Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
Az amerikai gazdaság kapcsán azonban a fókusz inkább arra irányul, hogy Trump esetleg kit próbál elbocsátani, mint arra, hogy kit tervez kinevezni. Bár Trump azt mondta, hogy nem törekszik majd a Federal Reserve elnökének, Jerome Powellnak a leváltására – akinek a megbízatása 2026 májusában jár le –, aligha kétséges, hogy Trump szívesen mondaná Powellnek, hogy „ki vagy rúgva”.
Trump Powell iránti ellenszenve érthetetlen, hiszen Powell kiváló munkát végez. Bár egy SpaceX hordozórakéta leszállásához képest vizuálisan kevésbé izgalmas dolognak számít a Fed által elért siker a gazdaság puha földet érésének (soft landing) agresszív kamatemelések közepette történő biztosításában, azonban ez utóbbi is nem kevésbé mutatós fegyverténynek tekinthető. Ilyen finom egyensúlyozásra eddig csak egyszer, az 1990-es években volt példa, amikor a monetáris „maestro”, Alan Greenspan állt a Fed élén. Tekintettel arra, hogy az erőteljes kamatemelések általában recessziót váltanak ki, a közgazdászok gyakran sikerként könyvelik el, ha az ebből eredő visszaesés enyhe vagy legalábbis rövid ideig tart.
Miközben egyetlen amerikai elnök sem rúgta ki gyorsabban kinevezettjeit, mint Trump – a The Apprentice egykori sztárja –, a távozó elnök, Joe Biden túlságosan is az ellenkező irányba mozdult el, tartózkodva attól, hogy kabinetjének egyetlen tagját is elbocsássa. Emlékezetes, hogy Biden Alejandro Mayorkas belbiztonsági miniszter mellett is kiállt annak ellenére, hogy Mayorkas szerepet játszott a kormányzat meggondolatlan „nyitott határok” politikája irányításában. Trump javára szóljon, hogy a Powell utódjának szánt fő jelölt, Kevin Warsh egy nagy tiszteletnek örvendő korábbi Fed-kormányzó, aki folyamatosan héjább álláspontot képviselt Powellhez képest.
De függetlenül attól, hogy Trump leváltja-e Powellt,
Trump azon törekvése, hogy nagyobb befolyást szerezzen a Fed döntéshozatala felett, azzal a kockázattal jár, hogy destabilizálja az inflációs várakozásokat, és felfelé hajtja a hosszú távú kamatokat.
Bár ez a folyamat valószínűleg fokozatosabban fog kibontakozni, mint ahogy azt a Trump-utálat szindrómában (Trump derangement syndrome) szenvedő kritikusok egy része várná, a következmények szörnyűek lehetnek.
- Hosszú távon Trump bármely kísérlete, amely a Fed függetlenségének aláásására irányul, súlyosan akadályozhatja a Fednek a gazdasági és pénzügyi válságokra való reagálási képességét.
- Ha az inflációs várakozások nincsenek erősen lehorgonyozva, akkor a politikai döntéshozóknak nehézséget okoz majd a gazdaság oly módon történő ösztönzése, hogy az ne okozza az árak elszállását.
- Egy Fed feletti elnöki „győzelem” csökkentené a többi kulcsfontosságú intézménybe vetett bizalmat is.
Szerencsére, nem lehet egyszerűen kirúgni Powellt. Bár a Fed vezetőit az elnök nevezi ki, megbízatásukat törvény határozza meg, ami azt jelenti, hogy az elnöknek nincs hatásköre arra, hogy leváltása őket. Trump kérhetné Powellt, hogy mondjon le, de Powell már világossá tette, hogy nem fog távozni.
Ez azt jelenti, hogy a Fed függetlensége nincs rögzítve az amerikai alkotmányban. A szenátus és a képviselőház kellő támogatásával Trump módosíthatja a törvényt, hogy meneszthesse Powellt.
Egyelőre azonban a Fedet védi az a szinte biztos tény, hogy az intézmény függetlenségének csorbítására tett bármilyen komoly kísérlet felbolygatná a pénzügyi piacokat.
Ha Powell eltávolítása nem opció, Trump kinevezhet egy „árnyék” Nyíltpiaci Bizottságot, hogy aláássa Powell tekintélyét, és nyomást gyakoroljon a Fedre. Trump valami hasonló tett novemberi megválasztása óta az elnöki intézménnyel; a világ sokkal nagyobb figyelemmel követi őt, mint Bident.
Az biztos, hogy ez a stratégia valószínűleg nem lesz érdemi hatással a Fedre. Powell kongresszusi meghallgatások vagy sajtótájékoztatók során szembesülhet a trumpi árnyék Fed politikájával kapcsolatos éles kérdésekkel, de ezeknek nem lenne nagyobb súlya, mint más külső kritikusok véleményének. Hacsak nem teljesít következetesen jobban a gazdasági trendek előrejelzésében, mint a Fed – ami igen valószínűtlen forgatókönyv –, az árnyék Fedet egyszerűen figyelmen kívül fogják hagyni.
Mégis, nem szabad alábecsülni a Trump megközelítése által jelentett kockázatokat. A jegybanki függetlenség vitathatatlanul a legfontosabb makrogazdasági-politikai innováció az 1970-es évek kínálatoldali forradalma óta. Miközben az inflációs célkövetés és a „Taylor-szabály” kulcsfontosságú szerepet játszott a modern monetáris politika alakításában, ez utóbbiak a központi bankok hitelességére és autonómiájára épülnek. Történelmi kitekintésben azt látni, hogy a technokraták által vezetett, az árstabilitás fenntartására összpontosító jegybankok folyamatosan felülmúlták a politikai beavatkozással sújtott központi bankokat.
Hogy megértsük, mi forog kockán, tegyük fel, hogy Trumpnak sikerül eltávolítania Powellt, és nyomást gyakorolnia a Fedre, hogy az tartsa alacsonyan a kamatokat a gazdasági növekedés fellendítése érdekében, különösen elnöki ciklusa első két évében, mielőtt a demokraták valószínűleg visszaszerzik a képviselőház feletti ellenőrzést. A hosszabb távú kamatok – például a lakás- és autóhitelek kamatai, amelyeket a Fed közvetlenül nem kontrollál – szinte biztosan emelkednének, először fokozatosan, majd jelentős mértékben. A Fed rövid időn belül kénytelen lenne irányt módosítani, ami aláásná hitelességét, és gyengítené az amerikai gazdaságot.
A jó hír az, hogy minden önfejűsége ellenére Trump végső soron egy pragmatikus, nem ideologikus alkat.
A jegybanki függetlenség aláásásának hosszútávú következményei senkinek sem állnának érdekében, beleértve őt is.
Copyright: Project Syndicate, 2025.
Kenneth Rogoff
A Harvard Egyetem közgazdászprofesszora. 2001 és 2003 között a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezető közgazdásza és kutatási igazgatója volt. Kutatási területei közé tartoznak többek között az adósság- és pénzügyi válságok, a jegybanki függetlenség, valamint az árfolyam-politika kérdései. 1978-ban megszerezte a nemzetközi sakknagymesteri címet.
A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images
