Az Európai Bizottság az energiaköltségek emelkedésére és az iparág versenyképességével kapcsolatos aggodalmakra válaszul 2025. február 26-án közzétette a Megfizethető Energiáról szóló Akciótervét, ami a szélesebb körű Tiszta Ipari Megállapodás része.
Az akcióterv 8 kulcsfontosságú intézkedést vázol fel, amelyek
- a villamos energiára kivetett adók és hálózati díjak csökkentésétől,
- a megújuló energiaforrásokra vonatkozó engedélyek felgyorsításáig,
- az energiahatékonyság javításáig, valamint
- a kormányok, az energiatermelők és az ipar közötti „háromoldalú” szerződéses keret létrehozásáig terjednek.
Az intézkedések célja, hogy rövid távon csökkentsék az energiaköltségeket, miközben strukturális reformokat vezetnek be a jövőbeli ársokkok megelőzése érdekében.
Középpontban a közös gázbeszerzés
A terv egyik központi eleme - 3. intézkedés: jól működő gázpiacok biztosítása - a földgáz magas költségeivel foglalkozik. Az orosz-ukrán háború kitörését követően, az ellátásbiztonsági kockázatok miatt kialakul magas gázpiaci ár bár csökkent, de még
mindig a korábbi évtized átlagárának dupláján van
- ami aláássa az európai versenyképességét.
Ennek megoldására a Bizottság azt javasolja, hogy
az EU kollektív piaci erejét közös gázbeszerzésen keresztül használják ki.
A terv konkrétan kimondja, hogy az EU „megvizsgálja, hogyan lehetne kihasználni az Unió vásárlóerejét annak érdekében, hogy jobb üzletet kössön az importált földgázra”. A kereslet egyesítésével és az egy tömbként való tárgyalással az unió kedvezőbb feltételeket biztosíthatna a tagállamoknak a gázbeszerzéseikhez amivel megvédhetnék magukat a szélsőséges áringadozásoktól. Ez az ötlet nem a semmiből jött, hiszen az EU-ban már most is lehetőség van arra, hogy önkéntes alapon a tagállamok együttesen lépjenek fel gázbeszerzéseiknél (AggregateEU).
A mostani lépés tehát az EU meglévő közös gázvásárlási platformjának bővítését és az LNG-re vonatkozó összehangolt hosszú távú szerződések ösztönzését jelenti.
A közös beszerzés azt jelenti tehát, hogy az uniós tagállamok egységesen lépnek fel az eladókkal szemben. Mivel az EU gázpiaca több mint 300 milliárd köbméteres keresletet képvisel, a közös beszerzés olyan alkupozíciót biztosít Európának, amely egy hatalmas vásárlóéhoz hasonló. Ez nyomást gyakorolhat a beszállítókra, hogy jobb feltételeket kínáljanak (hasonlóan ahhoz, ahogyan a nagy ázsiai importőrök alacsonyabb LNG-árakat tudnak kialkudni).
Továbbmenve, Brüsszel „a kereslet aggregálásán túlmutató lehetőségeket” mérlegel , beleértve a más országok stratégiáinak mintájára kialakított megközelítéseket (kifejezetten a „japán modellt” idézve).
A japán modell
Röviden ez egy olyan stratégiai megközelítés, amely
az LNG-infrastruktúrába történő proaktív beruházásokra és hosszú távú beszerzési szerződések megkötésére épül
- biztosítva a stabil és költséghatékony energiaellátást.
Lényegében ez azt jelenti, hogy az EU megkönnyítené a tengerentúli LNG-beruházásokat, vagy akár részt is venne bennük - például az exportterminálok kapacitásjogainak biztosításával vagy alacsony kamatozású kölcsönök nyújtásával - a hosszú távú, költségstabil gázellátásért cserébe.
Ez jelentős elmozdulást jelent az EU közelmúltbeli, rövid távú gázvásárlásokra való támaszkodásához képest.
Japán, mint a világ legnagyobb LNG-importőre, egy átfogó modellt alakított ki a megbízható földgázellátás garantálására, miközben gazdasági előnyöket is élvez a globális gázkereskedelemből. Ez a modell jóval túlmutat azon, hogy egyszerűen csak LNG-t vásárol a nyílt piacon:
- Upstream beruházások: A japán kormányzati szervek és vállalatok közvetlenül fektetnek be külföldi kutatási- és kitermelési (upstream) LNG-exportprojektekbe. Például a japán kormány (állami pénzintézeteken keresztül) gyakran vásárol részesedést tengerentúli gázmezőkben és cseppfolyósító terminálokban, hogy hosszú távú szállítási jogokat biztosítson. Tokió az amerikai LNG-exportprojektek legnagyobb állami befektetőjévé vált, több tízmilliárd dollárt költött, és az elmúlt években rekord mennyiségű amerikai gáz importját tette lehetővé. Ezek a tőkebefektetések kedvezményes feltételek mellett garantálják Japánnak a termelésből való részesedést.
- Kormányzati finanszírozás: Japán államilag támogatott finanszírozást és biztosítást alkalmaz az LNG-infrastruktúra globális támogatására. A Japán Nemzetközi Együttműködési Bank (JBIC) és a Nippon Export- és Beruházási Biztosító (NEXI) például több milliárd dollárnyi kölcsönt és garanciát nyújtott olyan projektekhez, mint a texasi Freeport LNG. Ez az állami finanszírozás csökkenti a projektek kockázatát és ösztönzi a japán cégeket a részvételre.
- Kereskedőházak és hosszú távú szerződések: A nagy japán kereskedőházak (pl. Mitsui, Mitsubishi, Itochu) kulcsszerepet játszanak az LNG-ellátási láncban. Hosszú távú vásárlási megállapodásokat kötnek az exportőrökkel, és gyakran közös vállalati partnerként fektetnek be az exportlétesítményekbe. A japán modell sajátossága, hogy ezek a cégek kereskedőként is tevékenykednek: importálhatnak gázt Japán számára, vagy a nemzetközi piacokon felárral értékesíthetik a felesleges LNG-szállítmányokat. Ez a rugalmasság nemcsak Japán hazai szükségleteit elégíti ki, hanem a japán vállalatokat a globális energiahordozó kereskedelemben is kulcsfontosságú szereplőként pozicionálja.
- Integrált ellátási lánc (LNG tartályhajók): Japán a cseppfolyósított földgáz köré egy támogató ökoszisztémát épített ki. A japán hajózási társaságok nagy LNG tartályhajóflottát tartanak fenn, biztosítva, hogy Japán irányítsa a szállítás logisztikáját. Ez csökkenti a külső függőséget, és csökkentheti a szállítási költségeket. Emellett a japán gyártók (pl. turbina- és erőműgyártók) részt vesznek LNG-importterminálok és gáztüzelésű erőművek építésében külföldön.
- Hosszú távú energiatervezés: A japán kormány a nemzeti energiabiztonsági politika részeként szorosan koordinálja ezeket az erőfeszítéseket. Például a szigetország diverzifikálja ellátási forrásait (Délkelet-Ázsiától, Ausztráliától, Közel-Kelettől Észak-Amerikáig), hogy ne függjön egyetlen régiótól sem túlzottan. A kormány emellett vészhelyzeti LNG-készleteket tart fenn, és a hiány elkerülése érdekében beavatkozhat (pl. utasíthatja a közműveket, hogy extra készleteket szerezzenek be).
Tehát a lényeg, hogy Ebben a rendszerben a japán magánszféra, beleértve a vállalatokat és a bankokat, szoros együttműködésben állnak az állammal.
Ez a köz- és magánszféra partnerségi megközelítése azt jelenti, hogy Japán olyan költséges LNG-infrastruktúra-kezdeményezéseket is vállalhat, amelyektől a tisztán piaci szereplők esetleg visszariadnának - a szerződések mögött ugyanis állami fedezet áll.
A módszer átültetése az EU energiastratégiájába
Most nézzük meg hasonló módon azt, hogyan működhetne egy ilyen megközelítés Európa számára - és milyen előnyökkel és kihívásokkal járna.
- Közös beruházások az LNG-projektekbe: Az Európai Bizottság azt javasolja, hogy az EU és/vagy a tagállamok kormányai "az uniós importőrökkel együtt közvetlenül fektessenek be a külföldi exportinfrastruktúrába”, hasonlóan Japánhoz. A gyakorlatban ez azt jelentheti, hogy az európai közpénzekből (például az Európai Beruházási Bankon vagy egy erre a célra létrehozott uniós energiabiztonsági alapon keresztül) tőkerészesedést vállalnának vagy kölcsönt nyújtanának a szállító országokban található új LNG-exportterminálokhoz (pl. cseppfolyósító vonatok finanszírozása az Egyesült Államokban, Kanadában vagy Afrikában). Cserébe a gázkitermelés egy részét kedvező hosszú távú szerződések keretében az uniós vevők számára különítenék el.
- Összesített hosszú távú szerződések: Az EU kiterjesztheti a kialakulóban lévő közös gázbeszerzési platformját (amelyet a közelmúltbeli válság idején hoztak létre), hogy az unió a tagállamokat helyettesítve többéves LNG-szállítási szerződésekről tárgyaljon. A kereslet egyesítésével az uniós vevők jobb tárgyalási pozíciót szereznének. Ez elmozdulást jelentene a hosszú távú szerződéskötés felé, szemben a közelmúltbeli rövid távú, azonnali beszerzésekkel. Idővel akár létrejöhetne egy központosított vagy koordinált beszerzési ügynökség is, amely ezeket az ügyleteket intézné. Ahelyett, hogy Európa a globális szereplőkkel versenyezve szállítmányról szállítmányra, így stabil és kiszámítható forrásokhoz jutna. Azonban itt van egy nulladik lépés: az európai jog jelenleg előírja, hogy a hosszú távú gázszerződések nem terjedhetnek 2049 utánra, hogy elkerüljék a szén-dioxid-mentesítés időhatárán túli eszközök lekötését. Ezt mindenképp kezelni kell, hiszen a beruházások hosszútávra szólnak, így akár az is előfordulhat, hogy az adott határidőn túlnyúló szerződéseket kell kötnie az EU-nak.
- Finanszírozás és garanciák: Az európai vállalatok LNG-ellátásba történő beruházásainak ösztönzése érdekében az uniós intézmények és tagállamok pénzügyi ösztönzőket kínálhatnak. Ez magában foglalhat alacsony kamatozású kölcsönöket, hitelgaranciákat vagy politikai kockázatok elleni biztosítást az Európát ellátó projektek számára. A pénzügyi kockázat csökkentésével az európai energetikai cégek (vagy az unióban székhellyel rendelkező nemzetközi olajipari vállalatok) hajlandóbbak lehetnek arra, hogy tőkét vonjanak be az európai ellátást szolgáló új gázfejlesztésekbe. A Bizottság terve kifejezetten említi a "magánbefektetőknek nyújtott kedvezményes hiteleket”, mint az LNG-import támogatásának eszközét.
- Infrastruktúra- és szállítási kezdeményezések: Az EU a szélesebb ellátási láncot is támogathatná az importinfrastruktúrába és a szállításba történő beruházásokkal. Például további LNG-importterminálok építésére vagy az európai tárolók bővítésére irányuló közös vállalkozások létrehozására lehetne törekedni (bár 2022 óta számos uniós ország már bővítette az importkapacitást). A hajózás terén az európai vállalatok együttműködhetnének az LNG-tartályhajók biztosítása vagy rugalmas úszó tároló és újragázosítási egységek fejlesztése érdekében, biztosítva, hogy a szállítás logisztikája európai ellenőrzés alatt álljon.
Lényegében a japán modell átvétele az EU részéről a gázbeszerzés gyakorlatiasabb, stratégiai megközelítését jelentené - a gázhoz való hozzáférést gazdasági biztonsági kérdésként kezelné, nem csupán piaci tranzakcióként.
összességében Ez paradigmaváltást jelentene az EU hagyományos, piac-vezérelt energiapolitikájától egy államilag támogatott, a japán modellhez hasonló állami és magánszféra közötti koordináció felé.
Továbbá ha Európa más országok LNG-projektjeibe (például az Egyesült Államok) történő beruházással az államközi kapcsolatokat és az energetikai együttműködést is erősítheti. Érdemes megjegyezni, hogy e stratégia lendületének egy része az amerikai nyomás lecsillapítása: a Trump-kormányzat követelte, hogy Európa több amerikai LNG-t vásároljon, és az európai tisztviselők a kereskedelmi konfliktusok elkerülésének egyik módját látják egy strukturált gázüzletben.
Nem minden arany, ami fénylik
Bár a japán LNG-modell átvétele számtalan előnnyel járhat, az éremnek mindig van egy másik oldala is:
- Konfliktus az éghajlati célokkal: A legnagyobb aggodalom talán az, hogy a hosszútávú elköteleződés az LNG-beszerzés mellett ütközik az EU éghajlati célkitűzéseivel. Az új gázprojektekbe történő befektetések visszavethetik a fosszilis tüzelőanyagoktól való függetlenedési célokat, egyúttal megnehezítené a szén-dioxid csökkentési vállalások teljesítését. Alapvető különbség az is, hogy míg a gázfelhasználás Európában várhatóan csökkenni fog a tervek szerint, addig Japánban ezzel nem terveznek és a gázt az energiaszerkezetében hosszabb ideig tartanák fenn. Ez a feszültség politikai és jogi ellenállást válthat ki az éghajlatvédelemmel foglalkozó érdekeltek részéről.
- Beruházási és piacszerkezeti akadályok: Az EU nem rendelkezik Japánhoz hasonló egységes ipari keretekkel e modell megvalósításához. Az európai energiavállalatok és közműszolgáltatók nagyrészt befektetői tulajdonban vannak, és nem az állami irányelvek, hanem a profit vezérli őket. Japánnal ellentétben az EU-ban kevés állami tulajdonú vagy közvetlenül kormányzati megbízásokhoz kötött közműszolgáltató van. Ez felveti a kérdést: ki fog Európában ténylegesen befektetni a tengerentúli LNG-projektekbe? Egyértelmű ösztönzők vagy megbízások nélkül a magáncégek vonakodhatnak attól, hogy milliárdokat áldozzanak új LNG-kapacitásokra, amelyekre a tiszta energiára való áttérés során Európában esetleg nem lesz szükség. Az EU-nak új kereteket vagy szervezeteket kell létrehoznia a blokk nevében történő beruházáshoz (esetleg egy konzorciumot vagy egy EU által ellenőrzött alapot), ami intézményi szempontból összetett. Emellett kihívást jelent a hosszú távú beszerzések összehangolása a 27 tagállam között - amelyek mindegyike saját energiapolitikával és igényekkel rendelkezik. Az országok között versengés vagy bizalmatlanság alakulhat ki (például abban a kérdésben, hogy ki kap elsőbbséget, ha az ellátás szűkül, vagy hogy a költségek és az előnyök hogyan oszlanak meg).
- Geopolitikai függőség: Az orosz gáztól való diverzifikáció mellett az agresszív LNG-stratégia új függőséget teremthet más külföldi szállítóktól. Ha Európa nagymértékben támogatja az amerikai LNG-t, akkor energiasorsának nagy részét az Egyesült Államok politikájához köti. Ez egy barátságos kormányzat esetén pozitív lehet, de ahogy a közelmúlt tapasztalatai mutatják, egy ellenséges amerikai kormányzat vámokkal fenyegetőzhet - amivel szemben egy "energiaalku" megoldás lehet. Hasonlóképpen, a közel-keleti vagy afrikai LNG-projektekbe való beruházás regionális instabilitásnak vagy etikai aggályoknak teheti ki Európát. Katarra vagy más Öböl-menti államokra támaszkodni például kérdéseket vet fel, tekintettel azok emberi jogi helyzetére és a diplomáciai ellentétek kialakulásának lehetőségére. A geopolitikai kockázat lényegében eltolódik, de nem szűnik meg.
- Közpénz kérdés: Az LNG-infrastruktúra külföldi finanszírozása olyan uniós közpénzek vagy fejlesztési alapok felhasználásával járhat, amelyeket egyébként hazai tisztaenergia-projektekre fordítanának. Ha Európában a gázkereslet a vártnál gyorsabban csökken (politikai vagy technológiai áttörések miatt), akkor ezek az LNG-beruházások kihasználatlanul maradhatnak, és az állami forrásokat pazarolhatják. Az európai adófizetők vagy fogyasztók állhatják a számlát olyan szerződésekért és eszközökért, amelyek a 2030-as vagy 2040-es években már nem szolgálják őket.
E kihívások fényében egyértelmű, hogy az EU nem másolhatja egyszerűen a japán LNG-modellt.
Európa eltérő szabályozási környezete, éghajlati kötelezettségvállalásai és politikai struktúrája testre szabott megközelítést igényel. A cselekvési tervben a japán modellre való bólintás azt jelzi, hogy a japán LNG-ellátás stabilizálásában elért sikerekből tanulni kívánnak, de az európai vezetőknek a megközelítést az uniós realitásokhoz kell igazítaniuk - valószínűleg a középtávú ellátásbiztonságra helyezve a hangsúlyt a hosszú távú szén-dioxid-mentesítés kisiklatása nélkül.
A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images
