezeteket az inflációval szemben azáltal, hogy a béreket indexálták, a magas képzettségűek pedig a dollártartalékaikkal védték magukat. Egy ideig ez a felállás elegendő volt ahhoz, hogy a peronisták megnyerjék a választásokat. Azok azonban, akik nem voltak így védve, kénytelen voltak csökkenteni a fogyasztásukat, és a szegénység évről évre nőtt. Milei kiutat kínált. Ő a megszorításokkal lerombolná a peronista hálózatokat, és mindent deregulálna. Ez egy ideig ez fájna, de ezzel felszámolná az inflációt és a peronista bennfentesek önvédelmi képességét. Az ő gondjaik a nép nyeresége lenne.

A megszorítások így a mások kárán érvényesülő politika egyik formájává válnak, hasonlóan ahhoz, mint amit az USA-ban látni, ahol a szövetségi közalkalmazottak és más „elitek” elleni háború zajlik.

Beválik ez a politika? Ha Argentínában az infláció legyőzése a cél a növekvő szegénység ellenére, akkor igen, ez működik. Választási szempontból azonban csak akkor lesz fenntartható ez a politika, ha az alacsonyabb infláció több beruházást és növekvő reálbéreket eredményez. Ha mélyülő szegénységhez vezet azok számára, akik ezt megszavaztak, Milei elveszíti bázisát.

Ha az USA-ban az adminisztratív állam lebontása a cél, akkor a megszorítások működni fognak. De egy olyan országban, ahol a megyék 53%-a – többségük republikánus párti – jövedelmének negyede vagy annál is több a kormányzati transzferektől függ, ez csúnyán visszaüthet. Mégis, ha a republikánusok 4 ezer milliárd dollár értékű adócsökkentést kapnak a felső jövedelmi 10%-nál, akkor ez a megoldás talán működhet.

A megszorítások visszatérnek, de ezúttal ez az irány nem csak egy rossz megközelítés. Politikai fegyver és veszélyes újraelosztási eszköz is.

Copyright: Project Syndicate, 2025.

www.project-syndicate.org

Mark Blyth

A Brown University közgazdászprofesszora. Az egyetemen működő intézet (Watson Institute for International and Public Affairs) nemzetközi közgazdaságtannal és pénzügyekkel foglalkozó központjának (Rhodes Centre for International Economics and Finance) igazgatója.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images