Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
Tágan vett térségünkben természetes jelenség a "panaszkodás kultúrája", és ez alól a hazai cégek sem voltak soha kivételek, szubjektív értékítéletük mindig is rosszabb volt, mint ahogy azt a saját objektív gazdasági adataik mutatták (rendelésállomány, készletek, foglalkoztatás stb.).
A pandémia után, különösen a 2023-as inflációs időszakot követően azonban az látszott az adatokon, hogy ez most más jellegű negatív hangulati hullámnak számít.
- A rendelésállományok apadni kezdtek, a termelési prognózis is gyengült,
- az egyébként feszes munkaerőpiac is lazulni kezdett. Már nem volt olyan nagy gond a szakképzett munkaerő hiánya, hogy emiatt a vállalatoknak megbízásokat kellett volna visszamondani, illetve harmadik országból származó munkaerővel pótolni azt, ami itthon hiányzik.
Voltak már ilyen és ehhez hasonló hullámok a feldolgozóiparban, ez természetes piacgazdasági jelenség. Ilyenkor általában a cégek elkezdenek készletre termelni, mivel, ha most éppen nincs is kereslet, lehet rá számítani, hogy később majd lesz, és ilyenkor a készletbe fektetett tőke rövidebb idejű nélkülözése sem probléma. Nagyjából fél éve kezdett azonban kirajzolódni egy olyan kép a negyedéves konjunktúratesztünkből, hogy
lassan leálltak a készletre való termelések, mivel se rövid, se középtávon nem volt meg a kereslet. A vállalatok több mint fele pedig nem tervez beruházást.
A hazai felvásárlói piac lényegében befagyott tavaly év végén, és a zord időjárás továbbra sem látszik enyhülni. Külföldön még mutatkozik valamennyi kereslet a magyar feldolgozóipari termékek iránt, de felmérésünkből az rajzolódik ki, hogy ezt igazán csak a nagyvállalatok tudják kihasználni, és ők is egyre kevésbé.
A hazai mikro- és kisvállalati értékelésekből a nihil állapota látszik.
A középvállalatok vannak a legjobb helyzetben, köszönhetően relatív tőkeerősségüknek és rugalmasságuknak, de kérdés, hogy meddig.
A magyar gazdaságpolitika pedig ezen a befagyott jégen küzd, hogy a belföldi piacot valahogy fel tudja melegíteni.
A megoldási ötletek legfeljebb csak nevükben újak, de továbbra is a likviditás bővítésével igyekeznek kezelni a helyzetet.
Kérdés, hogy valóban erre van-e szüksége a feldolgozóipari vállalatoknak? Valóban csak a jelenlegi kamatszint akadályozza a termelés bővítését? Valóban csak egy kedvező forgóeszközhitel-konstrukcióra lenne szükség? Sajnos nem ez a helyzet.
A januári konjunktúratesztben
- a finanszírozási nehézségekre a vállalatok mindössze 5%-a panaszkodott,
- kereslethiányt azonban a vállalatok több mint fele érzékelt (és ez éppen elég ahhoz, hogy csökkenjen a termelés volumene).
Ezért valószínűleg tévedés abban bízni, hogy ebben az erősen kereslethiányos állapotban a likviditás erőteljes fiskális ösztönzése majd növeli termelést, sokkal inkább az inflációt növelheti, ami még nagyobb bizonytalanságot okoz.
Szerénytelenség lenne azt állítani, hogy a megoldás az asztalon hever, mert nem így van, azonban a vállalatok bizalmát vissza kell állítani, mivel a beruházások elmaradása nemcsak az adott évben jelent problémát, hanem középtávon is, mert így a technológiai színvonal, a versenyképesség könnyen erodálódik.
A jelenlegi gazdaságpolitikai stratégiát láthatóan nem értékeli az ágazat, a bizalmi index nem reagált érdemben a bejelentett programokra. Túlzás lenne persze azt állítani, hogy ez csupán egy magyar specifikum lenne, számos tagállamában hasonló a helyzet. Az EU most kezdi átvizsgálni versenyképességi stratégiáját, amelyben feltehetőleg a high-tech iparágak fejlesztése lesz a fókuszban, kérdéses azonban, hogy ehhez mekkora magyar hozzájárulás biztosítható. Az idő telik, és még azelőtt szükség lenne a bizalom visszaállítására, hogy egy csődhullám elkezdődne.
A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images
