Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
A multilateralizmussal szembeni tipikus amerikai kritika szerint a jelenleg fennálló világrend alapvetően megromlott, és a nemzetközi intézmények felrázására (sokkterápiájára) van szükség az amerikai érdekeket fenyegető veszélyek vagy az amerikai álláspontot érintő kihívások elhárításához. De mi következik ezután? Új rendező elvekre lesz szükség, és ezek nem állhatnak abból, hogy egyszerűen azt követeljük, mindenki álljon az Egyesült Államok oldalára.
Való igaz, hogy ez a diagnózis nem teljesen téves. A közelmúlt multilaterális erőfeszítéseinek gyengesége mélyebb intellektuális és politikai széttöredezettséget tükröz.
- Miközben a Nemzetközi Valutaalap (IMF) 2024 októberében tartotta éves őszi ülését,
- a BRICS (Brazília, Oroszország, India, Kína, Dél-Afrika és négy új tagállam) 36 ország vezetőit hívta össze az oroszországi Kazanyban, és a fórum középpontjában a dolláralapú nemzetközi monetáris rend felváltása állt.
- Ezzel nagyjából egy időben a kolumbiai Caliban tartották a biológiai sokféleségről szóló egyezményben résztvevő országok konferenciáját,
- amelyet hamarosan az azerbajdzsáni Bakuban megrendezett kontraproduktív klímacsúcs,
- majd a G20-ak eredményt nem hozó riói csúcstalálkozója követett.
Ha a multilateralizmus jól működne, akkor ezen tárgyalások össze lennének kötve.
A nemzetközi rend elleni fellépés azonban nem új keletű. Az Egyesült Államokban az 1970-es, 1980-as és 2000-es évek elején a hivatalba lépő republikánus kormányzatok mind megvetésüket fejezték ki a multilateralizmussal szemben, és azt követelték, hogy Amerika „potyázó” szövetségesei fizessenek többet az USA által biztosított védelmi ernyőért.
- Richard Nixon és pénzügyminisztere, John Connally nem rejtette véka alá a nemzetközi intézmények iránti megvetését, azzal érvelve, hogy csak drámaian bomlasztó egyoldalú intézkedésekkel lehet változtatni a dolgokon. Sokkterápiájuk 1971 augusztusában látványosan kezdődött, amikor Nixon megszüntette a dollár aranyra való átválthatóságát, és általános importvámot vetett ki. A többi országnak egy olyan világgal kellett szembenéznie, amelyben az exportjuk drágábbá vált.
- Hasonlóképpen, az 1980-as évek elején Ronald Reagan tanácsadói nyíltan gyanakodtak az IMF-re;
- a 2000-es évek elején pedig George W. Bush környezetében sokan azzal érveltek, hogy a nem sokkal azelőtt lezajlott kelet-ázsiai pénzügyi válság az IMF-be vetett hit csorbulását okozta, és hogy a magántőke-áramlások amúgy is képesek lefedni az összes fejlesztési igényt.
A súlyos pénzügyi válság azonban végül minden esetben az adott helyzet újragondolását kényszerítette ki.
- Az 1970-es években a dollár leértékelődése arra késztette az olajtermelőket, hogy növeljék az árakat, és számos olajimportőr fejlődő országot az IMF újonnan létrehozott úgynevezett olajeszközével (IMF Oil Facility) kellett megmenteni.
- 1982-ben a szárnyaló dollár és a magasabb amerikai kamatok általános adósságválságot idéztek elő, ami arra késztette az IMF-et, hogy a pillanatnyi igényeknek megfelelően átalakításba kezdjen. 1983-ban Reagan már a nemzetközi pénzügyi rendszer gerincének nevezte az IMF-et.
- A 2008-as globális pénzügyi válság a Bush-elnökség utolsó éveiben kezdődött. Az egyes kormányok hamar összeültek a G20-ak és más globális testületek keretében, hogy megfékezzék a lejtmenetet, és új szabályokat határozzanak meg.
A közelmúlt történelmétől eltekintve van egy sokkal alapvetőbb oka annak, hogy miért marad a multilateralizmus továbbra is alapvető fontosságú.
Egy olyan világban, amely a jelek szerint rivális tömbökre szakad, a legtöbb ország joggal összpontosít saját érdekeinek védelmére.
És mivel ezek az érdekek nem egyeznek meg egyértelműen Amerika, Kína vagy bármely más feltörekvő globális hatalom érdekeivel, az egyes országok kormányai a fenyegető konfliktus fényében minden féllel kapcsolatot akarnak tartani.
- Hasonló dinamika érvényesült a hidegháború idején az el nem kötelezett országok mozgalma mögött, amely olyan országokat egyesített, amelyek nem voltak hajlandóak választani Amerika és a Szovjetunió között.
- Hasonlóképpen, az ASEAN is abból az aggodalomból alakult ki, hogy Indonéziának nem kellene oldalt választania, hanem inkább a szomszédaival való szorosabb kapcsolatok kialakításával tudja magát bebiztosítani.
- Az Európai Közösség, amelyből az Európai Unió alakult ki, szintén azért jött létre, mert az európaiak, bár az Egyesült Államokhoz igazodtak, nem akartak annak meghosszabbítása lenni. 2008-ra, egy újabb pénzügyi válság közepette az ASEAN az EU-típusú közösséggé válás irányába akart elmozdulni.
Bárhová nézünk manapság, az üzenet ugyanaz: nem akarunk oldalt választani, és nem is szabad, hogy erre kényszerítsenek bennünket.
Keir Starmer brit miniszterelnök joggal érvel amellett, hogy „egyszerűen helytelen” lenne, ha az Egyesült Királyság választana Európa és az USA között.
Válaszul Trump tanácsadója, Stephen Moore azt jelezte, hogy a briteknek az európai szocializmus vagy az amerikai típusú szabadpiacok között kell választaniuk. De mivel ma már minden kormány valamiféle iparpolitikát folytat, a dolgok ilyenféleképpen történő beállítása teljes tévútnak felel meg.
A kihívást jelentő történelmi időszakok mindig kiváltották azt a felismerést, hogy a világ valójában nem zéróösszegű kalkulációk köré épül. Henry Morgenthau amerikai pénzügyminiszter elegánsan fogalmazott a Bretton Woods-i konferencián: „A jólét, akárcsak a béke, oszthatatlan. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ez csak a szerencsések körében érvényesüljön, vagy hogy azt mások kárára élvezzük.”
A II. világháború utolsó hónapjaiban az amerikai vezetők belátták, hogy nem érhetik el a békét azzal, ha csak azokkal működnek együtt, akik elfogadják Amerika játékszabályait.
Ha egy olyan erős országnak, mint amilyen az USA volt 1945-ben, szüksége volt arra, hogy barátokat szerezzen és nemzeteket győzzön meg, a mai Amerikának is minden bizonnyal ezt kell tennie. A multilateralizmussal szembeni sokkterápia zavarokat fog okozni; de utána több nemzetközi együttműködésre lesz majd szükség, mert nincs más alternatíva.
Copyright: Project Syndicate, 2024.
Harold James
A Princeton Egyetem történészprofesszora, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) történésze. Számos könyv szerzője, amelyek többek között a két világháború közötti Németország vagy az IMF történetével, az európai monetáris unióval, illetve a globalizáció kérdésével foglalkoznak.
A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images
