Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
Bretton Woods 2.0
A világ multilaterális intézményeinek megreformálására irányuló átfogó megközelítés – amelyet gyakran a Bretton Woods 2.0 kifejezéssel írnak le – valószínűleg nem fog érvényesülni. A fokozatos előrelépés azonban lehetséges. Kezdeményezésről kezdeményezésre olyan folyamattá fejlődhet, amely sok, ha nem a legtöbb ország és ember jólétet növelheti.
A WTO-nak például arra kellene összpontosítania, hogy kihasználja jelenlegi főigazgatója, Ngozi Okonjo-Iweala tagadhatatlan képességeit a kereskedelmi viták békéltetés, választott bíráskodás és tárgyalások útján történő megoldására. Ez elmozdulást jelentene a szervezet túlságosan jogias, és mára már nem megfelelően funkcionáló, bírósági alapú fellebbviteli rendszerétől.
Hasonlóképpen, az IMF, amelynek élén egy ugyancsak karizmatikus vezérigazgató áll, fokozhatja a válságmegelőzéshez és -kezeléshez való hozzájárulását azzal, hogy globális korai előrejelző rendszerként erősíti szerepét. Ez azt is jelenti, hogy a jövőbeni válságokra nagyobb pénzügyi tűzerővel kell reagálni, és a hitelezési kapacitást mozgósítani kell a gazdasági sokkokkal szembeni ellenállóképesség növelése, egy sokkal jobb államadósság-átütemezési mechanizmusról való tárgyalás, és ezáltal egy olyan átfogóbb globális pénzügyi védőháló létrehozása érdekében, amelyre korlátozott feltételrendszer vonatkozik a nagy külső sokkok esetén.
Míg a magas jövedelmű országok rendelkeznek hitelfelvételi kapacitással és tartalékokkal a legtöbb sokkhatás kezelésére, egyes feltörekvő piacokról ez nem mondható el, míg az alacsony jövedelmű országok még inkább sebezhetők, mivel korlátozott tartalékokkal rendelkeznek, és nagyon sérülékenyek a pénzügyi piacokhoz való hozzáférés elvesztése tekintetében. Az államcsőd veszélyével és a fejlődés elvesztegetett évtizedével szembesülve túl sok eladósodott ország keresett alternatív módokat arra, hogy elkerülje a multilaterális hitelezők által támasztott, szerintük túlságosan szigorú feltételeket. A csőd elkerülése érdekében azonban sok kormány forrást vont el az egészségügytől és az oktatástól. Igen fájó, hogy jelenleg 3,3 milliárd ember él olyan országokban, amelyek többet költenek kamatfizetésre, mint erre a két alapvető szolgáltatásra.
A Bretton Woods-i intézményeknek támogatniuk kell a fejlődő országok sürgős klímavédelmi és klímaalkalmazkodási szükségleteit is.
Ennek elmulasztása nemcsak emberek tízmillióinak jóllétét veszélyeztetné, hanem határokon átnyúló negatív átgyűrűző hatásokkal is járna, többek között a migrációs nyomáson keresztül. Mind az IMF, mind a Világbank tett néhány lépést annak érdekében, hogy lefedje a fejlődő országok (Kína kivételével) igényeit, ami 2030-ig évi ezer milliárd dollárnyi külső finanszírozásra irányul.
- A Világbank például „katasztrófa-kötvényeket” vezetett be az egyre több természeti katasztrófával sújtott országok megsegítésére,
- míg az IMF létrehozta az ellenállóképességi és fenntarthatósági alapot (Resilience and Sustainability Trust), amely a különleges lehívási jogok (SDR, az IMF tartalékeszköze) önkéntes átcsoportosításából finanszírozott hitelezési ablak.
Ezek a beavatkozások azonban nem elegendőek.
Az biztos, hogy a Világbank jelenleg hitelezésének 41%-át klímavédelmi projektekre fordítja, és az új céljairól szóló nyilatkozatában szerepel az „élhető bolygóra” való utalás is. A teljes forrásainak jelentős növelése nélkül azonban a klímaváltozásra vonatkozó új fókusz a humán tőkébe való befektetések és a hagyományos fejlesztési tevékenységének rovására mehet, hacsak a gazdag országok nem biztosítanak több pénzt. Ehhez képest nincs más megoldás.
A világ multilaterális intézményeinek újjáélesztésének kulcsa az irányításuk megreformálásában rejlik, hogy az tükrözze a világgazdaság szerkezetében az elmúlt évtizedekben bekövetkezett hatalmas változásokat.
Az IMF és a Világbank részvényesi struktúrája, valamint a vezetői tisztségeinek nemzetiség szerinti elosztásának elavult folyamata már nem felel meg a jelenlegi realitásoknak.
Még ma is az IMF szavazati részvényeinek 59,1%-át olyan országok birtokolják, amelyek a világ népességének mindössze 13,7%-át fedik le.
India és Kína a világ két rendszerszinten legfontosabb és legbefolyásosabb feltörekvő gazdasága, de együttes részesedésük a részvények terén mindössze 9%. Ha ebben a kérdésben nem történik változás, akkor egy olyan intézménnyel szemben, amelynek a világ legnagyobb gazdasági és pénzügyi problémáival kellene foglalkoznia, a Globális Dél nagy része felől egyre nagyobb kétségek merülnek fel legitimitásával, az igazságosságával és a hatékonyságával kapcsolatban.
Nagy problémák kezeletlenül
A nem megfelelő kormányzás nem az egyetlen örökölt probléma, amely akadályozza az előrelépést. Többet kell tenni, mégpedig gyorsan a túlzott adósság és az adósságszolgálati költségek kezelése érdekében abban a 79 alacsony és közepes jövedelmű országban, amelyek adósságválsággal küzdenek, vagy annak nagy kockázatával. A helyzet átfogó, fenntartható és ösztönzőkhöz igazított adósságkönnyítési tervet követel, többek között a meglévő hitelek átalakításával, adósságcsere-ügyletekkel és hitelgaranciákkal.
- Először is, az IMF-tagállamoknak meg kell erősíteniük a Valutaalap azon képességét, hogy az egyébként jól kezelt, adósságproblémákkal küzdő országoknak rendszeres éves allokációkat biztosítson a „házon belüli” pénzügyi eszközből. Bár 2021-ben 650 milliárd dollárnyi SDR-t osztottak ki, csak 21 milliárd dollár jutott a legalacsonyabb jövedelmű, segítségre leginkább rászoruló országoknak. Az SDR-allokálások szabályait alapvetően felül kell vizsgálni, és az újraelosztást automatikusabbá kell tenni, ha ezt a csatornát hatékonyabban akarjuk felhasználni a jövőbeli rendszerszintű sokkok leküzdésére.
- Másodszor, az adósságkezelési közös keretrendszer (Common Framework for Debt Treatments) jobb működéséhez szorosabb együttműködésre van szükség Kína kormányzati és magánhitelezőivel. Mind a mézesmadzag, mind a korbács eszközök terén újításra van szükség. Az elhúzódó tárgyalások alternatívája, a mellékalkuk és a nem teljes adósság-átstrukturálás gyakran csak korlátozott előnyökkel jár, és visszaélésekre ad lehetőséget. Amellett, hogy késleltetik az átfogó megoldásokat, az ilyen ideiglenes problémakezelések még bonyolultabbá tehetik az adósság-átstrukturálások következő körét.
- Harmadszor, az IMF-nek foglalkoznia kell a méltányosság érzékelhető hiányával azoknál a feltételeknél, amelyeket a szegényebb országoknak teljesíteniük kell, amikor adósságkönnyítést kérnek. Szerencsére az IMF vezérigazgatója egyértelműen tisztában van azzal, hogy csökkenteni kell a közepes jövedelmű országokat sújtó pótdíjakat. (Az IMF kamatpolitikája plusz díjakat vet ki azokra az országokra, amelyek túllépik az IMF-től felvett hitelek összegére vagy időtartamára vonatkozó küszöbértékeket – a szerk.). 2020-ban tíz országnak kellett pótdíjat fizetnie az IMF-nek, de 2023-ra ez a szám több mint kétszeresére, 22-re emelkedett a Covid, az ukrajnai konfliktus és az emelkedő kamatok miatt. Ráadásul az IMF alap hitelkamata az 1% alatti szintről közel 5%-ra emelkedett, ami a pótdíjjal sújtott országok teljes hitelkamatának mértékét akár 7,8%-ra növelte. A pótdíjakkal kapcsolatban az IMF által nemrégiben elindított felülvizsgálat most olyan változtatásokat tesz lehetővé, amelyek nem ássák alá az IMF preferált hitelezői státuszát.
- Végül, megelőző intézkedésként a kormányoknak össze kell fogniuk egy igazságos globális pénzügyi védőháló létrehozása érdekében. Ahogy azt Masood Ahmed, a Center for Global Development tiszteletbeli elnöke kifejtette, „egy különálló IMF-eszközre lenne szükség, amelyet meghatározott rendszerszintű sokk idején aktiválnának, és amely forrásokat biztosítana minden jó helyzetben lévő feltörekvő piaci és alacsony jövedelmű ország számára”, a túlzottan magas felárakkal járó pótdíjak okozta terhek nélkül.
Ami a Világbankot illeti, annak energikus elnöke, Ajay Banga a reformok iránti elkötelezettségével kezdte meg megbízatását, és e téren jó úton halad a humán tőkére és a környezetvédelemre összpontosító Livable Planet Fund elindításával. Ehhez a kezdeményezéshez azonban több forrásra van szükség, és Banga jogosan kérte a legszegényebb országoknak kedvezményes kölcsönöket és támogatásokat nyújtó Nemzetközi Fejlesztési Társulás (IDA) forrásainak eddigi legnagyobb összegű feltöltését.
Tekintettel a szerte a világban élő szegény emberek növekvő számára – jelenleg 700 millióan vannak –, nem elégedhetünk meg kevesebbel. A Lawrence H. Summers és N.K. Singh által írt G20-jelentés nemcsak arra szólítja fel a multilaterális fejlesztési bankokat, hogy évi 260 milliárd dollár plusz forrást biztosítsanak, hanem az innovatív pénzügyi eszközök, például a garanciák, a kockázatcsökkentő eszközök és a hibrid tőke szélesebb körű alkalmazását is sürgeti.
Reform vagy bukás
Tekintettel arra, hogy a G7 valójában nem lehet állandó irányítótestülete egy olyan világgazdaságnak, amelyben a G7-tagok részesedése csak kisebbségi hányadot jelent (a G7-országok összesített GDP-j a globális GDP43%-át teszi ki – a szerk.),
a G20-nak kellene azzá válnia, aminek szánták: a globális gazdasági együttműködés első számú fórumává, beleértve a multilaterális intézmények reformjának előmozdítását is.
Ehhez azonban egy reprezentatívabb rendszerre lesz szükség, amely a kisebb államoknak is szerepet biztosít egy országokon alapuló keretrendszerben, valamint egy professzionális titkárságra, amely évről évre biztosítja a folyamatosságot.
A G20-ak brazil elnöksége máris három fő prioritást határozott meg a novemberi G20-csúcsra:
- az éhezés, a szegénység és az egyenlőtlenség elleni küzdelem,
- a fenntartható fejlődés előmozdítása,
- és a globális kormányzás reformjának folytatása.
Mindhárom cél kikövezheti az utat a jobb együttműködés új évtizede előtt. Különösen a harmadik célkitűzés kínál üdvözlendő lehetőséget az országok közötti koordinációs problémák leküzdésére, amelyek meghiúsították a szükséges változásokat az IMF-ben és a Világbankban. Tudjuk, hogy minek kell történnie és miért. Ha jól kezeli ezt a kérdést, a G20-csoport megadhatja a keresett „hogyan”-ra a választ.
A nemzetközi rendszer és intézményeinek jelentős átalakítására általában csak a meglévő nemzetközi rend teljes összeomlása után szokott sor kerülni.
- Ez történt az 1814 utáni hatalmi egyensúly Napóleon veresége utáni kialakulásánál;
- az 1918 utáni versailles-i rendszer létrejötténél, amely öt dinasztikus birodalom összeomlása és tucatnyi új nemzetállamra való szétesése után következett be.
- Az 1945 utáni struktúra is Németország, Olaszország és Japán vereségét követően jött létre,
- és amit George Bush amerikai elnök liberális „új világrendnek” nevezett, az a Szovjetunió és a Varsói Szerződés összeomlása után alakult ki.
Ma az jelenti a sürgető feladatot, hogy az ötödik világrendre való átállást úgy valósítsuk meg, hogy előtte ne következzen be egy összeomlás.
Ahhoz, hogy egy ilyen világrend legitim legyen, figyelembe kell vennie a gazdasági és politikai hatalom folyamatban lévő globális átrendeződését, különösen a Globális Dél törekvéseit. Ahhoz pedig, hogy ez a világrend hatékony legyen, nemcsak stabilnak és igazságosnak, hanem fenntarthatónak és a hatékony kollektív cselekvésre nyitottnak is kell lennie.
Két út áll előttünk. Az egyik a még nagyobb fokú globális széttöredezettséghez és mélyülő válságokhoz felé vezet, míg a másik lehetőséget kínál arra, hogy a közös problémák közös megoldásain keresztül mind az egyes országok egyéni, mind azok közös jólétére törekedjünk. Egyértelmű, mi mellett kell dönteni.
Copyright: Project Syndicate, 2024.
Gordon Brown
Az Egyesült Királyság miniszterelnöke volt 2007-2010 között, előtte tíz éven át a pénzügyi tárcát vezette. Az ENSZ globális oktatási kérdésekért felelős különmegbízottja 2012 óta. Emellett az ENSZ Education Cannot Wait oktatási pénzügyi alapjának elnöke (az alap főként válságterületeken élő – például menekült – gyermekek oktatását finanszírozza), amely kezdeményezésére jött létre 2016-ban.
Mohamed A. El-Erian
A Cambridge-i Egyetemet alkotó egyik kollégium, a Queens’ College elnöke, a Pennsylvania Egyetem professzora. 2014 óta az Allianz vezető gazdasági tanácsadója. 2007 és 2014 között a PIMCO befektetési alapkezelő vezérigazgatója volt, előtte pedig a Nemzetközi Valutaalap (IMF) igazgatóhelyetteseként, illetve a Harvard Egyetem pénzügyi eszközeit kezelő Harvard Management Company elnök-vezérigazgatójaként is dolgozott. Publikációiban elsősorban nemzetközi gazdasági és pénzügyi kérdésekkel foglalkozik.
A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Portfolio
