Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
A milliárdosok nevében Elon Musk, a Tesla vezérigazgatója (amely cég a H-1B-program egyik legfőbb munkaadója) azzal érvel, hogy „folyamatosan hiány van a kiváló mérnöki tehetségekből. Ez az alapvető korlátozó tényező a Szilícium-völgyben". Hasonlóképpen Vivek Ramaswamy, egy másik technológiai milliárdos, aki Trump tanácsadója, azt állítja, hogy az amerikai vállalatoknak azért van szükségük H-1B munkavállalókra, mert „az amerikai kultúránk túl sokáig tisztelte a középszerűséget a kiválósággal szemben (legalábbis az 1990-es évektől, de valószínűleg még régebb óta)”. Válaszul MAGA aktivisták, mint Laura Loomer és Steve Bannon – de a demokratikus szocialisták, mint Bernie Sanders is – azzal vágtak vissza, hogy a program az amerikai nagyvállalatoknak segít az amerikai munkavállalók kárára.
Kinek van igaza?
Bár a gazdasági kutatások egyértelműen kimutatják, hogy a bevándorlók keresett készségeket, kreatív dinamizmust és hasznos tudást hoznak magukkal, ami a hazai innovátorokat is segíti, ez nem jelenti azt, hogy nincs hátránya a H-1B vízumokra történő nagyfokú támaszkodásnak.
Például az az érv, hogy a H-1B program segít a munkaadóknak a STEM (természettudományi, technológiai, mérnöki, matematikai) készségek megszerzésében, figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy ha nem lenne ilyen program, az amerikai oktatási intézmények nagyobb nyomást éreznének az üzleti élet részéről, hogy kielégítsék ezt az igényt.
Az az elképzelés, hogy az elit arra kényszeríti az oktatási rendszert, hogy hasznos készségekkel és hozzáállással rendelkező munkavállalókat termeljen, legalább Sam Bowles és Herb Gintis 1976-ban megjelent, Schooling in Capitalist America (Iskoláztatás a kapitalista Amerikában) című nagyhatású könyvére nyúlik vissza. Az ő érvelésüket a jelenre alkalmazva azt várnánk, hogy a vállalatok növekvő igénye a képzett STEM-munkavállalók iránt a STEM-oktatás támogatásában és az abba történő beruházás formájában nyilvánul meg. A H-1B programra való túlzott támaszkodás azonban nem alakult ki ez a fajta kapcsolat, és az amerikai elitet közömbössé tette az oktatási rendszer széleskörben elismert hiányosságai iránt. Másképp fogalmazva, a probléma talán nem a középszerűség kulturális tisztelete, ahogy azt Ramaswamy állította, hanem inkább az, hogy az üzleti vezetők, az értelmiségi elit és a politikusok nem kellő mértékben foglalkoznak ezzel a kérdéssel.
Ez persze csak egy lehetőség. Nem mondhatjuk biztosan, hogy az oktatási rendszer válasza megfelelő lenne, ha nagyobb nyomást érezne az üzleti élet részéről. De bárhogy is legyen, az biztos, hogy az amerikai döntéshozóknak nagyobb figyelmet kellene fordítaniuk a H-1B program lehetséges másodlagos hatásaira.
Hasonló érv vonatkozik a technológiával kapcsolatos döntésekre is. Még ha a H-1B munkavállalók fokozzák is az innovációt, jelenlétük befolyásolhatja az innováció irányát. Saját elemzéseim azt mutatják (elméleti és empirikus úton), hogy amikor a szakképzett munkaerő kínálata növekszik, a technológiai döntések az ilyen munkavállalókat kezdik előnyben részesíteni. Az elmúlt évtizedekben a vállalkozások egyre inkább olyan technológiákat vezettek be, amelyek a magasan képzett munkavállalóknak kedveznek, és automatizálják a korábban alacsonyabb képzettségű munkavállalók által végzett feladatokat. Bár ezt a tendenciát más tényezők is elősegíthették, a technológiai ipar számára megfizethető, magasan képzett munkaerő rendelkezésre állása hihetően hozzájárult ehhez.
Ez a hatás ismét az üzleti vezetők és a politikai döntéshozók közömbösségét tükrözi. Arra is utal, hogy ha az USA a H-1B munkavállalókra támaszkodik, a politikai döntéshozóknak más kiigazításokat is meg kellene fontolniuk annak biztosítása érdekében, hogy a vállalati stratégiáknál és az új technológiák tervezésénél a STEM-képzettséggel vagy egyetemi diplomával nem rendelkező munkavállalókat is igyekezzenek felhasználni.
Az utolsó lényeges kérdés az, hogy a H-1B-hez hasonló programok árthatnak-e a küldő országoknak az agyelszívás révén. Ez is vita tárgyát képezi. Az ilyen programok mindkét fél számára előnyösek lehetnek, ha a célországok olyan technológiákkal, intézményekkel és más szakképzett munkaerővel rendelkeznek, amelyek különösen jól kiegészítik a magasan képzett bevándorlókat. Ebben az esetben egy indiai STEM-munkavállaló jobban járul hozzá a globális termeléséhez vagy innovációhoz az Egyesült Államokból, mint Indiából, és a keletkezett tudományos és technikai tudás egy része hazaáramlik.
Valójában bizonyítékok utalnak arra, hogy az ilyen tudáscsere már most is zajlik a határokon átnyúló etnikai hálózatokon keresztül. Ez a mindkét fél számára előnyös forgatókönyv azonban nem valósulna meg, ha szinte az összes képzett, innovatív munkavállaló elhagyná a származási országát, mert akkor már odahaza nem maradna meg a munkavállalók azon kritikus tömege, amely hasznot húzhatna a tudásáramlásból.
Ráadásul ahhoz, hogy ez a win-win forgatókönyv valósággá váljon, az új innovációkkal kapcsolatos tudás és a technikai szakértelem megosztása nem érhet el olyan mértéket és ütemet, amely aláássa Amerika saját komparatív előnyét (amely az innovációban gyökerezik). A közgazdaságtan szakirodalmában ezt a kérdést általában a technológiai termékciklusok összefüggésében vizsgálják.
Bár jelenleg kevés bizonyítékunk van arra vonatkozóan, hogy mi minősül túl gyors információáramlásnak, egyesek úgy vélik, hogy Kína e tekintetben indokolatlanul nagy hasznot húzott, mivel a nyugati vállalatok kárára gyorsan fejlesztette technológiáit.
A win-win forgatókönyv tehát attól függ, hogy elegendő számú szakképzett munkaerő marad-e az egyes küldő országokban, és hogy a szellemi tulajdonjogok megfelelő nemzetközi védelme biztosított-e, hogy az innovátorok legalább egy ideig élvezhessék a saját tevékenységük gyümölcsét.
A H-1B programról szóló, Trump MAGA koalícióján belül kialakult vita felvet néhány fontos kérdést azzal kapcsolatban, hogy az Egyesült Államoknak hogyan kellene gondolkodnia az oktatásról és a technológiáról az egyre inkább globalizált tudásalapú gazdaságban. Van olyan felállás, amely végső soron a fejlett gazdaságok és a szegényebb országok számára egyaránt előnyös lehet. De hogy ezt megtalálják-e a következő négy év során, az a jövő kérdése.
Copyright: Project Syndicate, 2024.
Daron Acemoglu
Az MIT (Massachusetts Institute of Technology) Nobel-díjas közgazdászprofesszora. Kutatásai többek között a politikai gazdaságtan, a gazdasági fejlődés és növekedés, a technológiai fejlődés, a jövedelmi egyenlőtlenség kérdéseire vonatkoznak. A Nobel-díjat 2024-ben kapta.
A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images
