Divat lett Európa gazdaságát temetni manapság, ha felütjük a kontinens gazdasági helyzetével kapcsolatos cikkeket, elég drámai kijelentéseket, szalagcímeket látunk. Ezeket olvasva úgy érezhetjük, hogy Európánál nincs most rosszabb hely gazdasági kilátások szempontjából, és a közfelfogás ilyesfajta torzulását látva nem is szabad csodálkozni az üzleti-lakossági hangulatmutatók nagyon kedvezőtlen alakulásán.
Magyarországon különösen fontossá vált a közvetlen környezetünk állapotának alakulása, hiszen a magyar gazdaság részben a külső tényezők miatt nem tud talpra állni (ezzel gyakorlatilag beleilleszkedve egy tágabb európai gyengélkedésbe). Az európai gazdaság problémáiról mi is gyakran beszámolunk: kontinensünk két éve stagnál, érdemi növekedést utoljára 2022 második negyedévében tudott felmutatni.
A stagnálás szó felett ne ugorjunk át: nem arról van szó ugyanis, hogy tartós recesszióba került a kontinens, mindössze a növekedés tűnt el Európából két évre. Értelmezés kérdése, hogy a 40 éve nem látott inflációs sokk, az energiaárak drasztikus megugrása (a 2021-ben kezdődő energiaválság előtti időszakhoz képest 2-3-szoros áron veszi most Európa a gázt), a megugró kamatok mellett mennyire tekinthető rossznak a kétéves stagnálás.
Ideálisnak semmiképp nem nevezhető az európai helyzet, de tragédiának sem.
Miért tűnik mégis annyira rossznak Európa állapota?
Alighanem kevésbé lenne a közvélemény ennyire pesszimista Európa kapcsán, ha a ciklikus kihívások a többi nagygazdaságot is hasonlóan érintenék. Csakhogy Európa érthető módon az USA-hoz méri magát, az amerikai gazdaság pedig sokkal ellenállóbbnak bizonyult a válságok idején: ugyanabban az időszakban, amikor az európai gazdaság stagnált, az amerikai GDP meglepően nagy mértékben, tartósan 2% felett nőtt, a válságmentes évek teljesítményét idézve.
Ez a ciklikus elválás az európai és amerikai teljesítményben ráadásul időben egybeesik egy strukturális változással is: Európa a válságok előtt (2015-2019) is csekélyebb egyensúlyi növekedést tudott felmutatni, mint az Egyesült Államok, utóbbi gazdasága így méretben jócskán lehagyta Európát. Ez egy kritikus pont az európai önmegítélésben:
a 2008-as válság előtt még az Európai Unióé volt a világ legnagyobb gazdasága, 2023-ra piaci árakon számolva az EU-s GDP az amerikainak kisebb mint 70%-a volt.
Az alábbi ábra az eurózóna piaci árakon számolt GDP-jét mutatja az amerikai mellett. Látható, hogy a kilencvenes években az európai valutaövezet összteljesítménye még felért az amerikaihoz, mára már messze elmarad attól. (A cikk hátralevő részében is az eurózóna, nem az EU egésze lesz az összehasonlítás alapja.)
A nominális GDP-ben összeszedett lemaradás azt jelenti, hogy Európa globális súlya (Ázsia száguldása mellett) sokkal jelentősebb mértékben csökkent, miközben az Egyesült Államok továbbra is meghatározó. Ez értelemszerűen sérti a nagy múltú nyugat-európai országok önérzetét, és az európai biztonságra gyakorolt hatása sem vitatható – vagyis önmagában a lemaradás okot adhat a pesszimizmusra. Erre a megoldást a gyorsabb növekedés jelentené, így a strukturálisan gyenge európai növekedés teszi ki leginkább az aggodalom tárgyát. Csakhogy mint később látni fogjuk: a helyzet jóval árnyaltabb annál, hogy azt 1%-pontos növekedési többlettel meg lehetne válaszolni.
A relatíve gyenge strukturális növekedés mellett a másik visszatérő kritika az európai lemaradás kapcsán a termelékenységhez fűződik. Ez a többféleképp mérhető és nehezen megragadható mutató sem ad azonban egyértelmű képet, hiszen ahogy Oblath Gábor közgazdász felhívta a figyelmünket, bizonyos módszertannal mérve tulajdonképpen kihozható, hogy Európa munkatermelékenységben közeledik USA-hoz. Egészen pontosan arról van szó, hogy míg konstans vásárlóerőparitáson (PPP) számolva az USA előnye a termelékenységben nő, addig folyó PPP-n számolva csökken. Az persze első ránézésre is egyértelmű, hogy a magas hozzáadott értékű szektorokba irányuló európai K+F kiadások aránya messze elmarad az amerikaihoz képest, ami végeredményben különbségeket eredményez a teljes tényezőtermelékenységben.
De visszatérve a növekedésre, az abban látott lemaradás önmagában kedvezőtlen fejlemény, de csak önmagában: kontextusában vizsgálva, feltárva a növekedésben látott lemaradás okait tulajdonképpen kijelenthető, hogy
az Európával kapcsolatos pesszimizmus nem teljesen megalapozott.
A fejlettségben nincs lemaradás, sőt
Mivel a gazdasági elemzések középpontjában mindig a GDP-növekedés áll (teljesen megalapozott módon), ezért a gyenge növekedési adatokat látva a felületes szemlélő hajlamos lehet pálcát törni egy-egy gazdaság felett. Csakhogy miközben az amerikai gazdaság valóban magasabb GDP-növekedést tud felmutatni,
mégsem beszélhetünk teljes európai lemaradásról az Egyesült Államokhoz képest, fejlettségben ugyanis trendszerűen zárkózunk fel Amerikához.
Ebben az utóbbi években látszott némi elakadás, ami Európa – várhatóan átmeneti – lassulásának köszönhető, miközben az USA az elmúlt években ellenálló maradt. Ám a GDP-növekedésben látott különbségek nem értelmezhetők annak okai nélkül: az USA növekedésbeli előnyét nagyrészt ugyanis nem a munkatermelékenység gyorsabb növekedése, hanem a népességrobbanás okozhatja. Az amerikai népesség gyorsabb növekedése viszont nem jelent meg a legfontosabb fejlettségi mutatóban, a PPP-n mért egy főre jutó GDP-ben: ahogy Amerika népesebbé vált, gazdasága is nagyobb lett Európához képest – de (egy főre jutó GDP-ben számolva) nem lett fejlettebb. Ez egyben felvet egy kényelmetlen kérdést is:
Azon az áron is óhajtjuk elérni a 0,5-1%-ponttal magasabb növekedést, ha ehhez sokkal nyitottabb bevándorláspolitikára lenne szükség?
A népességnövekedés ráadásul nagy lökést kapott az USA-ban Joe Biden elnöksége alatt, amikor a korábbi évekhez képest kiugró volt a bevándorlás mértéke. Ez pont azokban az években jelentkezett pozitív tényezőként az USA növekedésében, amikor egyéb ciklikus tényezők (infláció, kamatok) belassították volna a gazdaságot, és erre a Fed is felhívta a figyelmet 2023 novemberében.
A népességnövekedésben látott amerikai előny a korábbi években nem jelent meg egyenesen arányosan a foglalkoztatottsági dinamikában: ebben is az USA-ban látunk gyorsabb növekedést, de a foglalkoztatottak teljes létszáma nem nőtt annyival gyorsabban az USA-ban az eurózónához képest, mint amennyivel az amerikai népességnövekedés gyorsabb volt. A munkaerőállomány növekedése mindenesetre erőteljesebben támogatta a GDP-növekedést az USA-ban, mint Európában.
A vizsgált időszakban a foglalkoztatottsági ráta nagyobb mértékben nőtt Európában, mint az Egyesült Államokban: ne feledjük, mindez abban az időszakban történt, amikor Európa növekedése belassult az amerikaihoz képest.
A GDP/főben (amely nem jövedelmi mutató, de a jövedelmi viszonyokat erősen meghatározza) és a foglalkoztatottságban látott európai felzárkózásból pedig az következik, hogy a növekedésben látott különbségek nem jelennek meg a lakosság szintjén, Európa jóléti lemaradása egy olyan toposz, aminek nincs valóságalapja. A lemaradás ettől még kétségkívül létező jelenség, de az a gazdaság méretéből következő geopolitikai súlyban nyilvánul meg, nem az európai állampolgárok jólétének romlásában.
A növekedés önmagában nem magyaráz mindent
Az amerikai-európai összehasonlításból kicsit kilépve most azt nézzük meg, hogy a növekedés dinamikáiban látott különbség vizsgálata önmagában miért nem elegendő a gazdasági összkép felállításához. A gazdaság számára elérhető legmagasabb egészséges növekedés (az úgynevezett potenciális növekedés) ugyanis a gazdasági fundamentumok függvénye. Nem jelenthető ki egyértelműen, hogy a makrogazdasági összkép kedvezőbb abban az országban, ahol a növekedés 2%-ponttal magasabb, mint a lassabban növekvő országban – ehhez azt is tudni kell, hogy mi a forrása a növekedésnek. A gyenge európai növekedés interpretálásához két fontos kiegészítést kell tenni:
- Nem helyes eljárás, hogy a jelenlegi átmeneti stagnálásból extrapolálunk a jövőre nézve, ugyanis az európai fundamentumokból és a ciklikus akadályok oldódásából az következik, hogy a növekedés hamarosan visszatér a kontinensre.
- A másik gond a helyzet gyakori értelmezésével, hogy az Európa számára potenciálisan elérhető 1,5% körüli növekedést talán megalapozatlanul tekintjük alacsonynak.
A növekedés legfontosabb determinálója ugyanis a gazdaság fejlettsége, amelyben Európa kifejezetten jól áll.
Az eurózóna a második legfejlettebb nagygazdaság az USA után, megelőzve Japánt, és jócskán maga mögött tudva Kínát, Oroszországot, Brazíliát és Indiát (ez utóbbiak fejlettségben alighanem a mi életünkben nem fognak felérni Európához, ha nem éri valamilyen óriási sokk a globális gazdaságot). Minél kevésbé fejlett egy gazdaság, annál magasabb növekedésre képes pusztán amiatt is, hogy elkezdi üzembe állítani a fejlettebb országokban már régóta használt technológiákat – azaz a munkaerő egyre termelékenyebbé válik, ahogy a mezőgazdaságból az iparba, az iparból a szolgáltató szektorba áramlik át –, vagy a munkaerő növekedése miatt, ami történhet a foglalkoztatottsági ráta emelkedése és a fejlődő országokra jellemző népességrobbanás (demográfiai osztalék) okán egyaránt. Ezzel szemben egy magasan fejlett gazdaság leginkább csak új technológiák megalkotásával, hatékonyságnövekedéssel tud GDP-növekedést elérni, ha népessége nem nő, munkanélkülisége alacsony.
Ezért végképp nincs értelme az európai növekedés láttán Kínára mutogatni: azon a fejlettségi szinten, ahol Európa áll, nem érhető el a Kínában látott 4,5-5% körüli egyensúlyi növekedés, nem is beszélve a még Kínához képest is fejletlennek tekinthető Indiáról, ahol a potenciális növekedés 6,5-7% körül lehet. Ezeknek a blokkoknak a gyorsabb növekedése pusztán annak köszönhető, hogy zárkóznak fel fejlettségben a Nyugathoz, ám még mindig nagyon messze vannak: Kínában a vásárlóerőparitáson mért egy főre jutó GDP mindössze 39%-a az eurózóna átlagának.
Az igazán kirívóan jó teljesítményt az USA tudja felmutatni, hiszen az amerikai gazdaság magasabb fejlettség mellett tud az európainál nagyobb növekedést elérni, és ez egyáltalán nem jellemző helyzet. Ám itt fel kell tenni a kérdést, hogy tényleg Európa teljesít rosszul, vagy épp az USA növekedése tekinthető rendkívülinek. Alighanem utóbbi, fent be is mutattuk, miért: az amerikai növekedéstöbblet egyik fontos forrása a fejlett országokra nem jellemző népességnövekedés lehet. Ha az USA-ban az európaihoz hasonló demográfiai folyamatok mennének végbe (vagy fordítva), alighanem a növekedési különbözet is kisebb volna. Erre lehet következtetni abból, hogy az egy főre jutó teljesítményben látott amerikai előny nem nőtt az évek alatt. És ezen a ponton kell beszélni arról, hogy a fejlettségbeli előnyt nem eredményező amerikai növekedési többletnek milyen társadalmi-gazdasági költségei vannak.
Meg akarja fizetni Európa a gyorsabb növekedés magas árát?
Az amerikai lakosok a magasabb növekedésért a társadalmi viszonyok gyorsabb változásával (bevándorlás) fizetnek, amely a fent bemutatottak szerint csak a nagyobb globális súlyban fizetődik ki számukra, a relatív jövedelmi mutatók javulásában nem. Eközben a magasabb amerikai növekedésnek további ára is van, amit Európa eddig nem volt hajlandó kifizetni. Az egyik legfontosabb tényező, amivel árnyalni kell Amerika növekedésbeli előnyét, hogy
az a relatív egyensúlyi mutatók jelentős romlása mellett történt meg.
Az eurózónában mind a koronavírus-válság előtti években, mind az utóbbi pár évben a költségvetési hiány trendszerű mérséklődése volt jellemző, míg az Egyesült Államokban ezzel szemben felborult az egyensúly, és a GDP-arányos költségvetési hiány historikusan is magasnak tekinthető (a háború és recesszió nélküli évekhez mérve példa nélküli). Ezen a téren a kilátásokban is van különbség: az eurózónában a várakozások szerint javulni fog a költségvetési egyensúly a következő években, míg az USA-ban tartósan magas hiányra számíthatunk.
Ebből következik, hogy az államadósságban látott dinamikák is eltérően alakulnak, ráadásul ebben a mutatóban épp a vizsgált időszakban láttunk európai előzést: míg a kétezres években az eladósodottság nagyobb gond volt az óceán innenső oldalán, mára az államadósság inkább amerikai, mint európai probléma. Akárcsak a költségvetési hiányál, itt is eltérő dinamika várható a közeljövőben.
Az adósság kapcsán fontos elmondani, hogy bár az amerikai államadósság-pálya fenntarthatatlan (ezt Jerome Powell Fed-elnök mondta a jegybank egyik idei ülése után), az amerikai állam annak tudatában költekezik, hogy dollárban keletkező adósságukra mindig lesz piaci kereslet, hiszen a dollár messze a legfontosabb globális tartalék- és kereskedelmi deviza. Ennek ellenére a GDP-arányosan 120% feletti adósság komoly terhet jelent az államnak, hiszen kiadásainak egyre jelentősebb részét teszik ki az adósságszolgálati költségek, és az egyre nagyobb eladósodottság egyben sérülékennyé teszi a költségvetési pozíciót a kamatsokkokkal szemben.
Fent már írtunk a relatív jóléti helyzetről, és ehhez kapcsolódóan meg kell említeni a nehezen mérhető, de annál konkrétabban érzékelhető európai jóléti vívmányokat, amelyek szintén jócskán árnyalják az USA és Európa közti fejlettségbeli különbségeket. Noha Magyarország nem a szociális piacgazdaság mintaországa, még innen nézve is elcsodálkozhatunk olykor az amerikai lakos magára hagyottságán, Nyugat-, de pláne Észak-Európából szemlélve pedig döbbenetes lehet a különbség. Az amerikai lakosság ugyanis nem élvezheti az olyan közszolgáltatásokat, amiket Európában magától értetődőnek veszünk. A teljesség igénye nélkül ilyen a hosszú ideig járó munkanélküli segély (ez pont Magyarországra nem igaz), széles lefedettségű állami egészségbiztosítás, államilag garantált szabadnapok, rövidebb munkaidő, fejlett tömegközlekedési infrastruktúra stb.
A nagyobb állam persze kicsit hátránya is Európának, hiszen nem csak könnyen hozzáférhető alapszolgáltatásokat jelent, hanem magasabb adókat és sok esetben veszteséget is.
és részben magyarázza az USA és az eurózóna közti fejlettségbeli különbséget. A piacot korlátozó, a munkavállalót túlzottan védő – és emiatt rugalmatlan munkaerőpiacot eredményező – jogszabályi környezet, a nem túl vállalkozásbarát szabályozási- és adórendszer, a lassú és nem felhasználóbarát bürokrácia, a kockázati tőkefinanszírozás alulfejlettsége és a közös piac mellett is fennálló tagállami tagoltság mind olyan tényezők, amelyek jócskán rontják Európa versenyképességét, főleg a nagyobb gazdaságokban, mint Franciaország, Olaszország és újabban Németország is.
A belső tagoltság önmagában is jelentős akadályokat gördít a gyorsabb növekedés elé, hiszen az innovatív beruházások a méretgazdaságosság miatt sokkal könnyebben megvalósulnának egy nagy és egységes piacon, mint a kis európai gazdaságokban, ám a mélyebb tőkepiaci és gazdasági unióra politikai okokból rövid távon nincs esély. Ám még mielőtt egységesebb európai gazdaságról (hovatovább, közös fiskális politikáról) ábrándoznánk, első körben az is komoly növekedési többletet eredményezne, ha az alacsonyan függő gyümölcsöket leszednénk, kezdve például a munkaerőpiacok rugalmasabbá tételével.
Végeredményben viszont ha azt akarjuk, hogy fejlettségbeli lemaradásunk gyorsabban csökkenjen az USA-hoz képest, miközben Európa geopolitikai eljelentéktelenedését is meg akarjuk állítani, akkor ahhoz a hatékonyabb állam – egységesebb piac – vállalkozókész szemlélet szentháromsága adná a megoldást.
A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images
