Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
Franciaország erőteljes élénkítő politikája például máris a GDP 6%-ára növelte a költségvetési hiányt, miközben a GDP-arányos adósságrátája a 2015-ös 95%-ról 112%-ra emelkedett. Emmanuel Macron elnök 2023-ban széleskörű tiltakozásokkal szembesült a nyugdíjkorhatár 62-ről 64 évre történő emeléséről szóló döntése miatt – miközben ez a lépés, bár ésszerű volt, alig orvosolja az ország költségvetési kihívásait. Ahogy Christine Lagarde, az Európai Központi Bank elnöke nemrégiben figyelmeztetett:
Franciaország költségvetési pályája mélyreható reformok nélkül fenntarthatatlan.
Sok amerikai és brit progresszív politikus csodálja Franciaország kormányzati modelljét, és azt szeretnék, ha saját országuk is hasonló politikát alkalmazna. Az adósságpiacok azonban nemrégiben ráeszméltek arra, hogy milyen kockázatokat rejt Franciaország elszálló adósságállománya. Feltűnő, hogy Franciaország most magasabb kockázati prémiumot fizet, mint Spanyolország.
Mivel a fejlett gazdaságok államadósságának reálkamatai várhatóan magasak maradnak, Franciaország egyszerűen nem fogja tudni kinőni az adósság- és nyugdíjproblémáit.
Ehelyett a súlyos adósságteher szinte biztosan rányomja a bélyegét a hosszú távú francia gazdasági kilátásokra.
Carmen M. Reinharttal közösen 2010-ben és 2012-ben két tanulmányt írtunk (olvasható itt és itt), amelyekben azt állítottuk, hogy a túlzott eladósodás káros a gazdasági növekedésre. Európa és Japán lassú, eladósodott gazdaságai kiváló példái ennek a dinamikának, ahogyan azt a későbbi tudományos kutatások is kimutatták.
A nagy adósságteher akadályozza a GDP növekedését, mivel korlátozza a kormányok képességét, hogy reagáljanak a gazdasági lassulásra és a recesszióra. A mindössze 63%-os GDP-arányos adóssággal rendelkező Németországnak bőven van mozgástere ahhoz, hogy felújítsa omladozó infrastruktúráját, és fejlessze alulteljesítő oktatási rendszerét. Ha ezen beruházások hatékonyan valósulnak meg, az hosszú távon elegendő növekedést generálhat ahhoz, hogy ellensúlyozzák a beruházások költségeit. A költségvetési mozgástér azonban csak akkor értékes, ha bölcsen használják azt fel: a valóságban Németország „adósságfékje” – amely legfeljebb a GDP 0,35%-ának megfelelő éves hiányt tesz lehetővé – túl rugalmatlannak bizonyult, és a következő kormánynak meg kell találnia a módját annak, hogy ezt miként kezelje.
Ráadásul az állami kiadások növelése jelentős reformok nélkül nem fog tartós növekedést eredményezni. Németországnak vissza kell állítania a korábbi kancellár, Gerhard Schröder által a 2000-es évek elején bevezetett Hartz-reformok kulcsfontosságú elemeit. Ezek az intézkedések, amelyek a német munkaerőpiacot a franciaországinál lényegesen rugalmasabbá tették, nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Németország „Európa beteg emberéből” dinamikus gazdasággá váljon. A gazdaságpolitikában bekövetkezett baloldali elmozdulás azonban gyakorlatilag visszafordította ezen eredmények nagy részét, súlyosan aláásva Németország dicsőített hatékonyságát. Láthatóan sokat sérült az ország azon képessége, hogy megteremtse azt az infrastruktúrát, amire nagy szüksége lenne. Ennek ékes példája a berlini Brandenburgi repülőtér, amely végül 2020-ban nyílt meg tíz év csúszással és a tervezett költségek háromszorosával.
Németország előbb-utóbb felülkerekedik a jelenlegi problémáin, de a kulcskérdés az, hogy ez mennyi időbe telik. November elején Olaf Scholz kancellár menesztette Christian Lindner pénzügyminisztert, ami a törékeny kormánykoalíció összeomlásához vezetett. A február 23-ra kitűzött választások miatt a nem éppen karizmatikus Scholznak most félre kell állnia, és másnak kellene átvennie a szociáldemokraták vezetését, különben pártja széthullását kockáztatja.
Scholz eddig ellenállt azoknak a felhívásoknak, hogy mondjon le a kormányfőjelöltségről, amivel veszélyezteti pártja hatalmon maradásra vonatkozó esélyeit. A félreállásával kapcsolatos vonakodása Joe Biden amerikai elnök esetét idézi fel, aki túl sokáig várt azzal, hogy átadja a stafétát egy fiatalabb elnökjelöltnek, ami kétségtelenül hozzájárult Kamala Harris súlyos választási vereségéhez.
Ilyen politikai zűrzavar közepette Németország egyre nagyobb kihívásokkal küzd, amelyek veszélyeztetik az európai gazdaság erőközpontjaként betöltött státuszát.
- Miközben az Ukrajnában zajló háború tovább rombolja a befektetői bizalmat,
- Németország ipara még nem heverte ki az olcsó orosz energiaimport elvesztését.
- Eközben az autóipar nehezen áll át a hagyományos autókról az elektromos járművekre, és lemaradt a globális versenytársaktól, míg a Kínába irányuló export – amelynek gazdasága szintén gyengélkedik – meredeken visszaesett.
Ezek a problémák valószínűleg kezelhetőek, ha jövőre egy konzervatívabb, piacorientáltabb kormány kerül hatalomra. Németországot azonban korántsem lesz könnyű visszaterelni a helyes útra, mivel a strukturális reformok társadalmi támogatottsága továbbra is alacsony. Drasztikus változások nélkül a német gazdaság nehezen fogja visszanyerni azt a dinamizmust és rugalmasságot, amely ahhoz szükséges, hogy képes legyen ellenállni a Trump közelgő vámháborúi okozta hatásoknak.
Míg a legtöbb európai gazdaság hasonló kihívásokkal néz szembe, Olaszország Giorgia Meloni miniszterelnök vezetésével – aki a kontinens vitathatatlanul leghatékonyabb politikai vezetőjének számít – talán valamivel jobban teljesít. Spanyolország és több kisebb gazdaság, különösen Lengyelország, talán betöltheti a Németország és Franciaország által hagyott űrt, de nem tudják teljes mértékben ellensúlyozni az EU két gazdasági nagyhatalmának gyengélkedését.
A gazdasági kilátások sokkal sötétebbek lennének, ha Európa nem lenne tartósan vonzó turisztikai célpont, különösen az amerikai turisták körében, akiknek erős dollárjai támogatják az iparágat. Ennek ellenére
a 2025-re vonatkozó kilátások továbbra is harmatosak.
Bár az európai gazdaságok kilábalhatnak a mostani helyzetből, a keynesi élénkítő eszközök nem lesznek elegendőek az erőteljes növekedés fenntartásához.
Copyright: Project Syndicate, 2024.
Kenneth Rogoff
A Harvard Egyetem közgazdászprofesszora. 2001 és 2003 között a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezető közgazdásza és kutatási igazgatója volt. Kutatási területei közé tartoznak többek között az adósság- és pénzügyi válságok, a jegybanki függetlenség, valamint az árfolyam-politika kérdései. 1978-ban megszerezte a nemzetközi sakknagymesteri címet.
A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images
