Nagyon izgalmas az európai gázpiaci helyzet, de hogyan jutottunk idáig és mi mozgatja az árakat?

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

A nagy változás gyökere

Előző írásomban bemutattam, hogy a gázkor kezdetén a kémiai úton, gázgyárakban előállított gáz (leánykori nevén: légszesz) a felhasználási helyekhez közel, főleg a városokban került fejlesztésre és csupán rövid távokon kellett azt elosztani a nagyfogyasztó vállalatok, illetve a közvilágítás céljaira. Ennek megfelelően a gáz árát az ún. "komplementer" (műszakilag / technológiailag esetlegesen helyettesítésre alkalmas) termékek ára, a gáz fejlesztésére használt alapanyag ára, a technológia (gázgyár) beruházási költsége, és egy rövid elosztói hálózat létesítési költsége határozták meg. Ráadásul, a gázipari pionírok korában a fogyasztók jellemzően hosszútávú átvételi szerződést kötöttek a termelővel, tehát a beruházó meglehetősen biztosra ment befektetett pénze megtérülését illetően.

A mai termelők 99%-a valószínűleg boldogan aláírná egy ilyen tervezhető, békés kor visszatértét!

Ez a - kisebb-nagyobb gázgyári technológiai robbanásoktól eltekintve idilli - állapot akkor kezdett megváltozni a 19. század végén és a 20. század elején, amikor az olajtermelőktől és kőolaj finomítóktól átvett technológiák térnyerésével - először az Egyesült Királyságban és Németországban, majd Olaszországban és Európa keleti végein a volt Osztrák-Magyar Monarchia Lviv-i (Lemberg) és Kárpátaljai területein - megkezdődött a kereskedelmi léptékű földgáz kitermelés.

A földgáz hasonló tulajdonságokkal rendelkezett, mint az addigi légszezsz (tökéletes komplementer): nagy mennyiségekben és olcsón kezdett rendelkezésre állni. A kitermelésben érdekelt befektetők hamar meglátták, hogy piacuk szinte a végtelenségig bővíthető, ha a kitermelés helyéről a gázt a szintén fejlesztésnek induló csővezetékes technológiával nagy mennyiségben, és magas üzembiztonsággal tudják kínálni a Felhasználóknak. Létrejött tehát a Termelés és értékesítés mellett a Szállítás.

Gáz vs. olaj

Itt érdemes egy kitérőt tenni, mert elérkeztünk egy nagyon fontos lépcsőhöz! Az nem igényel különösebb magyarázatot, hogy a viszonylag sűrű, cseppfolyós nyersolaj és feldolgozott, de még mindig folyékony halmazállapotú termékei már a kor műszaki színvonalán is gazdaságosan szállíthatók – így a 19. század végére megjelentek az kőolajszállító vitorlások (ki ne olvasta volna a Moby Dicket – hiszen a bálnavadászok is tartályokba olvasztották a bálnaszalonna zsírját a szállításhoz).

A mai szupertankerek megjelenésére ugyan még sokat kell várni, de hamar bekövetkezett egy meghatározó köztes időszak: a második világháború. A szövetséges hadigépezet üzemanyag ellátásában kulcsszerepet játszottak az úgynevezett T2 hajók, a későbbi tartályhajók kvázi prototípusai. Ezekből az átlagosan 16 500 DWT (deadweight tonnage, azaz teherbírás) kapacitású hajókból körülbelül 500 (!) darab készült a háború alatt a mára már az USA hajógyártásával együtt jobbára megszűnt a Bethlehem Steel, a Federal Shipbuilding and Drydock Company, a Newport News Shipbuilding és a Sun Shipbuilding & Drydock Company sólyáin. A T2 hajók alapozták meg az 1950-es években kiépülő tanker, majd az 1970-es évek több száz DWT kapacitású szupertanker technológiáját, egyben előidézve az európai kontinens szerteágazó fogadó infrastruktúrájának fejlesztését is.

A legnagyobb európai olajterminálok fejlődése:

Rotterdam (Hollandia). A rotterdami kikötőtöbb száz éves történelemretekint vissza, de a modern olajtermináloktöbbsége a XX. század második felében épült, és az 1960-as évekbenmár jelentős olajfinomító kapacitással rendelkezett. Mára RotterdamEurópa legnagyobb kikötője, és egyben avilág egyik legnagyobb olajkereskedelmi központja. A kikötőévente több mint 400 millió tonna árutkezel, ebbőljelentős rész kőolaj és olajtermék.

Antwerpen (Belgium). Az antwerpeni kikötő szinténtöbb száz éves történelemretekint vissza, és az 1950-es évekbenmár jelentős olajfinomító kapacitással rendelkezett. Mára a kikötőévente több mint 200 millió tonna árutkezel, ebbőljelentős rész kőolaj és olajtermék.

Marseille (Franciaország). A marseille-i kikötőaz ókori idők óta fontos kereskedelmi központ. A kikötő az1950-es évekbenmár jelentős olajfinomító kapacitással rendelkezett, és mára Marseille aFöldközi-tenger egyik legnagyobb kikötője,fontos szerepet játszik az olaj szállításában és tárolásában a régióban. A kikötőévente több mint 80 millió tonna árutkezel, ebbőljelentős rész kőolaj és olajtermék.

Trieszt (Olaszország). A trieszti kikötő szinténrégi történelemmelrendelkezik. A modern olajtermináloktöbbsége a XX. század második felében épült, és társaihoz hasonlóan az 1960-as évekbenmár jelentős olajfinomító kapacitással rendelkezett. Mára a kikötőévente több mint 60 millió tonna árutkezel, ebbőljelentős rész kőolaj és olajtermék.

Wilhelmshaven (Németország). A wilhelmshaveni kikötőviszonylag új létesítmény, amelyetaz 1860-as években építettek. A kikötőeredetileg haditengerészeti bázisvolt, ésaz1970-es évekbenalakították át olajkikötővé. Ma ezNémetország legnagyobb olajkikötője. A kikötőévente több mint 60 millió tonna kőolajat és olajterméketkezel.

Az olajpiac kiszállítási oldala

A kiszállítási oldal nem kevésbé változatos. Nézzük meg az Európába irányuló kőolaj- és olajszármazék szállítmányok legfontosabb kiinduló kikötőit a világ különböző régióiban:

Közel-Kelet:

• Rasz Tanura (Szaúd-Arábia): A világ legnagyobb olajkikötője, ahonnan jelentős mennyiségű kőolaj indul Európába.
• Kharg Island (Irán): Irán legfontosabb olajexport terminálja, ahonnan elsősorban kőolaj szállítmányok indulnak Európába és Ázsiába.
• Mina al-Ahmadi (Kuvait): Kuvait fő olajkikötője, ahonnan jelentős mennyiségű kőolajat exportálnak.
• Basra (Irak): Irak fő olajkikötője, ahonnan a kitermelt olaj nagy része exportra kerül.

Oroszország:

• Primorsk: Oroszország legnagyobb olajkikötője a Balti-tengeren.
• Novoroszijszk: Oroszország legnagyobb olajkikötője a Fekete-tengeren.

Afrika:

• Es Sider (Líbia): Líbia egyik legfontosabb olajkikötője.
• Bonny (Nigéria): Nigéria fő olajkikötője, ahonnan jelentős mennyiségű kőolajat exportálnak.
• Luanda (Angola): Angola fő olajkikötője, ahonnan kőolajat szállítanak Európába és Ázsiába.

Észak-Amerika:

• Houston (USA): Az Egyesült Államok egyik legnagyobb olajkikötője, ahonnan kőolajat és olajtermékeket exportálnak Európába.

Látható, hogy a kőolaj kereskedelme valóban globálissá vált, sok lehetséges indító- és fogadóterminálból álló infrastuktúra kínál vásárlási és értékesítési lehetőséget. Azaz piacot.

Ez akkor is igaz, ha figyelembe vesszük, hogy nem minden finomító képes egyformán kezelni minden típusú (forrású) kőolajat. Ezzel együtt az olajnak kialakult egy globális piaca, néhány meghatározó referencia-ára, a fontosabbak:

• Brent Blend: Ez az Északi-tengeren kitermelt kőolaj ára. A Brent Blend a világ egyik legfontosabb benchmarkja, amelyet a fizikai olajkereskedelem mintegy kétharmadánál használnak.
• West Texas Intermediate (WTI): Az Egyesült Államokban, Cushingban (Oklahoma) kitermelt kőolaj ára. A WTI a nyugat-texasi könnyűolaj ára, amelyet az amerikai olajkereskedelemben használnak benchmarkként.
• Dubai Crude: A Közel-Keleten, Dubaiban kitermelt kőolaj ára. A Dubai Crude a közel-keleti kőolaj ára, amelyet az ázsiai olajkereskedelemben használnak benchmarkként.
• OPEC Reference Basket: Az OPEC (Kőolaj-exportáló Országok Szervezete) által meghatározott kőolaj kosár ára. Az OPEC Reference Basket az OPEC tagországai által kitermelt különböző kőolajfajták súlyozott átlagára.
• Urals: az orosz export kőolajkeverék, amelyet az Ural hegység környékén, Nyugat-Szibériában és a Volga régióban termelt olajokból állítanak elő. 

Hosszú út során eljutottunk a 60/40 képlethez

És most vissza a földgázhoz! Szemben a kőolajjal, a földgáz a kőolajhoz hasonlatos kötetlen szállítása az LNG (folyékony földgáz technológia) megjelenéséig nem volt gazdaságos. A földgáz normál hőmérsékleten és nyomáson gáz halmazállapotú, és nagy térfogatot foglal el. Ez azt jelenti, hogy a hagyományos tartályhajókban csak relatíve kis mennyiségű földgázt lehetett egyszerre szállítani, ami nem volt rentábilis. Az LNG technológia (cseppfolyósított földgáz) megoldotta ezt a problémát. A földgázt  -162 °C-ra hűtve cseppfolyósítják, ami jelentősen csökkenti a térfogatát (kb. 600-adjára).

Így az LNG-tartályhajókban már sokkal nagyobb mennyiségű földgázt lehet szállítani, ami gazdaságossá teszi a tengerentúli szállítást, de ennek tömeges megjelenésére egészen a legutóbbi időkig kellett várnunk.

Persze azért a földgázpiac se aludta át a 20. századot. Ahogy feljebb írtuk: az 1930-as évekre már rendelkeztünk regionális szinten gazdaságos csővezetékes földgáz szállítási tapasztalattal. De hiányzott valami, ami lehetővé teszi az igazán nagy távolságokra való szállítást és piacosodást. Az áttörést az 1960-70-es évek hozták el, amikor a Szovjetunió és a szocialista blokk szembesült a következőkkel: a blokk egyben tartásához tartani kell a lépést a nyugat diktálta műszaki- és életszínvonal-emelkedéssel, amihez termelés kell, a termeléshez technológia, amit viszont ún. keményvalutáért lehet megvásárolni.

Persze a szocialista országoknak több jó és kiváló minőségű terméke is volt, amit lehetett exportálni és ezzel valutához jutni, de részint "sose árt" egy kis versenyelőny a konkurens nyugati gyártók termékeivel szemben, részint a létező szocializmus gazdasági irányítói kezdtek belekényelmesedni a tervgazdálkodásba. Kézenfekvőnek tűnt a megoldás: ha szovjetek Szibéria permofrosztjában "ott ülnek" a világ földgáz-tartalékának jelentős részén, építsünk csővezetékeket. Ezeken aztán el lehet szállítani a "kék aranyat" a szibériai mezőktől a Szovjetunió nyugati részében található ipari központokon át, leágazásokkal a Varsó Szerződés tagállamainak megsegítésére, egészen a pénzcsapokat jelentő nyugat-európai vevőkig! A szót tett követte, és hamarosan összeálltak a szereplők is.

A Szovjetunió oldalán a Soyuzgasexport (később: Gazprom és leányai lásd Gazpromexport), a Vneshtorgbank (ez a szovjet külkereskedelmi bank), a Stroytransgaz (ez a cég volt felelős a földgázvezetékek építéséért a Szovjetunió területén illetve adta a műszaki – szakmai felügyeletett a volt szocialista országokban), valamint a Neftegasexport  (üzemeltetés) és a VNIIGAZ: (földgázvezetékek tervezése és a technológiai fejlesztése) lettek a főszereplők.

Nyugati oldalon olyan, ma is fajsúlyos cégek csaptak tenyérbe, mint a német BASF, Ruhrgas, DuBank, BMW, Bayer, Hoechst, KfW, vagy a francia Aérospatiale, Renault, Alcatel, Elf, GdF, PNB stb., akik sokszor leendő vevőként, beszállítóként és finanszírozóként is beléptek a projektekbe.

Sajnos a közép-európai résztvevők közül több ma már csak az internet emlékében él, de néhány emlékezetes szereplő bizonyára többeknek ismerős: Videoton, Zeiss, Škoda, Almásfüzitő, Gdańska, TVK, Chemické závody Sokolov, VEB Leuna-Werke "Walter Ulbricht", Tatra, ČKD, Huta Katowice, Stocznia Gdańska, Rába. Ők a szocialista, főleg gép- és vegyipar színe-java voltak, akik:

1. termelték a keményvalutát
2. termékeikkel exportálták a „forradalmat” Afrikától Kubáig
3. vezették (hivatva voltak rá) a keleti innovációt, kihasználva a KGST barter-elszámolásában meghatározott csereárakat.

És így az 1970-es, ’80-as évekre a földgáz is megtett egy földrajzi nagy ugrást: kitörve a fizikai korlátokból és a szibériai régióból, eljutott egészen Nyugatra. Csöveken, fix indulási / érkezési pontokkal, évekre / évtizedekre lekötött mennyiségekkel, nem zavartatva holmi globális kereskedelmi spotoktól.

Azonban a projektek indulásakor a finanszírozó nyugati bankok, és az áruhitelt nyújtó technológiai beszállítók tudni akarták, mikorra is várható a hatalmas befektetett pénzek megtérülése. A projektek megtérüléséhez kötött rögzített szerződések kifutását követően pedig új mechanizmusok kellettek, márpedig az olajéhoz hasonló transzparens, hosszútávú és likvid benchmarkok hiányában az árképzés nem volt egyszerű feladat.

Mint korábban is sokszor, a megoldás a komplementer termék lett. Így született meg a 90-es évek elejére a kisebb-nagyobb változtatásokkal oly sokáig alkalmazott 60/40 képlet:

mivel a földgáz elsősorban energetikai tulajdonságáért volt hasznos, a Felek megállapodtak, hogy a szállítási szerződések aláírásakor kalkulált időszakra és mennyiségekre az elszámolási árat 60%-ban a kőolaj árához, 40%-ban pedig a fűtőolaj árához kötötték mindenkori havi jegyzések alapján, "csillapítva" egy 6-12 havi csúszással (megelőző hónapok átlagával), elkerülendő a túlzott volatilitást.

Az ár másik oldala maradt a rögzített, akár tíz, tizenöt évre bevésett szállítási mennyiség, ami "take or pay" - azaz vedd át vagy fizess - klauzulával kiegészítve tovább biztosította a befektetők számára, hogy a mindenkori keleti exportőr mindig bevételhez jut, hogy visszafizethesse a nyújtott kölcsönt. Tipikus befektetői megtérülési számítás, ami megfelelően vette figyelembe a legtöbb érdekelt fél kockázatait.

Jöttek a komoly változások

Igen ám, de egy idő után, jellemzően az 2010-es évektől kezdett felborulni egy nagyon fontos egyensúly: technológiai és szemléletbeli változások, a szállítási és tárolási infrastruktúra fejlődése és belső (norvég), illetve külső (pl. észak-afrikai) források megjelenése, a változó (növekvő) átlaghőmérsékletek okán a nyugat-európai gázfogyasztás már nem növekedett annyira intenzíven, mint korábban. Ugyanakkor a szovjetek utódjaként lábra állni igyekvő Oroszországnak továbbra sem volt más lehetősége bevételei növelésére, mint a nyersanyagexport, ezen belül hangsúlyosan az olaj- és földgáz export.

A 2010-es évek elejére időszakosan túlkínálatba forduló Nyugat-Európa létrehozta a saját árazását, a mára híres-hírhedt hollandiai TTF-et, amely független a hosszútávú olaj-árjegyzésektől.

Bár globálisan - globális piac hiányában - még nem volt kihatása, de időszakosan az európai piacon a TTF aláment a hosszútávú "orosz" árnak, és bizony még a 60/40 képletebe is bekerült – csökkentve a hosszútávú árat. De ekkor még csak jellemzően rövid, azaz éven belüli szállításokra használták a TTF-et. A nagy mennyiségekre még mindig maradt az orosz kontrol a reexport fölött: a mindenkori fölös mennyiségek szabályozásával a csőkígyó csapján keresztül.

És hol tartunk most?

Mint történetünk során nem egyszer, az új világot ismét egy technológiai áttörés hozta el. Az alábbi táblázat a világ LNG-tanker-kapacitásának alakulását mutatja be mindössze bő húsz év leforgása alatt:

A fentivel párhuzamosan jelentősen nőttek a cseppfolyósító (a gázt cseppfolyósra hűtő) és az úgynevezett újragázosító kapacitások is, ezt mutatja be az alábbi táblázat az európai LNG újragázosító terminálok számának és kapacitásának fejlődéséről: 

Globális hatások mozgatják az európai gázellátást és árakat

A növekvő európai LNG fogadó infrastruktúrához egy legalább ilyen ütemesen növekvő cseppfolyósító kapacitás párosul az USA-ban, Ausztráliában, a Közel-Keleten és Afrikában.

Így tehát diverzifikált kínálatról beszélhetünk. A sokféle LNG terminálról induló és Európába bármilyen fenti ponton belépő LNG földgáz ugyanolyan túlkínálatot eredményez, mint tizenöt éve a csővezetékes gáz.

Az immár integráltan és egységes EU szabályozás alatt működő belső szállítói rendszereken keresztül egységesen, az egész kontinensen képes ez a túlkínálat szabályozni az árat.

A fenti, európai LNG kapacitásokat bemutató táblában lévő számokkal vessük össze az itthon nagy csinnadrattával bevezetett Szent Grálnak, a Török Áramlatnak a kapacitását, ami évente 8 milliárd köbméter. Emellett azt is vegyük figyelembe, hogy az EU már meglévő LNG termináljainak ún. "foglaltsági mutatója" mintegy 40%-os. Most, a tél közepén. Azt is vegyük figyelembe, hogy ma Magyarország 6 irányból, illetve a hazai termelés és hazai tárolók segítségével is földgázhoz juthat, immár sok eladót versenyeztetve.

Kijelenthető, hogy az LNG révén a földgáz ún. "global commodity"-vé vált, és az európai ellátás és árképzés egyaránt átlépett az egyoldalú függésből a versengő piac korába.

Természetesen ezzel együtt továbbra is lesznek kilengések a gáz árában, éppen úgy, ahogy minden más termék árában is, aminek valós piaca van. De egy működő, sokszereplős piac - persze nem szabad ezt se túl becsülni - átlátható mechanizmusok mentén, a kereslet-kínálat szabályai alapján működik. Ha nem, akkor ott beavatkozás történik, és egy ilyen szintű organizmusban, mint az EU gázpiaca, vannak whistleblower és egyensúlyozó mechanizmusok, mint például az ETE, azaz a gázkereskedők, az ENTSO-G, azaz a szállítók, a GIE, azaz a gáztárolók és LNG operátorok szövetségei, továbbá ott az Európai Bizottság és a tagállamok szakminisztereiből álló Energiaügyi Tanács, valamint több nemzeti és regionális Tőzsdefelügyelet, továbbá a nemzeti Regulátorok (az energetikai felügyelőszervek). Ezek a szervezetek hatalmas munkát végeznek, emberek milliói és a hatalmas pénzek forgatói helyezik beléjük a bizalmukat, és bízzák rájuk érdekeik független képviseletét.

Bár a cikk szerzőjeként egyetértek azzal az alapvetéssel, hogy Európának együttesen és országonként elsősorban azt a következtetést kellene levonnia, hogy ne arra alapozza a jövőt, amiből nincs elegendő belső forrás, de végső soron addig is a földgáz ár- és ellátási stabilitása miatt nyugodtan alhatunk.

Csak ne hagyjuk magunkat rémmesékkel rémálmokba kergetni!

Címlapkép forrása: EU