Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
A 2023. évi 571000ft-os szintről évenként 10%-ot meghaladó mértékű növekedés szükséges a kormány által 2028-ra várt 970000 forintos bruttó átlagkereset eléréséhez. Szinte bármennyire is szorítjuk össze a minimálbér és az átlagbér közötti ollót, az 1 millió forintos minimálbér 10%-nál lényegesen magasabb általános keresetnövekedést feltételez 2030-ig. Mivel a két javaslat között elsősorban mennyiségi különbség van, az alábbiakban csak az egyik – jelen esetben a 10%-os bérnövekedés - figyelembe vételével mutatom be e tervek néhány ki nem mondott előfeltételét és következményét.
Mindenekelőtt érdemes rögzíteni, hogy a mindenkori kormány közvetlenül tudja befolyásolni a minimálbért és az állami szférában dolgozók bérét. A piaci béreket azonban a munkáltatók és a munkavállalók közötti tárgyalások határozzák meg, ezekre a kormánynak közvetlen befolyása nincs. A kormánynak nincs képessége a jövőbeli bérszint meghatározására, ezért pusztán csak bércélok meghirdetésének nincs valódi információtartalma.
A rendszeresen készülő átfogó makrogazdasági prognózisokban jövőbeli bérszámok is szerepelnek, melyek nem célok, hanem a gazdasági folyamatok elemzése alapján születő előrejelzések, amelyek a többi makrováltozóval együtt képeznek (jó esetben) koherens együttest. Ebből következően a jövőbeli bérszint csak a többi mutatóval való viszonyában értékelhető megalapozottan. Az alábbiakban azt próbálom meg visszafejteni, hogy a 10%-os bérnövekedés milyen mértékű inflációval, gazdasági növekedéssel, költségvetési pályával, versenyképességi célokkal áll összhangban. Ehhez segítségül hívhatók múltbeli tapasztalatok és néhány egyszerűbb közgazdasági összefüggés.
Mit üzen a múlt?
Az elmúlt közel három évtized adatai azt mutatják, hogy a keresetek és a GDP átlagos növekedési üteme igen közel esett egymáshoz. (Abból indulok ki, hogy a jövőre vonatkozó ajánlatok is a munkaügyi statisztikának megfelelő kereseti adatokra vonatkoznak, ezért ezekhez viszonyítom a közölt számokat.) Voltak kivételes évek, de 1995 és 2023 között a KSH folyó áras adataiból a bruttó keresetek 10,2 a GDP 9,7 százalékos éves átlagos nominális növekedése következik. Ha pedig csak az elmúlt 10 évet tekintjük, akkor is hasonló kapcsolatot találunk: a bérek növekedési üteme 9,0, a GDP-jé 9,2. Nincs tudomásunk arról, hogy az említett pártok a jövőben a profitjövedelmekkel szemben a bérjövedelmeket preferálnák. Nincs jele annak sem, hogy a munkavállalók érdekérvényesítés képességei erősödőben lennének. Ezért nincs okunk feltételezni, hogy a múltban tapasztalt szoros együttmozgás a jövőben megváltozzon, és hirtelen a bérek növekedése érdemben meghaladja a GDP növekedési ütemét. Ez esetben viszont a 10 százalékos bérnövekedési ütemhez hasonló mértékű GDP növekedés tartozik. Amennyiben az infláció a tervezett keretek között marad, úgy a GDP saját árindexe is a 3-4 százalékos tartományban mozoghat, amiből az következik, hogy 2028-ig vagy 2030-ig 6-7%-os nagyságrendű GDP volumennövekedés feltételezése bújik meg a bérszámok mögött. A 10 százalékos folyó áras növekedés kijöhet persze magasabb árindex és szerényebb volumennövekedés kombinációjaként is. A 10%-os bérnövekedés ebben az alternatív olvasatban magasabb infláció előrebocsátását jelenti.
Eredeti kérdésünket először úgy fogalmazhatjuk át, hogy van e realitása az elkövetkező 4-6 évben 6-7%-os gazdasági növekedésnek (reál értelemben).
Az elmúlt 28 évben egyszer fordult elő 6 százalék feletti érték (a Covid utáni visszapattanás évében, 2021-ben 7,1%), és kétszer volt a növekedés 5% felett. (2018, 2019). Éveken keresztül 6-7%-os, eddig sosem látott növekedési aranykor eljöveteléhez különlegesen kedvező nemzetközi környezet, rendkívül erős hazai fundamentumok, technológiai robbanás, a gazdasági szereplők részéről a jövőbe vetett hit és a kormányzat iránt erős bizalom szükséges. Pillanatnyilag ezek egyike sem áll rendelkezésre.
Mit mondanak a közgazdasági összefüggések?
Úgy is feltehetjük a kérdést, hogy mekkora a magyar gazdaság hosszú távú növekedési képessége, és a gazdaságpolitika tudja e büntetlenül ettől eltéríteni a rövid távú folyamatokat.
Hosszabb távon a növekedési képességet a rendelkezésre álló termelési tényezők (munka, tőke ) volumene, és egymáshoz kapcsolódásuk minősége (technológia, termelékenység) határozzák meg. Ahhoz tehát, hogy egy megelőző időszakhoz képest feljebb tolódjon a hosszú távon várható növekedési ütem, az szükséges, hogy
- a munkaerő és/vagy a tőke bőségesebbé váljon,
- vagy technológiai, termelékenységi ugrás következzen be.
A munkanélküliek alacsony száma, a munkaképes lakosság magas (az EU átlagához közelítő) foglalkoztatási aránya, a népesség csökkenése miatt a munka oldaláról számottevő növekedésgyorsító hatás nem áll fenn. A magyar beruházási ráta tartósan magas, ennek érdemi emelkedése vagy a külföldi tőkebeáramlás hirtelen felgyorsulása a magyar gazdaság és a gazdaságpolitika iránti bizalom hirtelen erősödését jelezné. Egyelőre ennek inkább az ellenkezője tapasztalható. (Az is ellentmond a beruházások élénkülésének, hogy a feldolgozóipari vállalatok kapacitáskihasználtsága elmarad a sok éves átlagtól, és az elmúlt években csökkenő tendenciát mutat.) A technológiai ugrás a munkaerő minőségi korlátai, a beruházások mindeddig alacsony hatásfoka, a tudásalapú tevékenységek helyett az anyagi termelésre és kétkezi munkára fókuszáló gazdaságpolitika miatt egyelőre vágyálom.
Termelékenységi fordulathoz alapvető gazdaságpolitikai szemléletváltásra van szükség.
A munkaalapú társadalom koncepcióját a tudásalapú társadalom koncepciójának kéne felváltani. Sokat mond, hogy az EU részére 2024 tavaszán – az akkor még biztatóbb kilátások idején – készített konvergencia program a magyar gazdaság potenciális növekedési ütemét az elkövetkező öt éves periódusban 2,4-3,8% közé helyezi. Ebből a technológiai tényező 1,3-2,8%-ot magyaráz meg.
Nem kizárt, hogy a gazdaságpolitika (vagy a kedvezőbbé váló külső körülmények) átmenetileg eltéríthetik a rövid távú növekedési folyamatokat a hosszú távon várható trendtől. A nagy nyomásúnak nevezett politika magasabb költségvetési hiány, magasabb államadósság, magasabb infláció révén teremthet többletkeresletet. Nem kizárt, hogy a kormányzati stimulus (nyugdíjpénztári megtakarítások átcsatornázása, kamatplafon alkalmazása, munkáshitel-program, szja-kedvezmények, stb.) jövőre a növekedés határozott élénkülésre vezessen. A mesterséges élénkítő szerek visszavonásával azonban a növekedés visszaáll a gazdaság strukturális adottságainak megfelelő pályára. Amennyiben a keresetek és a GDP együttmozgása fennmarad, akkor az elkövetkező 4-6 éves időszak végére 3-4 százalékos infláció, és 3-4 százalékos – a konvergenciaprogramnak megfelelő - (reál)növekedési teljesítmény mellett a béremelkedés üteme minden bizonnyal 10 százalék alatt lesz. A „nagy nyomás” huzamosabb fenntartásával a kormány azt kockáztatja, hogy a befektetők előbb utóbb megrendülő bizalma a hazai fogyasztási költések elmaradásában, és esetleg súlyos árfolyamválságot előidéző tőkekivonásban csapódik le. A magas költségvetési hiánnyal nem az a legfőbb baj, hogy nem felel meg az uniós és piaci elvárásoknak. Hanem az, hogy inflációt gerjeszt.
A bérek gyorsabb emelkedése válasz lehet a nagy nyomású gazdaságpolitika által teremtett magas inflációra. A 10%-os keresetnövekedés kimondatlanul magas jövőbeli inflációra utal. Az összefüggés azonban fordított irányban is fennáll: a magas infláció lehet a gyors keresetnövekedés következménye is. Ha mégis 10%-kal emelkednének a keresetek, akkor nyomás nehezül az árakra. Különösen a munkaintenzív területeken várható, hogy a bérek emelkedését az árak emelkedése követi. Ezt csak a termelékenység gyorsabb növekedése tudná megakadályozni. Nem valószínű azonban, hogy a lendületes bérnövekedés hatására a tánctanár annyival gyorsabban tudná megtanítani a keringőt, hogy a bérköltségek emelkedését az árbevétel gyorsuló növelése képes volna kompenzálni. Márpedig, ha a bérek gyorsabban nőnek, mint a kibocsátás/termelékenység, akkor vagy a vállalkozói profitoknak kell csökkenniük vagy az áraknak emelkedniük. Elvileg elképzelhető olyan éles verseny, ami ilyen körülmények között is megakadályozná az árak emelését, és kikényszeríti a profitok zsugorodását. Ha ez lenne a magyar valóság, akkor nem került volna a hazai közgazdasági kisszótárba a profitinfláció kifejezés, ami éppen a költségeik által indokoltnál nagyobb mértékű áremelési gyakorlat leírására szolgál.
Félő, hogy 10%-os keresetnövekedés mellett újra felpörög a bér-ár spirál mókuskereke.
Eredeti kérdésünket most átfogalmazhatjuk úgy is, hogy kell-e aggódnunk, ha a 10%-os bérnövekedést magas infláció kíséri. Baj-e, ha egy – a példa kedvéért – 4-5%-os reálkereset-növekedés 5-6%-os infláció mellett valósul meg? Lehet ezzel együtt élni, csak ez sokak számára nem kellemes. Leginkább az alacsonyabb jövedelmű háztartásokat érinti érzékenyen az árak gyorsabb emelkedése, mert ők arányaiban több olyan terméket fogyasztanak, amelyeket az árak alakulásának mértékétől függetlenül mindenképpen meg fognak vásárolni.
A jövedelem-újraelosztási hatások mellett a tartósan magasabb infláció megváltoztatja a makropálya alapvető paramétereit is. Módosulnak a kamatok, az árfolyam, a kockázati megítélés, a külső és belső egyensúlyi mutatók, és alkalmazkodásra kényszerülnek a jövedelemtulajdonosok. A bizonytalanabb jövőbeli kilátások óvatosabbá teszik a beruházókat és háztartásokat egyaránt. Elmaradnak tervezett beruházások, a háztartások pedig megtakarításaik fokozásával erősítik biztonságérzetüket. A kieső beruházási és fogyasztási kereslet növekedési veszteség forrása, amit elhúzódó hatások is terhelnek. 2023-24-ben megtapasztaltuk, hogy az infláció csillapodása nem jár automatikusan a kereslet újraélénkülésével. Az inflációval tehát az a legfőbb baj, hogy rombolja a gazdaság hosszú távú növekedési képességét.
Az ajánlattevő felelőssége
Az elmondottakból az következik, hogy
- vagy nem valósul meg a 10%-s bérnövekedés, mert hiányzik mögüle a szükséges növekedési fedezet,
- vagy a reméltnél kisebb növekedés mellet is megvalósul, de akkor kapcsolt termékként kapjuk mellé a magasabb inflációt annak kártékony gazdasági, társadalmi következményeivel.
Az egyenes beszéd azt kívánná, hogy a hivatkozott ajánlattevők szót ejtsenek javaslatuk megvalósítási feltételeiről és következményeiről akkor is, ha azok hátrányokkal járnak a javaslat elfogadói számára.
A szerző közgazdász, az MNB monetáris tanácsának volt tagja.
A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images
