Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
„Mi, szakmunkások”, „kétkezi munka felértékelődése”, „munkáshitel” – halljuk mostanság egyre gyakrabban a kormányzat új credóját körvonalazó kommunikációs paneleket. Aki végzett már huzamosabb ideig fizikai, főleg nehéz fizikai munkát, az tudja, hogy semmi irigyelni való nincs az ilyen munkában. Még akkor sem, ha esetleg busásan megfizetik, hiszen ezt az összeget a mérleg másik serpenyőjében az egészségromlás nettósítja. Ha tehát valaki az uránbányászok vagy éppen a kőművesek fizetését sokallja, akkor sopánkodás helyett akár csákányt vagy kőműveskanalat is ragadhat.
Világos ugyanakkor az is, hogy egy bánya megnyitása vagy egy toronyház felépítése olyannyira bonyolult folyamat, hogy az nem is kivitelezhető az évezredek összegyűlt tudását alkalmazni és fejleszteni képes elmék nélkül. Nem nehéz belátni azt sem, hogy bármennyi becsületesen dolgozó kubikust is állított volna rá a NASA a Holdprogramra, abból legfeljebb „kis lépés nekem, hosszúlépés nektek” adódott volna mint tanulság.
A modern, komplex munkamegosztáson alapuló társadalmakban értelemszerűen mindenki függ valakitől.
Egy egyszerű kanál előállításához is valakinek ki kell bányásznia az ércet, valakinek lemezt kell készítenie belőle, valakinek meg kell terveznie a formát, valakinek le kell préselnie lemezből a kanalat és így tovább. A fő kérdés azonban mégiscsak az, hogy az egyes szerepekhez tartozó kifizetések úgy aránylanak-e egymáshoz, hogy az végső soron biztosítani tudja egy nagyobb közösség (ország, nemzet) hosszú távú felemelkedéséhez szükséges optimális szereposztás létrejöttét, illetve hogy van-e olyan mechanizmus, amely biztosítja ezen arányok szükség szerinti átrendeződését.
Téved, aki azt gondolja, hogy ezeket a kérdéseket majd valamilyen láthatatlan kéz makulátlanul elrendezi, hiszen a „piac” jellemzően nem sokra értékeli például az alapkutatást vagy éppen az egyiptológiát, és így persze azok művelőit sem. De az is bizonyosan tévúton jár, aki ötletszerű dekrétumokkal próbál elrendezni olyan komplexitású kérdésköröket, amelyek esetében az összes lehetséges kimenetet még egy kvantumszámítógéppel sem lehetne egy hét alatt feltérképezni.
Egy biztos: korunk öldöklő globális versenye az országokra folyamatos, elsősorban technológiai megújulási kényszert ró. A technológia mindennél jobban védett kincs, vagyis technológiája annak van, akinél a know-how van. Annak az országnak, amelynek annyi köze van hozzá, hogy a lakói beléphetnek egy üzembe összeszerelni valamit, annak de facto nincsen technológiája. Mindezek alapján hozhatunk egy félobjektív döntést a tyúk vagy a tojás vitában: egy közösség továbblépéséhez a saját magas intellektuális teljesítménye teremti meg a szükséges feltételeket, amelyek alapján majd a szakmunka is elvégezhető (mely szakmunkának köszönhető anyagi biztonság talaján később majd újabb magas intellektuális teljesítmények születhetnek).
Ebből kifolyólag álláspontom szerint a kulcskérdés az, hogy a magas intellektuális teljesítményre képes és persze hajlandó populáció vajon a megfelelő ösztönzőkkel találkozik-e idehaza a kritikus döntési helyzetben.
Kisarkítva, érdemes-e elmenni PhD-zni nanotechnológiából, vagy inkább jobban megéri elmenni egy csereszabatos irodai fogaskeréknek. Természetesen akiben erős a tudásvágy, az nem pusztán anyagiak alapján dönt, de ki tudja mekkora a száma azoknak, akik ilyen-olyan okok miatt inkább a gyorsabb pénz útját járták, miközben összességében nagyobb hasznára válhattak volna a közösségnek, ha cselekvő tehetségüket kibontakoztathatták volna. A tudáskülönbség elismerése azonban értelemszerűen nem csupán a legmagasabb végzettségeknél, hanem a tudás bármely szintjénél fontos, hiszen ez analóg módon befolyással van arra, hogy valaki elmenjen-e egyáltalán középiskolába érettségizni vagy tanuljon-e egyáltalán valamilyen szakmát.
Minimálbér átlagkeresethez kötése, avagy a Münchhausen báró hadművelet
A közelmúltban vázolt kormányzati elképzelés – a vonatkozó EU-irányelv szellemében – a minimálbért a hivatalos statisztika szerint lendületesen fejlődő átlagkeresethez, pontosabban a rendszeres (azaz pótlék, jutalom stb. nélküli) átlagkeresethez kötné. A félreértés elkerülése végett az utóbbit átlagbérnek fogom hívni. A meghirdetett, középtávon elérendő minimálbér/átlagbér célarány 50 százalék.
Mennyi embert érinthet idehaza közvetlenül egy ilyen intézkedés?
Ennek durva becsléséhez kizárólag a KSH által közölt 2023-as adatokra támaszkodom, úgymint a teljes munkaidőben alkalmazásban állók kereseteloszlása, létszámadata és átlagbére a munkáltatók teljes körét illetően, a hivatalos minimálbér, illetve a teljes foglalkoztatotti létszám. Sajnos a KSH a kereseti gyakoriságokat csak eltérő nagyságú sávokra közli (250 E Ft-ig 9,4%, 250-450 E Ft-ig 40,5%, 450-650 E Ft-ig 25,4%, 650-1000 E Ft-ig 15,3%, 1000 E Ft-tól 9,4%), így a tényleges eloszlásról csak korlátozott fogalmunk lehet. Az átlagbér 529 ezer Ft volt, ami 50 százalékos célarány mellett 529/2=264,5 ezer forintos korrigált minimálbért jelentett volna a tényleges 232 ezer forint helyett. Mivel a teljes munkaidőben alkalmazásban állók száma ekkor 3189,5 ezer fő volt, az intézkedés – az egyes kereseti sávokon belül egyenletes eloszlást feltételezve – hozzávetőlegesen
azaz 393,5 ezer teljes munkaidős alkalmazott számára jelentett volna kisebb-nagyobb mértékű (0 és 32,5 ezer forint közötti) emelést. Mivel az eloszlás a keresetekről szól, amelyek tartalmazhatnak nem rendszeres elemeket is, a valódi küszöbérték feltehetően 264,5 ezer forint felett lenne, vagyis az alkalmazott megközelítés e tekintetben konzervatívnak tekinthető. Mivel a teljes munkaidőben alkalmazottak mellett vannak még részmunkaidős alkalmazottak, továbbá nem alkalmazotti foglalkoztatottak is, ezért az érintetti kör értelemszerűen kiterjedtebb. A fent kapott értéket a teljes 4697,5 ezer fős foglalkoztatotti állományra arányosítva, az érintettek teljes becsült körét 579,5 ezer főre tehetjük. Ez a szám egyébként egészen jól alliterál a Portfolio.hu közvetlen értesülésből származó 2021-es számaira, melyek szerint akkoriban volt 392 ezer vállalati minimálbéres, 100 ezer közmunkás, valamint ismeretlen számú állami minimálbéres. Akárhogyan is, a nagyságrend érzékeltetéséhez a bemutatott kalkuláció tökéletesen megfelel.
Nagy kérdés, hogy egy jobbra meglehetősen ferde kereseteloszlás plusz alacsony általános bérszínvonal plusz nyitott európai munkaerőpiac kombinációnál mennyire lesz kifizetődő dolog a képzetlenek ekkora tömegét még inkább rátolni a szakmunkát végzők nyakára, illetve az átlagosabb szellemi munkát végzők sarkára. Lehet persze a bérpaletta egészére kiterjedő, aránytartó növekedés kikényszerítésével próbálkozni, de ennek sikeres kimenete nem garantált.
Szükséges, de nem elégséges feltétel ugyanis, hogy van-e a profitból átcsoportosítható rész a munkaerő irányába.
Kizárólag a makroszintet tekintve lenne rá tér, hiszen az EU-s átlaghoz képest idehaza a nemzeti össztermékből sokkalta kisebb mértékben részesül a munka, mint a tőke. Azonban a kérdést vállalati szinten vizsgálva már korántsem ilyen rózsás a kép. A profit eloszlása ugyanis nem egyenletes, annak zöme nem a magyar kis- és középvállalatoknál, hanem a külföldi nagyvállalatoknál, illetve a működési sémát tekintve ugyanezen kategóriába sorolható magyar nagyvállalatoknál generálódik. Az előbbiek nem feltétlenül tudják, az utóbbiak pedig nem feltétlenül akarják majd újra és újra végiggörgetni a teljes bérpalettán a minimálbér-emelgetéseket. Ehhez a nagyvállalatoknak megvannak a megfelelő eszközeik, legvégső soron az ország elhagyása. Kívánjunk tehát sok sikert a közvetlen támogatásban és/vagy adókedvezményben nem részesülő kis- és középvállalkozásoknak, hogy ki tudják termelni ezeket az emeléseket, és hogy tudják egyáltalán még valamivel motiválni és megtartani a képzettebb munkavállalóikat.
Persze vendégmunkások importjával és „megfelelő” környezet biztosításával ezen alsó (minimálbér) korlát effektíve feloldható. Például a vendégmunkások telephelyeken történő, lakosság előli rejtegetése járhat azzal is, hogy jobb híján nyolcnál akár lényegesen több munkaórát kínálnak. Ez viszont a vállalatnak egy olyan ingyen nyert reálopció, amelyet az ún. munkaerő-közvetítők/kölcsönzők „elfelejtenek” számba venni, amikor a nyilvánosság számára a vendégmunkások alkalmazásának költségeit lobogtatják. Ugyanígy, a nagyobb kiszolgáltatottságnak is van forintosítható értéke. Vagyis a vendégmunkás nominálkeresetéből levonva az ilyen és ehhez hasonló tételeket effektív értelemben akár a minimálbér alá is lehet menni.
Optimális esetben természetesen nem a kis és közepes magyar cégek diszkrecionális támogatásával kellene operálni, hanem mondjuk nulladik lépésként vissza kellene billenteni a hátrányukra lejtő pályát. Nevezetesen, ha a harmincnégy év magyar kormányai nem a külföldi és hazai nagyvállalatok egyre növekvő mértékű dotálásában jeleskedtek volna, vagyis nem növelték volna még jobban az amúgy is meglévő versenyképességi szakadékot, akkor piaci alapon is meg tudott volna már erősödni egy atyáskodásra nem szoruló, a piaci igényeket és trendeket a bürokratáknál bizonyosan jobban ismerő kis- és középvállalati szektor.
Az oktatás és a munkaerőpiac kölcsönös determinációja
A magyar oktatási-munkaerőpiaci közeg beszédes jellemzője, hogy – amint az a közelmúltban kitörő örömmel tétetett közhírré – már a többség, tízből hat fiatal szakképzésre jelentkezik. A kormány különféle ösztönző programokkal kifejezetten e diákok végzés utáni munkába állását (vagyis tovább nem tanulását) szorgalmazza. A jelenlegi tízből hatos arány helyett deklaráltan tízből hét a cél.
Miközben világos, hogy szükség van szakmunkára, de a továbbtanulási kedv visszaszorulásának megváltó vívmányként ünneplése mégiscsak visszatetszően hat. Mégpedig pontosan azért, mert a szakmunka iránt megnövekedett kereslet nem valamiféle deus ex machina eredménye, hanem a kormányzati gazdaságpolitika direkt következménye. A kormányzat döntött úgy, hogy munkaigényes irányba nyomja el a gazdaságszerkezetet a tudásigényes helyett. Ezért kellenek például a vendégmunkások is.
Ezek persze egymást erősítő folyamatok: a munkaintenzív ágazatok fejlesztésének stratégiája a szak- és segédmunkásképzés felfuttatásáért kiált, ha viszont már sok a végzett szak- és segédmunkás, továbbá a felfuttatott képzés miatt sok van a „csőben” is, akkor a munkaintenzív ágazatokat kell támogatni a „jó” (értsd: létszámban magas) foglalkoztatási adatok fenntartása és bővíthetősége érdekében. Ez persze fordítva is igaz: ha már idejekorán elkezdődött volna a tudásalapú szerkezet építése, akkor már több ilyen profilú hazai kis- és középvállalat lenne, több minőségi munkahelyet kínálva, vagyis nagyobb perspekítva lenne a továbbtanulásban. Ebben az alternatív valóságban tehát nem feszülne egymásnak a felsőoktatás erősítése és a munkáltatók igénye, hanem éppen hogy szervesen kiegészítené egymást. Ezen út kikövezésére korábban igenis lett volna tér, hiszen adott volt a mainál türelmesebb fiatal munkavállalói generáció, az EU-pénz, illetve a világgazdasági források bősége.
Végszó
Lehet álmodozni tehát felzárkózásról, kizárólag multinacionális cégekre támaszkodva, azok termékeivel büszkélkedve, de ez utóbbi szokás valójában egy végtelenül kínos „Mi dübörgünk így?” vásári komédiát idéz.
Jóléti felzárkózás soha, sehol nem volt, és logikailag nem is lehet modern, versenyképes kis- és középvállalatok túlsúlya nélkül. GDP-felzárkózás esetleg, jóléti nem.
Ezek a vállalatok ugyanis jóval kisebb arányban fognak átrohanni egy másik országba, ha ott két dollár helyett egy dollár bért kell fizetni, illetve korlátozottabban fognak vendégmunkást alkalmazni csupán azért, mert az olcsóbb. Amíg nincsen idehaza elegendő életképes szoftverfejlesztő, orvosműszer-technikai, optikai, kiskereskedelmi, bolgárkertész stb. kis- és középvállalkozás (bennük a „kiművelt emberfők sokaságával”), addig a többség ne is álmodjon tartósan kedvező bérviszonyokról. Legfeljebb azok és akkor tegyenek így, önmagukat becsapva, amikor a mindent (korántsem) tudó központi tervező aktuálisan az ő társadalmi csoportjuk „bérrendezését” tűzi zászlajára. De persze akár fel is ismerhetnék, hogy az ilyen kampányok az ország változatlanul gyér összjövedelem-termelési képessége mellett csakis a honfitársaik kárára történhetnek. E racionális szolidaritás lenne képes egyedül gátat szabni a mindenkori politika felől szükségszerűen érkező létrontásnak.
Utóirat
Ha a kedves olvasó a fentiekből csak egyetlen dolgot vinne magával, akkor az utolsó üzenet legyen az. Miért tanácsolom ezt? Az okot Herbert Stein, a Nixon, illetve Ford elnökök idején az elnöki tanácsadó-testületet vezető amerikai közgazdász fogalmazta meg találóan, fél évszázados tapasztalatának esszenciájaként:
„1. A közgazdászok nem sokat tudnak.
2. Más emberek, beleértve a gazdaságpolitikát alakító politikusokat is, még kevesebbet tudnak a közgazdaságtanról, mint a közgazdászok.”
(Stein, H. [1986]: Washington Bedtime Stories: The Politics of Money and Jobs, p. xi)
Címlapkép forrása: Shutterstock
