Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
A Bretton Woods-i intézmények – a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank – immár 80 évesek, azonban ugyanannyira alulfinanszírozottak és gyengén támogatottak a kormányok által, mint eddigi történetük során bármikor. Helyzetük talán a legegyértelműbb jele annak, hogy a gazdasági és pénzügyi multilateralizmus a világgazdasággal együtt széttöredezik. Ami még tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy ez a széttöredezettség a növekvő nemzetközi feszültségek, a pénzügyi bizonytalanság, a megakadt növekedés, a növekvő szegénység és a Gázában, Libanonban, Ukrajnában és másutt jelentkező újjáépítési költségek növekedése idején következik be.
Mindkét intézményt olyan személyek vezetik, akik megértették, hogy a jelenlegi kihívások kezeléséhez sürgős reformokra van szükség. Hiányzik viszont a kellő támogatás a saját politikai vezetőiktől, vagyis az intézményekben a legnagyobb részvényhányaddal rendelkező országoktól, amelyek szavazata nélkülözhetetlen a reformokhoz.
A reformtörekvéseket aláásó, régóta fennálló nemzetközi koordinációs problémák leküzdéséhez egy megújított G20-ra van szükség, amely vezető szerepet tölthet be a szükséges folyamatok elindításában.
A G20 elnöki tisztét jelenleg betöltő Brazíliával a szerveződésnek jó esélye van arra, hogy jelentős előrelépést érjen el.
Az alulfinanszírozottság költségei
A pénzügyi tűzerő természetesen csak egy mércéje multinacionális intézményeink hatékonyságának, de fontos mutatója abban a világban, amelyben élünk.
Az IMF rendelkezésére álló források a világgazdaság kevesebb mint 1%-át (konkrétan 0,85%-át) teszik ki.
Mégis, mint végső hitelezőtől és a világ pénzügyi védőhálójának számító intézménytől elvárják, hogy a szervezet 191 tagállamának problémáival foglalkozzon, valamint szerepet vállaljon a „nem hagyományos” és „új” problémák – mint például a klímaváltozás, a nemek közötti egyenlőtlenség és a jövedelmi egyenlőtlenségek – globális kezelésében.
Ez az alulfinanszírozottság ellentmond az IMF alapítóinak – élükön az Egyesült Királysággal és az Egyesült Államokkal – szándékainak. Létrehozásakor a Valutaalap a globális GDP nagyjából 3%-ának megfelelő forrásokból gazdálkodhatott, hogy mindössze 44 ország monetáris problémáinak és a fizetési mérleggel kapcsolatos nehézségeik kezeléséhez nyújtson segítséget. Azóta az IMF tagországainak száma négyszeresére nőtt, forrásai azonban a GDP-hez viszonyítva több mint kétharmaddal csökkentek. Ez a visszaesés tükröződik az IMF globális súlyának csökkenésében és a nehézségekkel küzdő országok problémáinak kezelésére szolgáló kapacitásának elveszítésében.
Vizsgáljuk meg a következő két példát.
- Négy évtizeddel ezelőtt, Mexikó adósságának jelentős átütemezésekor az IMF a Mexikónak szükséges összeg egyharmadát ígérte meg arra alapozva, hogy a kereskedelmi hitelezők biztosítják a további összeget. Ez a pénzügyi kapacitás lehetővé tette, hogy nyomást gyakoroljon a magánszektorra, hogy az elfogadjon egy olyan megoldást, amelyben a hitelezők a Mexikóval szembeni szerződéses követeléseik egy részét elengedték cserébe azért, hogy javult az ország pénzügyi életképességének kilátása.
- Ezzel szemben Zambia 2020-as csődje során az IMF az afrikai ország finanszírozási szükségleteinek kevesebb mint 10%-át biztosította. A támogatás ellenére Zambiának négy éven át kellett tárgyalnia a hitelezőkkel, hogy véglegesítsék az adósság-átstrukturálási megállapodásokat. Bár a probléma részben a magán- és állami hitelezők változó összetételéből fakad, a gondok nagy részét az IMF „mézesmadzag és korbács” megközelítésének csökkenő hatékonysága okozza.
Veszélyes világ
Ez nem kis kihívás egy olyan intézmény számára, amely igen fontos felügyeleti és technikai segítségnyújtási szerepet is betölt, és a nemzetközi pénzügyi biztonsági háló horgonyaként szolgál (a szűkebb fókuszú kétoldalú swap és az ad hoc regionális pooling megállapodások mellett). Amint azt a Permakrízis című (Michael Spence-szel és Reid Lidow-val közösen írt) könyvünkben kifejtettük, okunk van aggódni amiatt, hogy a jövőben még gyakoribbá és erőszakosabbá válnak a válságok (a Covidtól az ukrajnai és a gázai háborúig), nem utolsósorban a klímaváltozás jelentette kihívás miatt. A jelenlegi biztonsági hálók aggasztó elégtelensége, különösen a legkiszolgáltatottabb országok és társadalmi rétegek számára, a törékenység és az instabilitás további forrását jelenti.
Ezen növekvő kihívások ellenére az IMF forrásai továbbra is alacsony szinten vannak, és a legutóbbi kvótafelülvizsgálat sem eredményezte az IMF hitelezési kapacitásának nettó növekedését.
Valójában 2020 márciusa és 2023 márciusa között az IMF 191 milliárd dollárra vállalt kötelezettséget (és kevesebb mint 75 milliárd dollárt fizetett ki) az ezer milliárd dolláros keretéből.
A Valutaalap felügyeleti szerepe is komoly kihívásokkal néz szembe. Az IMF felügyeleti tevékenysége, amelyet válságmegelőző eszközként fogalmaztak meg mind az egyes országok, mind a teljes rendszer számára, évtizedeken keresztül nem tudta előre jelezni, és megfelelően kezelni a gazdasági sokkokat. Igaz, a tagországok politikai döntéshozói is kudarcot vallottak. Néhány kudarc érthető, mint például a Covid esetében. Másokat azonban, például az ellátási láncok zavarait és az azt követő inflációs hullámot, előre lehetett volna látni, és jobban is lehetett volna elemezni. Az ilyen hibák támogatják azt az érvelést, hogy a hatékonyabb felügyeleti rendszer kialakításához új beruházásokra van szükség.
A Világbank még kevésbé rendelkezik megfelelő forrásokkal a ráruházott klímavédelmi feladatokhoz. A G20 indiai elnöksége által tavaly megrendelt jelentésben Lawrence H. Summers és N.K. Singh azzal érveltek, hogy a multilaterális fejlesztési bankoknak meg kell háromszorozniuk a hitelezésüket 2030-ra, amikor évente körülbelül 400 milliárd dolláros szintet kellene elérniük. Az alacsonyabb és közepes jövedelmű országok számára 2023-ban mégis a globális GDP mindössze 0,07%-ának megfelelő összegeket különítettek el. A Világbank számára a 2023-as költségvetési évben biztosított 73 milliárd dollár a szervezet fennállása óta a legkisebb fejlesztési kötelezettségvállalást jelentette.
Nem csak az IMF és a Világbank van gondban
Az IMF-et és a Világbankot érintő problémák nem korlátozódnak erre a két intézményre. A multilateralizmus szélesebb körű és egyre aggasztóbb összeomlásának vagyunk tanúi – és mindezt egy olyan időszakban, amikor a világ közös problémáit csak együttműködéssel és közös fellépéssel lehet megoldani.
- A multilaterális fejlesztési bankok, beleértve a regionális fejlesztési bankokat is, jelenleg a fejlődő országok bruttó nemzeti jövedelmének mindössze 0,5%-át kitevő hiteleket nyújtanak, szemben az 1990-es évekbeli 0,7%-os csúcsértékkel.
- Hasonlóképpen, a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) is küzd a túlságosan jogi, bírói alapú szabályrendszerével, amelyet a neoliberalizmus csúcspontján, az 1990-es években kényszerítettek rá. Hatékonysága mindig is a tárgyalásokon, a békéltetésen és a választott bíráskodáson alapult, de ezek a megközelítések az elmúlt évtizedekben háttérbe szorultak a geopolitikai rivalizálás és az unilateralizmus miatt.
- Ki lehet emelni az Egészségügyi Világszervezet (WHO) esetét is: a jelenlegi forrásfeltöltési célkitűzése 11 milliárd dollár, azonban csak 4 milliárd dollárra kapott garanciát, és éves költségvetése nem nagyobb, mint a közepes méretű amerikai kórházaké. Azzal, hogy a WHO nem kapja meg a szükséges forrásokat, miközben azt kérik tőle, hogy foglalkozzon az új egészségügyi problémákkal is, beleértve a jóllét egészét is, megfosztjuk magunkat egy olyan globális intézmény előnyeitől, amely még a legalapvetőbb feladatainak finanszírozását is nehezen tudja megoldani.
A G20 létrehozása üdvözlendő lépés volt azon felismerés alapján, hogy a G7 már nem képviseli a globális gazdasági befolyást és hatalmat.
A világ GDP-jének mintegy 80%-át kitevő országok összefogásával a G20-nak volt a legnagyobb esélye arra, hogy segítsen megelőzni vagy kezelni a 2008-2010-es krízishez hasonló rendszerszintű válságokat.
A benne rejlő nyilvánvaló potenciál ellenére a G20 a folyamatosságot és hatékonyságot biztosító struktúra nélkül működik. Miután a G20-tagok között megtalálható Oroszország és Kína is, az USA még mindig a G7-et preferálja, amelyet Jake Sullivan, a jelenlegi nemzetbiztonsági tanácsadó „a szabad világ irányítóbizottságának” tekint, annak ellenére, hogy a G7-országok a világ GDP-jének már csak 43%-át képviselik.
A cikk második felében a szerzők a nemzetközi rendszer és intézményeinek átalakításának általuk kívánatosnak tartott módját (az ötödik világrendre való átállást) mutatják be.
Copyright: Project Syndicate, 2024.
Gordon Brown
Az Egyesült Királyság miniszterelnöke volt 2007-2010 között, előtte tíz éven át a pénzügyi tárcát vezette. Az ENSZ globális oktatási kérdésekért felelős különmegbízottja 2012 óta. Emellett az ENSZ Education Cannot Wait oktatási pénzügyi alapjának elnöke, amely kezdeményezésére jött létre 2016-ban (az alap főként válságterületeken élő – például menekült – gyermekek oktatását finanszírozza).
Mohamed A. El-Erian
A Cambridge-i Egyetemet alkotó egyik kollégium, a Queens’ College elnöke, a Pennsylvania Egyetem professzora. 2014 óta az Allianz vezető gazdasági tanácsadója. 2007 és 2014 között a PIMCO befektetési alapkezelő vezérigazgatója volt, előtte pedig a Nemzetközi Valutaalap (IMF) igazgatóhelyetteseként, illetve a Harvard Egyetem pénzügyi eszközeit kezelő Harvard Management Company elnök-vezérigazgatójaként is dolgozott. Publikációiban elsősorban nemzetközi gazdasági és pénzügyi kérdésekkel foglalkozik.
A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images
