Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
A mikroműanyagok a műanyagszennyezés egyik legveszélyesebb formáinak számítanak. Ezek az apró darabok például az autógumikról kopnak le, a textíliákból mosódnak ki vagy olyan más termékekből, mint például a kozmetikumok. A mikroműanyagok egyes becslések szerint az óceánokba kerülő 9,5 millió tonna műanyag 15–31%-át teszik ki évente.
Elgondolkodtató, hogy ezektől nem félünk, talán azért, mert láthatatlanok, és „nem fertőznek”, miközben a vírusoktól, baktériumoktól sokkal jobban rettegünk, pedig az azokkal való „együttműködést” az evolúció évmilliók alatt megtanította, és az immunvédelmi rendszereink ezen mikroorganizmusok ellen részben kiépültek.
Ugyanakkor az élőrendszerek, ideértve az embert is, a mikroműanyagok hatásaira még nem tudtak felkészülni, hiszen ezek olyan anyagok, amelyek a természetben eddig nem fordultak elő, és egyre inkább kezelhetetlen lesz a mennyiségük.
Az OECD forgatókönyvei
De hogy megtudjuk, mekkora a baj, és mit lehet tenni, ahhoz érdemes a legjobb agytrösztök elemzéseihez fordulni. Az OECD októberben tette közzé legutóbbi jelentését a műanyagszennyezés 2040-ig történő felszámolására vonatkozó szakpolitikai forgatókönyvekről. Az elemzésben három lehetséges szakpolitikai forgatókönyvet vizsgált meg.
1. Az első forgatókönyv szerint az eddigi gyakorlat nem fenntartható, mivel a műanyagáramlások mértéke és azok környezeti hatásai továbbra is gyorsan nőnek.
- Az előrejelzések szerint az éves műanyagtermelés és -felhasználás a 2020-as 435 millió tonnáról 2040-re 736 millió tonnára emelkedik az alap forgatókönyv szerint.
- Az újrafeldolgozott műanyagok aránya változatlanul a teljes műanyag-felhasználás mindössze 6%-a maradna.
- Annak ellenére, hogy a hulladékgazdálkodás várhatóan javulni fog, a fejlődés nem fog lépést tartani a műanyaghulladék növekedésével, és a helytelenül kezelt hulladékok mennyisége 81 millió tonnáról 119 millió tonnára nő.
2. A második forgatókönyv szerint a részleges intézkedések, mint például a kizárólag a hulladékgazdálkodás javítására összpontosító szakpolitikai válaszok vagy a széles politikai lefedettséggel, de alacsony politikai szigorral járó globális fellépés, valószínűleg nem elegendőek a műanyagszennyezés felszámolásához. Ugyanez mondható el az ambiciózus intézkedéseket tartalmazó szakpolitikai válaszokra, amelyeket csak a fejlett gazdaságokban alkalmaznak a műanyagok életciklusára vonatkozóan.
- A hulladékgazdálkodás javítása minden országban a nem megfelelően kezelt hulladékok arányát 2040-re 9%-ra csökkentheti (a 2020-as 23%-hoz képest). Ugyanakkor 54 millió tonna műanyaghulladék 2040-ben még mindig rosszul kezelt lenne.
- Nem valószínű, hogy a csak a fejlett gazdaságokban alkalmazott szigorú szakpolitikai intézkedések a helytelenül kezelt műanyaghulladék mennyiségét a 2020-as szint alá csökkentenék.
- Hasonlóképpen nem valószínű, hogy a széleskörű szakpolitikát alkalmazó globális fellépés alacsony szakpolitikai szigorral jelentősen megváltoztatná az alaptrendeket. Ezek a részleges ambíciójú stratégiák nem képesek az elsődleges műanyagtermelést és -felhasználást a 2020-as szint alá csökkenteni.
- A rosszul kezelt műanyaghulladék nem szüntethető meg rendkívül szigorú intézkedések globális mértékű alkalmazása nélkül, de szükség van a termelés és a kereslet mérséklésére is.
3. A harmadik forgatókönyv szerint a szigorú szakpolitikák megvalósítása a műanyagok életciklusa mentén valamennyi országban megakadályozhatja az elsődleges műanyagtermelés növekedését a 2020-as szinthez képest, és 2040-re szinte teljesen megszüntetheti a műanyagszivárgást a környezetbe, ami már ma is rendkívül veszélyes szinte minden élő szervezetre, a kismamák méhében lévő magzatoktól kezdve egészen vizeink ökológiai egyensúlyáig.
- A termelést és a keresletet mérséklő szigorú szakpolitikák (a teljes műanyag-felhasználás 508 millió tonnára történő korlátozása 2040-ben), az újrafeldolgozási arányok növelésére irányuló szakpolitikákkal (42%-ra történő megnégyszerezés) együttesen biztosíthatják, hogy a műanyag-felhasználás össznövekedése fedezhető legyen újrahasznosított műanyagból, nem pedig elsődleges termelésből.
- Ez a szakpolitikai csomag 2040-re szinte teljesen felszámolhatja a helytelenül kezelt hulladékot (97%-kal az alapszint alatt), és megakadályozhatja, hogy 74 millió tonna műanyag kerüljön a folyókba és az óceánokba az alapforgatókönyvhöz képest.
- A teljes életciklusra kiterjedő ambiciózus megközelítés globális megvalósítása megköveteli a jelentős műszaki, gazdasági és irányítási akadályok leküzdését.
- A hulladékgyűjtési rendszerek fejlesztése, különösen számos alacsony és közepes jövedelmű országban, alapvető fontosságú a nem megfelelően kezelt hulladékok csökkentése érdekében. Ehhez azonban szilárd szakpolitikai keretrendszerekre, valamint megfelelő és stabil finanszírozási forrásokra van szükség.
- A műanyagszivárgás megszüntetése 2040-ig a hulladékválogatás és az újrafeldolgozás hatékonyságának és minőségének jelentős javulásán múlik minden régióban (a 2020-as 9,5%-ról 2040-re 42%-os globális újrafeldolgozási arány elérése). A műanyaghulladékok és a másodlagos műanyagok szilárd piacai szükségesek ahhoz, hogy a műanyag-újrafeldolgozás életképes üzlet legyen.
- A műanyagszivárgás megszüntetése jelentős pénzügyi források mozgósítását és a nemzetközi együttműködés erősítését teszi szükségessé. Ez az az együttműködés, amelynek szabályozására lenne hivatott az egyelőre prolongált globális műanyagegyezmény.
A jelenlegi politikák alapján a műanyaghulladék-gazdálkodás globális beruházási igénye az előrejelzések szerint 2100 milliárd dollárt tehet ki 2020 és 2040 között. Itt érdemes megjegyezni, hogy óvatos becslés szerint ennek a 150%-át fizetik ki a világ országai egy adott évben fegyverkezésre, azaz, ha csak ennek az 5-8%-át műanyaghulladék-gazdálkodásra költenék, máris óriásit léphetnénk előre.
A hét legfejlettebb ország (G7) vezetőinek 2024 júniusi olaszországi csúcstalálkozóján a résztvevők kifejezték elkötelezettségüket a műanyagszennyezés megszüntetése mellett azzal a céllal, hogy 2040-re nullára csökkenjen a további műanyagszennyezés, és csökkenjen az elsődleges műanyag polimerek globális termelése és fogyasztása, megfogalmazva gyakorlatilag az OECD jelentés harmadik legszigorúbb forgatókönyvét. Ugyancsak támogatták a műanyagszennyezéssel kapcsolatos, a lehető legambiciózusabb nemzetközi jogi eszköz kidolgozását 2024 végéig.
Ugyanakkor az Európai Műanyagszövetség is – nem meglepő módon – inkább az újrahasznosításban, mintsem a termelés csökkentésében hisz, mintha nem létezne műanyagszennyezés legalábbis a honlapjukon olvasható céljuk, „hogy 2040-re véget vessünk a műanyagszennyezésnek egy körforgásos gazdaságon keresztül, ahol minden műanyagot felelősségteljesen kezelnek a gyártás, a felhasználás és az élettartamuk végén, lehetővé téve a klímasemleges műanyagipart”.
Nemzetközi tárgylások
2022 márciusában, az ENSZ Környezetvédelmi Közgyűlésének (UNEA) ötödik ülésén (az ENSZ 193 tagállama egyetértése mellett) történelmi jelentőségű határozatot fogadtak el a műanyagszennyezésre vonatkozó, jogilag kötelező erejű nemzetközi eszköz kidolgozásáról, beleértve a tengeri környezetet is. Az állásfoglalás szerint az eszköznek olyan átfogó megközelítésen kell alapulnia, amely a műanyagok teljes életciklusával foglalkozik, beleértve azok gyártását, tervezését és ártalmatlanítását.
Akkor elindult egy kormányközi egyeztetéssorozat, amely az egyezmény szövegének minden érdekelt félnek tetsző változatának előkészítéséért felelt, a pontos meghatározás szerint azért, hogy kidolgozzon „egy jogilag kötelező erejű nemzetközi eszközt a műanyagszennyezésről, beleértve a tengeri környezetet is, amely kötelező és önkéntes megközelítéseket egyaránt tartalmazhat, a műanyag teljes életciklusára kiterjedő átfogó megközelítés alapján.” Ez egyedülálló lehetőséget teremthetne a szakpolitikai erőfeszítések összehangolására és felerősítésére a műanyagszennyezés elleni globális küzdelemben. Az ötödik tárgyalási forduló fejeződött be december 1-jén Puszanban.
A tárgyalások első három fordulójában inkább tapogatózó, stratégiai, mint konkrét, az egyezmény céljaira és intézkedéseire vonatkozó megbeszélések történtek. Az első fontos áttörés, a negyedik fordulón, idén Ottawában látszódott, és volt esély arra, hogy Puszanban megszülethet a tervezett egyezmény kölcsönösen mindenki által elfogadott szövege. Az előkészítő tervek arról szóltak, hogy már nemcsak elvi egyetértéseket tükröző, hanem konkrét, a primer műanyagtermelés és -kereslet csökkentésére, valamint ezzel párhuzamosan az ún. ökodesign termelési és felhasználási szabályokra, újrahasznosításra, a hulladékgazdálkodás javítására vonatkozó konkrét célokat, határidőket és a hozzá tartozó finanszírozási lehetőségeket tartalmazó szöveget tudnak majd elfogadni.
Amint a konkrét szabályozási célok kezdtek kristályosodni, úgy lett egyre élesebb az ellentét a puszani fordulón. Teljesen világos volt, hogy az úgynevezett nagy ambíciójú, száz országból álló csoport által támogatott célok, különösen a termelés csökkentésére vonatkozóan, nem találkoznak a kőolaj- és földgáztermelő államok csoportjának céljaival. A Korea Times beszámolója szerint „míg Kína, a világ legnagyobb műanyaggyártója állítólag együttműködő álláspontot képviselt, Szaúd-Arábia és Oroszország – mindkettő jelentős olajtermelő ország – határozottan ellenezte a műanyaggyártás szabályozását”.
A tárgyalásokon hivatalos formában nem jelentek meg olyan nyilatkozatok, amelyek a tárgyalások lassításával, kiüresítésével vádoltak volna országokat, de sajtótudósítások egyértelműen jelezték ezt.
A fentiek mellett óriási volt a fosszilis lobbi nyomása. A The Independent szerint az olaj-, gáz- és petrolkémiai ipar képviselőinek százai voltak jelen a puszani csúcstalálkozón. A Nemzetközi Környezetjogi Központ (CIEL) elemzése szerint a fosszilis tüzelőanyag- és vegyipar 220 lobbistája vett részt a globális műanyagszerződésről szóló tárgyalások utolsó fordulójának szánt ülésén. Ugyanez történt a bakui klímacsúcson (COP29) is, amely minden „történelminek” mondott döntés ellenére kiábrándító eredménnyel zárult, hiszen a fosszilis tüzelőanyagok csökkentéséről egy szó sem esett, pedig ez lenne a lényeg!
A Politico beszámolója szerint az Európai Uniónak egyértelmű üzenete volt az olaj- és műanyagtermelő államoknak: „a végsőkig harcolni fogunk azért, hogy tető alá hozzunk egy jó megállapodást.” Raisz Anikó magyar környezetvédelmi államtitkár az EU Tanács soros elnökségét képviselve a Politico-nak nyilatkozva azt mondta, hogy az EU-t „nem érdekli egy hulladékgazdálkodási egyezmény”, ellentétben az olajban gazdag és műanyagtermelő országokkal, akik azt akarják, hogy csak a hulladékgazdálkodásra kelljen koncentrálni.
A puszani csúcs kudarca
Valójában a legfontosabb kérdés, hogy létrejöjjön-e egy termelés- és kibocsátáscsökkentést elérő egyezmény, és ez húzódott végig a tárgyalásokon, vagyis az, hogy
az új egyezményben valódi megoldások, az ugyan fontos újrahasznosítási intézkedések mellett a termelés csökkentésére vonatkozó konkrét, kötelező érvényű célok is szerepeljenek-e.
Ezt az olaj- és földgáztermelő országok nem támogatták. Néhányan, köztük Kuvait, az ún. hasonló gondolkodású országok nevében aggodalmukat fejezték ki amiatt, hogy „ezen az ülésen a célszerű előrehaladás aláásta a bizalmat és az inkluzivitást”, és megjegyezték, hogy az ENSZ Környezetvédelmi Közgyűlésének (UNEA) határozati mandátumát túlnyújtani próbálták, és hangsúlyozták, hogy „nem azért vagyunk itt, hogy véget vessünk magának a műanyagnak, hanem azért, hogy a műanyagszennyezésnek”. Természetesen a tárgyalások célja nem az volt, hogy véget vessenek a műanyagtermelésnek, hanem hogy azt kordában tartsák, a legveszélyesebb összetevők termelését csökkentsék, majd betiltsák.
A tárgyalópartnerek végül nem tudtak megegyezni a műanyagszennyezés visszaszorítását célzó mérföldkőnek számító szerződésről.
Egy hétig tartó tárgyalások után nem sikerült feloldani a megosztottságot a „nagy ambíciójú” országok – amelyek globálisan a termelést korlátozó és a káros vegyszerek fokozatos megszüntetését előirányzó „kötelező érvényű” megállapodásra törekednek –, valamint a „hasonló gondolkodású” országok között, amelyek csak a műanyaghulladékra akarnak összpontosítani.
Az utolsó, a tárgyalások elnökétől származó tervezetből jól látszanak a mély ellentétek a termelés szabályozásának, finanszírozásának, valamint az ún. kivételeknek kérdésében. A dokumentum erénye, hogy jól megmutatja az ellentéteket, és azt is, hogy jelenleg még kis esély sem mutatkozott a megegyezésre, ugyanakkor az teljes körűen egy jövőbeni globális egyezmény minden elemét tartalmazza.
A tárgyalások felfüggesztése után ezzel a szöveggel folytatódhat az egyezkedés egy olyan egyezmény mielőbbi megkötése céljából, amelynek jelentősége felér az éghajlatváltozásról és a biológiai sokféleségről szóló egyezményekkel.
És máris elindult az alkudozás arról, hogy a tárgyalások mikor folytatódjanak. A többség már 2025 első felében hívná össze a következő ülést, hogy ne veszítsék el a Puszanban felépített lendületet, mások, inkább az ellenérdekeltek szerint „sok munkára” lesz szükség, mielőtt megállapodás születik, ezért azt kérték, hogy a következő tárgyalási fordulót 2025 júliusában vagy augusztusában tartsák meg.
Az olajlobbi újra erős, annak ellenére, hogy nehezen cáfolható, hogy
a fosszilis fogyasztás szintjének fenntartása nemcsak a pusztító éghajlatváltozást erősíti, hanem egyre jobban elönti a világot olyan műanyag eszközökkel is, amelyek legnagyobb részét le lehetne cserélni
sem az élővilágra, sem az emberi egészségre nem veszélyes alternatív, akár a nagyszüleink által is jól ismert és bevált eszközökkel, készségekkel és fogyasztási szokásokkal. De ettől még messze vagyunk!
A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images
