Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
Gondolhatnánk, hogy Adam Smith és David Ricardo munkásságát követően már nincs komolyan vehető hirdetője a gazdasági elzárkózásnak, a protekcionizmusnak. A politikai gazdaságtan nagyjai kimutatták, hogy az önkéntes piaci cserén mind az eladó, mind a vevő nyer, hiszen az egyik nyereséget hozó áron adja el többlettermékét, a vevője pedig a neki megfelelő áron hozzájut ahhoz, amit keres. A mai fogalmak szerint pozitív összegű játékról van szó.
Innentől elavultnak számít a nézet, mely szerint az export jó, az import nem: könnyen beláthatóan a csereügyletek mindkét fajtája előnyös. Az exportőr azért tudja haszonnal eladni termékét, mert adottságai, jártassága alapján versenyképes az áruja, de az importőr is jól jár, mert olyan árut hoz be, amelyet a célpiacon nem gyártanak, vagy ha igen, kevésbé jó minőségben vagy nagyobb költséggel, drágábban. A szabad akaratú, önkéntes csere megnehezítése, visszaszorítása vámok vagy piackorlátozások révén tehát olyan hatalmi beavatkozás, amely nem szolgálja a jólétet, éppen ellenkezőleg.
A karácsonyi fények és a vámháború
Ugrás a jelenhez: ritka ma a gazdasági eszmecsere, amelyben ne jönne szóba a vámok ügye. Az amerikai választások éjszakáján lázas kalkulálásba kezdtek világszerte: vajon az adott piacot, céget, egész gazdaságot miként érintené a hatalomba visszakerülő Trump vámháborús fenyegetéseinek akár csak felerészbeni megvalósítása. Kínának hatvan százalékos vámtétel kivetését üzente. Mivel az Európai Uniónak is masszív kiviteli többlete van az Egyesült Államokkal szemben, 130 milliárd euró, az EU-nak is beígért húszszázalékos vámot.
Győzelme kihirdetését követően nemhogy visszavett volna protekcionizmusából, sőt!
Szomszédjait, Kanadát és Mexikót is vámok kivetésével fenyegette meg az érvényes szabadkereskedelmi megállapodás ellenére. Ez esetben viszont nem az amerikai külkereskedelmi mérleghiányt, hanem a migránsok és a kábítószer beengedését nevezte meg indokként.
Itt tartunk most. Az újabb bejelentések sokasága miatt az üzleti, kormányzati elemzőknek szcenáriók sokaságán kell dolgozniuk. A politikusi deklarációkon kívül ad némi támpontot az előző Trump-ciklus, amely harcias nyilatkozatokon túl tényleges protekcionista intézkedéseket is hozott, valamint a kevésbé teátrális Biden-i négy év kereskedelmi és gazdasági politikája.
Ám miként jön ide a karácsony? Nincs ünnep karácsonyi fények nélkül. Vajon honnan származnak az amerikai lakásokat, épületeket, bevásárlóutcákat díszítő karácsonyi dekorációk, fényfűzérek? Nem okoz nagy fejtörést a helyes válasz megtalálása: azok bizony hagyományosan külföldről, leginkább Kínából érkeznek. Pontosabban, érkeztek a 2018-as vámemelés előtt. Annak következményei tanulságosak.
Ha csak az egyik ország termelőit sújtja importvám, és az jelentős mértékű – márpedig ez volt a helyzet a 2018-as vámemeléssel – akkor az ország exportőrei más piacok felé fordulnak, amelyeken nincs ilyen versenykorlátozás. Ami nem ennyire triviális itt, az Kambodzsa gyors, nagyarányú térnyerése. Kambodzsai termékekre nem vonatkozott a vámemelés. Hogy pontosan mi történt, nekünk most másodlagos: talán a kínainál olcsóbb bérszintű kambodzsai cégek kapva kaptak a megnyíló alkalmon, vagy csupán átcsomagolták a kínai holmit, esetleg a diszpreferált kínai vállalatok sebesen odatelepítették csillagszóró-üzemüket.
Mindenesetre egyik következtetésünk: a kereskedelmi folyamatokat gátolja-tereli a különféle indíttatású állami beavatkozás, ám az üzlet gyorsan alkalmazkodik az új realitásokhoz. Marad tér Kínának is egy esetleges 2025-ös amerikai vám-triplázást követően; csak persze Európa, mint a kínai relációváltás potenciális célpiaca, arra köteles felkészülni. Az európai gazdasági szereplők se essenek pánikba; léteznek opcióik, ha valóban jelentős – de másokénál mégis kisebb – amerikai vámot kapnak a nyakukba.
Érdekes nem szándékolt hatások is felléphetnek. A döntéshozó szeme előtt a hatalmas kínai külkereskedelmi mérlegtöbblet lebegett, amikor Kínát célba vette a vámemeléssel, amelyet Biden is jórészt megtartott. Az viszont nagyot lendített például Vietnám, az említett Kambodzsa, a Fülöp-szigetek, Mexikó amerikai exportján, holott az nem volt cél.
További, jól előrelátható következménye az érdemi vámemelésnek, hogy mivel korlátozza, drágítja a versenyképes áruk, alkatrészek beáramlását, a hazai piacon egy sor termék megdrágul.
Akkor miért folyamodik protekcionista eszközökhöz a kormány?
Szokásos politikusi deklaráció, hogy így majd megnő a hazai termelés, új munkahelyek jönnek létre. A mai Amerikában viszont a behozott cikkek többségében az importhelyettesítés nem életszerű a helyi magas bérszínvonal és a szinte teljes foglalkoztatás mellett.
Komolyabb érv lehetne Amerika masszív külkereskedelmi mérleghiánya. Csakhogy annak mélyen fekvő makrogazdasági oka van, és nem is főként versenyképességi: belső felhasználása meghaladja a hazai termelést, a túlfogyasztással szemben pedig értelemszerűen a külvilág exporttöbblete áll.
Ha nem az egyik ország vagy egy régió, akkor a többi fog felmutatni külkereskedelmi többletet az Egyesült Államokkal szemben.
Az alapképlet akkor változna meg, ha az amerikai fogyasztás-megtakarítási arány az utóbbi javára mozdulna el. Erre vonatkozóan érdekes bejelentés tett a pénzügyminisztérium (Treasury) vezetésére kiszemelt Scott Bessent – róla később.
Ami viszont nem elvont makroökonómia, hanem ősrégi ismeret: állami bevételi forrás a vám. Trump sűrűn hangoztatta: emelt vámmal fizetteti meg a külföldiekkel a nagy amerikai piacra bejutást, és a többletbevételből finanszírozza majd az adócsökkentéseit. Csakhogy ezzel is több gond van. Nem elsősorban a külföldiek fizetik meg a megemelt terhet. A többletvámot a potenciális exportőr nem tudja békésen lenyelni, a behozott termék a vámolás után megdrágul az importőrnek, és hamarosan a helyi fogyasztók számára is a kasszánál. Igen, a nagymértékű vámemelés inflációs hatással jár.
Van további buktató is ezzel a politikusi ígérettel: a vám a modern, költséges állam bevételi forrásai között csekély mértéket tesz ki. Egy nagy újabb tarifaemelés után a bevételi többlet eléri mondjuk a GDP 3 ezrelékét. Egyrészt ez nem igazán stabil jövedelmi forrás, hiszen ha a protekcionista intézkedés célba ér, és mérséklődik a keményen megvámolt import mennyisége, akkor pontosan a vámalap kezd szűkülni. A másik, és nagyobb ügy az Egyesült Államok meglevő komoly államháztartási hiánya, annak növekvő trendje, és ami a Trump-i adócsökkentési ígéretektől várható.
A Tax Policy Center számításait nézve az látszik, hogy a társasági adókulcs kőbevésett leszállítása, a szövetségi és helyi adókedvezmények mostani felső korlátjának ugyancsak beígért eltörlése (manna a leggazdagabbaknak), a túlóraterhek és a társadalombiztosítási befizetések mérséklése, és még gombként a nagykabátra: a borravaló adómentessé tétele, évente ezermilliárd dolláros deficitnövekedést okoznának. Ezen túlmenően erősen nő az amerikai költségvetés kamatterhe (nekünk is ismerős ez a probléma az utóbbi években).
Hozna-e hozzávetőleg ennyit a deregulációtól várható többlet-növekedés, és annak arányában a közbevételek emelkedése? Össze lehet-e szedni ezermilliárdokat a szövetségi kiadási oldal drasztikus visszavágásával, a korrupció megszüntetésével, a veszteséges területek kigyomlálásával, ahogyan azt az újonnan létrehozandó kormányzati hatékonysági hivatal élére felkért két multimilliárdos (Elon Musk és Vivek Ramaswamy) megígérte?
Megjegyzendő, hogy a Department of Government Efficiency (DOGE) a neve ellenére nem lesz minisztérium (department), csupán tanácsadó intézmény. Vezetőik nem kapnak kormányzati jogkört; nyilvánvaló összeférhetetlenségi ügyeik miatt ez egyébként sem lehetséges. És mindig kérdéses, hogy a külső tanácsokkal mit kezdenek majd a politikai felelősséget viselő és szakapparátust irányitó illetékes kormánytagok.
Ebben a költségvetési helyzetben és politikai-hatalmi térben kell majd pénzügypolitikát folytatnia az új szakmai vezetésnek. Mit is mond Bessent?
Bessent „háromszor hármas” médiabarát programja szerint le kell vinni a szövetségi állam költségvetési hiányát a GDP 3 százalékos mértékére 2028-ig; a gazdasági növekedési ütemet fel kell vinni 3 százalékra. A harmadik hármas a nyersolaj, energiatermelés növekedésére vonatkozik.
Képzett és gyakorlott gazdasági emberként a vámháborús intézkedésekben aligha hihet mélyen (a Trump-stáb protekcionista szárnya hangot is adott ilyen gyanúnak). A jelenlegi 6 százalékos GDP-arányos deficit lefaragása akkor is ambiciózus cél, ha kellő időt ad magának ehhez; az is eredmény lenne, ha nem ugrik nagyot a hiány az első évben. Feltételezve az üzleti környezet javulását, a mai két és fél százalékos növekedési tempó akár emelkedhetne is, ami bizonyos időátfutással segít a bevételi oldalon, ám 2025-ben ezzel együtt nagyon is komolynak ígérkezik az amerikai állam finanszírozási igénye.
Ez pedig nemcsak amerikai ügy. Az Egyesült Államok pénzigénye kiszorít másokat a pénzügyi piacokról, magasabb lesz a nemzetközi kamatszint, mint lenne kevésbé deficites pálya mellett.
Kockázatok Magyarország számára
Hazaértünk: Európa egészére nézve a várható monetáris következmények mérsékelten hátrányosak, mindenképpen kevésbé kilátásrombolók, mint a kereskedelmi vonatkozások. Csakhogy a mi helyzetünk más. Gyenge hitelkockázati besorolásunk, az összes új tagállam között legmagasabb arányú államadósságunk mellett ránk nézve súlyosan hátrányos, ha magasan marad a pénz ára. Ha az amerikai állampapírok kuponjai négy és öt százalék között mozognak, milyen szintre lehetséges levinni a forint-hozamokat?!
A külkereskedelmi viszonyok romlása különösen negatív kihatású a magyarországi (magyar és külföldi tulajdonú) cégek számára, és a konjunktúra-romláshoz tevődik hozzá a pénzügyi vonatkozás: az üzleti klímán és a kilátásokon ront a magyar országkockázat, a hazai valuta a maga ingatagságával.
A gazdasági konfliktusok kiéleződése idején külső segítséget, támogatást ugyan kitől lehetne várni, az uniós tagságból fakadó védelmen túl? Az EU nyilvánvalóan ellenérdekelt a vámháborúkban: egészében és tagállamait tekintve külsőleg nagyon nyitott. Tudjuk, hogy a magyar nyitottság extrémen magas: éves külkereskedelmi forgalmunk (behozatal és kivitel) a GDP-hez mérve 160%. A világátlag 60%. Ami nem köztudomású: Kínáé csupán 40%, az Egyesült Államoké pedig 22%. Ez utóbbiak relatíve zárt gazdaságok; ezért is tehetik könnyebben félre a szabadpiaci elveket.
Az EU nem tehet így. Ám a protekcionista, sőt a J-B. Colbert, XIV. Lajos pénzügyminisztere által inspirált merkantilista gyakorlatokra reagálnia kell, amint tette is legutóbb a Kínában gyártott elektromos autók megvámolásával. Idézzük fel: a nyáron az Európai Bizottság vámemelési előterjesztését a tagállamok a Tanácsban többségi szavazással elfogadták. A Kínában alkalmazott piactorzító intézkedések, szubvenciók ellensúlyozására az addigi importvámon felül 7,8 %-tól 35,3%-ig terjedő vámot vetettek ki az onnan érkező (kínai és nem kínai tulajdonú vállalatok) elektromos járműveire.
A vámtétel komoly, de elmaradt az Egyesült Államok, Kanada korábban bevezetett százszázalékos tarifájától. Az európai vámdöntés mértéke és indoklása más, mint az amerikaié – még Trump előtt! Büntetővámra aligha adhat más választ Kína, mint ellenintézkedést, amely irányulhat az amerikai kivitelre, lehet pénzügyi természetű. Majd meglátjuk. Az biztos, hogy a kereskedelmi és pénzügyi folyamatok nemzetközi zavarai, kilengései aránytalanul sújtják az igen nyitott gazdaságokat.
Igaz ez Európa legtöbb országára és az unió egészére, ám miránk kiemelten vonatkoznak a veszélyek.
Ezért különösen aggasztó, hogy az utóbbi időkben a magyar kormánypolitika a belső termelési tényezők, legfőképpen az emberi tőkék fejlesztése helyett további külső tőkebevonástól remélte a gazdasági dinamika visszaszerzését, és most is ez az irány. A „több állótőke, több termelés, több export” pályán már túl kellett volna jutnunk ennyi idővel a rendszer átállása után; erősebb belpiaccal és még szervesebb integrálódással az uniós értékláncokba. A potenciálisan félmilliárd fogyasztót jelentő uniós piacon sokféle növekedési pályára nyílik esély egy kilenc és félmilliós ország gazdaságának. Ilyen méretarányok mellett komolytalan azt bizonygatni, hogy kinőttük a kontinenst, és a gondjaink oka, hogy Európa más térségekhez képest lassabban bővül.
A világkereskedelmi tömbösödést, úgy látszik, nem lehet elkerülni. Mennyire hiányzik most, hogy gazdasági szerkezetünkben szerény részt tesznek ki a termelékeny, innovatív, nagy értéket alkotó, a konjunktúra-ciklusra kevésbé érzékeny tudásigényes kultúrák!
Most aggodalommal nézzük, hogy milyen csomagok kerülnek a világkereskedelem képletes karácsonyfája alá.
Címlapkép forrása: Portfolio
