Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
Arra a kérdésre, hogy Trump meg tudja-e gyengíteni a dollárt, a válasz egyértelműen igen. De hogy ezzel növelné-e az amerikai export versenyképességét, és erősítené-e Amerika külkereskedelmi mérlegét, az már más kérdés.
A dollárárfolyam nyers erővel történő lefelé nyomásának metódusa azzal járna, hogy a Federal Reserve-nek lazítania kellene a monetáris politikát. Trump leválthatná Jerome Powell Fed-elnököt, és nyomást gyakorolhatna a kongresszusra a Federal Reserve-ről szóló törvény módosítása érdekében, hogy a központi bankot a végrehajtó hatalomtól kapott utasítások elfogadására kényszerítse. A dollár árfolyama drámaian gyengülne, vélhetően ez lenne a célja ennek a lépésnek.
De a Fed ellenállna. A monetáris politikát a Szövetségi Nyíltpiaci Bizottság (FOMC) 12 tagja alakítja, nem csak az elnök. A pénzügyi piacok és még az ölebként viselkedő kongresszus is úgy látná, hogy a Fed függetlenségének megszüntetése vagy a FOMC engedelmes tagokkal való megtöltése túl messzire vezetne.
még ha Trumpnak sikerülne is megzaboláznia a Fedet, a lazább monetáris politika az infláció felgyorsulását okozná, semlegesítve a gyengébb dollárárfolyam hatását. Nem javulna az USA versenyképessége vagy a külkereskedelmi mérlege.
Alternatív megoldásként a pénzügyminisztérium a nemzetközi vészhelyzeti gazdasági hatáskörökről szóló törvényt (Emergency Economis Powers Act) felhasználva megadóztathatná az állampapírok külföldi állami (official) tulajdonosait, visszatartva kamatfizetéseik egy részét. Ez kevésbé vonzóvá tenné a központi bankok számára a dollártartalékok felhalmozását, ami csökkentené a zöldhasú iránti keresletet. Ez az intézkedés lehet általános érvényű, vagy az USA barátai és szövetségesei, valamint azok az országok, amelyek engedelmesen korlátozzák a dollártartalékok további felhalmozását, mentességet kaphatnának.
Ezzel a dollárgyengítési módszerrel az a probléma, hogy az USA állampapírjai iránti kereslet csökkenésével az amerikai kamatok emelkednének. Ez a radikális lépés valóban drámaian csökkentheti az állampapírok iránti keresletet. Azt okozhatja, hogy a külföldi befektetők nem csupán lassítsák dollárfelhalmozásukat, hanem teljesen felszámolják meglévő állományukat. És bár Trump vámokkal fenyegetőzve megpróbálhatná eltántorítani a kormányokat és a központi bankokat dollártartalékaik felszámolásától, a külföldi kézben lévő amerikai államadósság jelentős részét – körülbelül egyharmadát – magánbefektetők birtokolják, akiket a vámok kérdésével nem lehet egykönnyen befolyásolni.
Hagyományosabb módon az államkincstár az árfolyam-stabilizációs alapjában (Exchange Stabilization Fund) lévő dollárokat külföldi devizák vásárlására használhatná. A dollárkínálat ily módon történő növelése azonban inflációs hatású lenne. A Fed válaszul ugyanezeket a dollárokat kivonná a piacról, sterilizálva ezzel az államkincstár pénzkínálatra gyakorolt hatását.
A tapasztalatok azt mutatják, hogy a sterilizált intervenció, ahogy az államkincstár és a Fed ezen kombinált műveletét nevezik, nagyon korlátozott hatású. Ezek a hatások csak akkor válnak hangsúlyossá, ha az intervenció a monetáris politika változását jelzi, ebben az esetben egy expanzívabb irányba. Tekintettel arra, hogy a Fed ragaszkodik a 2%-os inflációs céljához, nincs oka arra, hogy expanzívabb irányba forduljon – feltéve, hogy továbbra is független marad.
Végül pedig hallani egy Mar-a-Lago-egyezményről is, amely az USA, az eurózóna és Kína közötti, a történelmi Plaza-megállapodást idéző megegyezés lenne a dollár gyengítését célzó összehangolt szakpolitikai kiigazításokról. A Fed, az Európai Központi Bank és a kínai jegybank által tett kiegészítő lépések kamatemelkedést okoznának. Vagy Kína és Európa kormányai beavatkozhatnának a devizapiacon, dollárt adva el, hogy erősítsék saját valutáikat. Trump hivatkozhatna a vámokra, mint fenyegető eszközre, hasonlóan ahhoz, ahogyan Richard Nixon 1971-ben importfelárral kényszerített más országokat arra, hogy felértékeljék valutáikat a dollárral szemben, vagy ahogyan James Baker pénzügyminiszter az amerikai protekcionizmussal fenyegetett, hogy 1985-ben nyélbe üthessék a Plaza-megállapodást.
1971-ben azonban Európában és Japánban erős volt a növekedés, így valutájuk felértékelése nem jelentett problémát. 1985-ben pedig nem a defláció, hanem az infláció jelentette a valós és jelenlévő veszélyt, ami Európát és Japánt a monetáris szigorítás irányába terelte.
Ezzel szemben az euróövezet és Kína jelenleg a stagnálás és a defláció kettős fenyegetésével néz szembe. Ezen országoknak a monetáris szigorításból eredő, gazdaságaikra jelentett veszélyt kellene mérlegelniük a Trump vámjaiból eredő károkkal szemben.
Ezzel a dilemmával szembesülve
- Európa valószínűleg engedne, és elfogadná a szigorúbb monetáris politikát, mint a Trump-vámok elkerülésének és az USA-val való biztonsági együttműködés megőrzésének árát.
- Kína, amely az Egyesült Államokat geopolitikai riválisnak tekinti, és igyekszik leválni (decoupling) az USA-ról, valószínűleg egy ellenkező irányt választana.
Egy esetleges Mar-a-Lago-i egyezmény így csupán egy olyan kétoldalú amerikai-európai megállapodás lenne, amely az USA-nak kevés jót hozna, miközben Európának jelentős károkat okozna.
Copyright: Project Syndicate, 2024.
Barry Eichengreen
A University of California (Berkeley) közgazdász és politológus professzora. 1997 és 1998 között a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezető tanácsadója volt. Kutatásai többek között az árfolyam-politika, az európai és az ázsiai gazdasági integráció, az IMF politikájának kérdéseit ölelik fel.
A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images
