Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
Talán Kóka Jánosnak igaza van, tényleg eljött az idő a változ(tat)ásra.
A magyarok többsége hozzáférhetetlennek, sok esetben az emberi méltósággal összeegyeztethetetlennek érzékeli a hazai egészségügyi ellátást. Egy 2024-es, 30 országban felvett kutatásban nálunk volt a legmagasabb (58%) azok aránya, akik rosszra vagy nagyon rosszra értékelték országuk egészségügyét, ráadásul Magyarországon volt az egyik legkevesebb (11%) azok aránya, akik úgy gondolják, hogy a helyzet javulni fog. Minden alkérdésre, így a hozzáférhetőségre, egyenlőségre, a jó ellátásra, az egészségpolitikára a lehető legnegatívabb választ adták. Jól látszik tehát, az emberek eldöntötték, a magyar egészségügy úgy rossz, ahogy van, nem bajlódnak a részletekkel.
10-ből 7 pont
Kóka János javaslataival 70%-ban talán minden magyar egészségüggyel foglalkozó szakember egyetért. Természetesen mindenki másik a maradék 30%-ot vitatja vagy egyenesen ellenzi. A hangsúlyok lehetnek máshol, de világos, hogy
a magyar egészségügy egyfelől forrás-, munkaerő- és gondolathiánnyal, másfelől kontroll-, kórháziágy- és megmondóember-többlettel küzd.
Sajnálatos módon a kitörési pontok (képzés, informatika, telemedicina, megelőzés) csak hosszabb távon hoznak eredményeket. Így elkerülhetetlen, de ugyanakkor álomszerű lenne egy pártokon és rendszereken átívelő konszenzus.
Én hely szűkében két témára koncentrálnék. Elsőként egy fontos hangsúlyáthelyezés:
Az egészségügy céljainak különválasztása
Az első cél, hogy minél tovább éljünk egészségben. Ez érdeke a magánszemélynek, a családjának, de az államnak és a többi magyarnak is. Hiszen, amíg egészséges valaki, addig dolgozik, GDP-t termel, adót fizet.
Magyarországon a születéskor várható élettartam és az egészségben töltött életévek jóval alacsonyabbak, mint az az ország általános fejlettségének és az egészségügyi intézményrendszer kiépültségének megfelelne.
A világrangsorban a középmezőnyben vagyunk, és olyan országok előznek meg tömegével, ahol nem szívesen feküdnénk be a kórházba (Kolumbia, Srí Lanka, Kuba, Omán). Miért? Mert az élet hosszát nagyobb súllyal határozzák meg a környezeti, életmódi tényezők, mint a genetika és az egészségügyi rendszer.
A daganathalálozás csökkentésének leghatékonyabb eszköze, ha valaki nem lesz rákos (életmód, környezet); ennél kevésbé hatékonyabb, ha a társadalmi szinten vitatott hatékonyságú módszerekkel időben felfedezzük (szűrővizsgálatok) a betegséget; és még kevésbé hatékony, ha korszerű gyógyszerekkel, iszonyatos drágán kezeljük, esetleg meggyógyítjuk az adott beteget (betegellátás). Ugyanez vonatkozik a szív- és érrendszeri betegségekre is.
Világos tehát, hogy a hosszabb, egészségesebb élet célját az egészségügy koordinálni, szakmai programokkal ellátni és ellenőrizni tudja és feladata is, de az eredmények az oktatás, a kommunikáció, a közlekedés, a közétkeztetés, a környezetvédelem területén születnek meg. Meg kell értetni ezt a döntéshozókkal és az állampolgárokkal. Egyik sem fog örül neki.
Az egészségügy másik célja, hogy minden állampolgárnak biztosítsa a számára releváns egészségügyi ellátást, méghozzá úgy, hogy az ne jelentsen az igénybe vevő számára aránytalan anyagi megterhelést. Itt beszélünk a szűkebb értelemben vett egészségügyről.
Másodszor egy elvi és egyben gyakorlati kérdés:
A magánegészségügy, mint az állami támasza
Kóka János összefoglalójának fontos elme a vállalati magán egészségbiztosítás támogatása, sőt kötelezővé tétele, ami elképzelése szerint munkáltatói forrásokból segíti, egészíti ki az állami ellást. Ennek a javaslatnak vannak megfontolandó elemei, de három komoly ellenérv merül fel.
- Ez nem a magán egészségbiztosítás feladata: A magyar állampolgárok egészségügyi ellátásának biztosítása, a források megteremtése és allokációja az állam feladata. A magán egészségbiztosításnak csak az elvárható igényeken felüli ellátási feladatok kielégítésében vagy a kockázatporlasztásban lehet szerepe. Tanulmányok igazolják, hogy a magán egészségbiztosítások a hozzáférési egyenlőtlenséget növelik. Világos, hogy versengő piacon egy ilyen rendszerben az adott állampolgár biztosítási fedezete nagymértékben függ attól, hogy dolgozik-e, és hol, amikor beüt a baj. Szélsőségesen rossz példa az USA nagyobb részben vállalati biztosításra épülő rendszere. A világ legdrágábban működtetett és ehhez képest elkeserítően alacsony hatékonyságú egészségügye az amerikai, ahol egy komoly betegség és a felületesen olvasott biztosítási feltételek kombinációja az egész családot földönfutóvá teheti.
- Fokozza a humánerőforrás-krízist: Az állami ellátási csomag, illetve az ahhoz való hozzáférés szűkülésével és pláne szűkítésével automatikusan terelődik a kereslet a magánegészségügy felé. Az igény a munkaerőt is magával viszi. Ebből a szempontból szinte mindegy, hogy ez milyen módon történik. TB-finanszírozott magánszolgáltatók extra díjat számolhatnak el magukhoz csábítva a betegeket, vagy a magánbiztosítás vesz át állami feladatokat. A jelenlegi munkaerőhelyzet mellett ez több mint veszélyes.
- Jelen állapotában a magánegészségügy nem alkalmas erre: A magán egészségbiztosítási piac meglehetősen fejletlen Magyarországon. Hatékonysága igen alacsony. Átlagosan 1000 forint biztosítási díjból 530 forint kerül egyáltalán a szolgáltatókhoz. A többit a közvetítők, ellátásszervezés, a működés és a profit emészti fel. A biztosítási piacon nincs érdemi betegútszervezés. A termékek a cégek és magánszemélyek igényeinek kielégítésére, nem pedig az egészségnyereségre optimalizáltak. Ez nem is várható el döntően rövid távra (1-2 évre) kötött szerződésektől. Harmadrészt az állami ellátással való ellentmondásos kapcsolat, a betegutak megszakadása miatt az elvégzett vizsgálatok eredményei csak korlátok között hasznosulnak.
Régi-új ötlet: az egészségpénztár
Ha a magyarok egészségügyi terheit csökkenteni akarjuk (jelenleg a családok közvetlen kifizetése 28%), akkor elsősorban az állami ellátást kell javítanunk. Másodsorban – és ebben tökéletesen egyetértünk Kóka Jánossal – munkáltatói forrásokat kell bevonnunk.
Megdöbbentő, hogy 2024-ben a munkáltatók egészségügyi célokra fordított összegei egészségpénztári juttatásokkal, biztosításokkal, foglalkozás-egészségüggyel együtt is csak a SZÉP-kártyával kapcsolatos kiadásaik mintegy 10%-át tették ki.
A forrásbevonásnál kiemelten fontos a forrás költsége, felhasználási módja, a szervezetek társadalmi beágyazottsága. Ezen szempontoknak sokkal inkább megfelelnek az egészségpénztárak,
- ahol a befizetések 95%-a szolgáltatás formájában hasznosul (sőt hozamot írnak jóvá a megtakarítások után).
- A biztosításokkal szemben gyógyszerekre és gyógyászati segédeszközökre, fogászati ellátásra is igénybe vehetők, amelyek a családok egészségügyi kiadásainak közel 70%-át adják. Több mint 1,1 millió tag van a rendszerben.
- Emellett a pénztárak méretnagyságuk okán több százezres kockázatközösségeket képeznek ma is. A jelenleg egészségbiztosítással rendelkező emberek nagyobb része az egészségpénztára által kínált (alacsony díjú) termék révén válik ügyféllé. Az egészségügyi szolgáltatókkal való kapcsolat élő, és új megoldási formák is megjelentek (egészségügyi szolgáltatók által kínált csomagok, munkáltatói keretek).
A munkáltatói források bevonására a pénztárak megerősítése, a munkáltatói befizetések ösztönzése, esetleg egy, az MNB által korábban javasolt automatikus csatlakozáson alapuló megoldás ígéretesebbnek tűnik.
A szerző a Prémium Egészségpénztár vezető stratégiai tanácsadója, az Önkéntes Pénztárak Szövetségének alelnöke.
A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images
