Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
Nagyívű tervek meghirdetéséből az elmúlt másfél évtizedben sohasem szenvedtünk hiányt. 2012-ben például a nemzetgazdasági miniszter 10–15 éven belül duplázódó GDP-t vizionált, s az azóta eltelt 12 évben a célkitűzés bő egyharmadát sikerült is megvalósítani, a maradék kétharmad majd természetesen a következő két-három évben jön. A 2011-ben megjelent és Széll Kálmán-tervre keresztelt kormányzati reformcsomagban felvázolt tervek szerint a magyar adósságráta 2018-ra éri el a kormány bűvös célját, az 50%-os szintet. Az azóta eltelt bő évtizedben az államadósság egyetlen évben sem esett be 65% alá, a magánnyugdíjpénztárak államosítása nélkül pedig ma lényegében ugyanúgy 80% körüli lenne, mint amekkora 2010-ben volt. A gazdasági célkitűzések között gyakran felbukkant Ausztria utolérése is, ám mára kiderült, hogy Magyarország a jövedelmi ranglétrán – különösen az egy foglalkoztatottra jutó jövedelmek tekintetében – nem előre, hanem hátrafelé megy, a háztartások fogyasztását tekintve pedig az Európai Unió sereghajtói közé kerültünk.
A 2010-es évek óta az idők nem sokat változtak. A gazdasági prognózisok ugyanolyan grandiózusak, jól érthetőek, lélekben felemelőek, és ugyanúgy velejéig rosszak.
A legújabb elképzelések szerint – ezt magától a miniszterelnöktől tudjuk – rövidesen markáns fordulat fog beállni a magyar gazdaság növekedési ütemében, „a 3 és 6 százalék közötti gazdasági növekedési sávba már be tudunk lépni a következő évben, ott tudunk maradni 26-ban és meg tudjuk célozni utána a sáv fölső szélét is”. Sőt erre alapozva: "szeretnénk elérni az ezer eurós minimálbért és a mostani 600 ezer forint körüli átlagbért 1 millió forintra felvinni. Ez 2–3 éven belül lehetséges."
Az elmúlt 13 évben a magyar GDP éves átlagban 2,5%-kal növekedett, vagyis közel másfél évtizedet tekintve a most kitűzött sávnak még az alsó szélébe sem sikerült bekerülnünk. Persze felvethető, hogy a 2010-es évek elejére a globális pénzpiaci válság erősen rányomta a bélyegét, a 2020-as évek elejére pedig a világjárvány és az ukrán háború hatásai, ezért érdemes egy konszolidált, turbulenciáktól viszonylag mentes időszakot is figyelembe venni, hogy a gazdaság valós növekedési potenciáljáról reálisabb képet nyerhessünk. A 2016–2019 közötti időszak kétségkívül ilyennek tekinthető, melynek során a GDP éves átlagban 4,1%-kal bővült. Vagyis, még a magyar gazdaság 2010-óta eltelt időszakának legjobb négy évében is azt láthatjuk, hogy a növekedési ütem az újonnan kitűzött 3–6%-os célsáv alsó részében teljesített, ráadásul történt mindez a hatalmas EU–s támogatások mellett.
A jövőbeni növekedési kilátásokat illetően először is azt érdemes figyelembe venni, hogy a GDP növekedését a foglalkoztatottak számának és az egy foglalkoztatottra jutó GDP-nek (a termelékenységnek) az alakulása határozza meg. Minél nagyobb a foglalkoztatás bővülése, illetve minél gyorsabb a termelékenység növekedése, annál nagyobb gazdasági növekedésre lehet számítani, azaz:
GDP növekedése = egy foglalkoztatottra jutó GDP (termelékenység) változása (%) + a foglalkoztatottak számának változása (%)
A GDP növekedést meghatározó fenti két változó alakulását a 2010 óta eltelt időszak egészére, illetve a legjobb teljesítményt felmutató 2016–2019 közötti évekre vonatkozóan a következő ábra szemlélteti.
A foglalkoztatás 2010 óta – hasonlóan a többi KKE országhoz – rendkívül gyorsan növekedett Magyarországon, az egyik legnagyobb volt az EU egészét tekintve, és arányait tekintve mindig nagyobb mértékben járult hozzá a teljes GDP növekedéséhez, mint a termelékenység változása. A foglalkoztatás növekedése különösen gyors volt a 2016–2019 közötti időszakban (évi 2,3%), és alapvetően ennek köszönhetően sikerült a GDP növekedést 4% fölé tornázni.
A foglalkoztatottság növekedése egy zsugorodó népességű országban (a külföldi vendégmunkások számottevő növekedése nélkül) csakis úgy következhet be, ha a munkaképes korosztályon (15–64 év) belül a foglalkoztatottak aránya nő, vagyis a foglalkoztatási ráta jelentősen növekszik. Pontosan ez történt nálunk az elmúlt évtizedben. A foglalkoztatottsági ráta a 2010-ben fennálló 57%-ról 75%-ra emelkedett 2023-ra, s ezzel ma már messze meghaladja az uniós átlagot. Mindez azonban egyúttal azt is jelenti, hogy a magyar gazdaság beleütközött a munkaképes népesség plafonjába, s a közeljövőben a foglalkoztatás növekedése várhatóan zéró közelébe, évi néhány tized százalékra fog redukálódni, az elmúlt közel másfél évtizedet jellemző évi 1,5%-os bővülés helyett. (A legutóbbi négy évben a foglalkoztatás növekedése már csak évi 0,4% volt.) Előretekintve ezért azt mondhatjuk, hogy a GDP növekedést meghatározó tényezőkben markáns fordulatnak lehetünk tanúi. Az elmúlt évtizedben megszokottal szemben a teljes GDP növekedését a jövőben szinte kizárólag a termelékenység növekedése fogja meghatározni, s a foglalkoztatottság bővülésének várhatóan már csak marginális hatása lesz.
Mindebből következően a magyar gazdaság jövőbeni növekedési kilátásait illetően a termelékenység alakulását, azaz a GDP/foglalkoztatottak mutató változását meghatározó tényezőket kell szem előtt tartani, különös tekintettel a felzárkózási folyamat sajátosságaira. Noha a gazdasági felzárkózás és a GDP növekedési üteme közötti összefüggések feltárása a közgazdaságtudomány meglehetősen bonyolult és jelentős háttértudást igénylő területe, ám néhány végső következtetés és a gazdaságpolitika gyakorlata szempontjából praktikus üzenet viszonylag közérthetően is bemutatható.
Először is, annak megértésében, hogy egy felzárkózó országban a gazdaság növekedési ütemét mi determinálja a közgazdaságtudomány a konvergencia sebességének tulajdonít központi szerepet. A konvergencia sebessége azt fejezi ki, hogy egy ország milyen gyorsan közelít ahhoz a hosszú távú jövedelemszinthez (például az EU átlaghoz, vagy akár Ausztria jövedelemszintjéhez), amelyet elérve a későbbiekben a relatív jövedelmi pozíciója ehhez az országcsoporthoz képest már nem változik. A közgazdasági szakirodalom a konvergencia sebességét meglehetősen komplikált növekedéselméleti összefüggésekből következően 2% körüli értéken határozza meg, s a teoretikus értéket széles körű empirikus támogatás övezi.
Fontos tudni azt is, hogy a konvergencia 2%-os sebessége nem azt jelenti, hogy a gazdaság minden évben két százalékponttal kerül közelebb azon országcsoporthoz, amelyhez konvergál, hanem azt, hogy minden évben a még meglévő lemaradás 2%-át dolgozza le. Ha például egy ország az EU átlaghoz konvergál és jelenleg annak 40%-án áll, akkor évente a meglévő lemaradás 2%-át faragja le (tehát az első évben 60·0,02=1,2 százalékpontot), vagyis egy év elteltével már 41,2%-on fog állni az EU átlaghoz képest.
Formálisan kifejezve:
- ahol β – a konvergencia sebessége,
- y – az egy foglalkoztatottra jutó relatív jövedelemszint,
- y* - az a relatív jövedelemszint, amelyre a konvergálás történik,
- t – az idő.
A konvergencia sebességének és annak közgazdasági jelentésének ismeretéből a magyar gazdaság jövőbeni növekedési kilátásait illetően két rendkívül fontos következtetést vonhatunk le.
- Egyfelől, mivel a gazdaságok a jövedelmekben számított lemaradásnak mindig ugyanakkora részét – mint láttuk, az elmélet és empíriák szerint 2 százalékát – faragják le, ezért minél alacsonyabb relatív jövedelemszintről indul a felzárkózás, annál nagyobb az adott időegység alatt végbemenő jövedelemváltozás és ezáltal a GDP növekedési üteme. Példának okáért a II. világháborút követően az ún. ázsiai „kis tigris” országok (Tajvan, Szingapúr, Dél-Korea, Hongkong) rendkívül gyors – 6–7%-ot is tartósan elérő – növekedése is jórészt arra vezethető vissza, hogy ezek az országok rendkívül alacsony relatív jövedelemszintről (10–15%) kezdték meg a gazdasági felzárkózást. Rövidre fogva: minél távolabb van egy ország attól a relatív jövedelemszinttől, amelyhez hosszú távon konvergál, annál nagyobb gazdasági növekedésre számíthat. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a gazdasági felzárkózás előrehaladtával a gazdasági növekedés üteme nem gyorsul, hanem lassul, s végül szép lassan belesimul azon országcsoport növekedési ütemébe, amelyhez a felzárkózás történik.
- Másfelől, a konvergencia sebességének ismerete lehetővé teszi a felzárkózó ország növekedési pályájának, és ezáltal a gazdaság növekedési ütemének meghatározását. Ha ugyanis a felzárkózó ország relatív jövedelmi pozíciója a felzárkózás bármely időpontjában nyomon követhető – és természetesen figyelembe véve annak az országcsoportnak a növekedési ütemét is, amelyhez a konvergálás végbemegy –, akkor meghatározható az is, hogy a felzárkózó ország hozzávetőlegesen milyen mértékű gazdasági növekedésre számíthat.
Az (1) egyenletből következően mindezt formálisan kifejezve:
- Ahol y(0) a relatív jövedelmi helyzet a felzárkózás elején,
- e – az Euler-féle szám.
A magyar gazdaság növekedési kilátásait illetően és a várható gazdasági növekedési ütem tekintetében számunkra most nyilván nem önmagában a fenti egyenlet, hanem az abból kinyerhető információk a fontosak. A következő táblázat ezért a (2) egyenlet alapján különböző induló relatív jövedelemszinteken mutatja a GDP/foglalkoztatottak növekedési ütemét a felzárkózás kezdeti éveiben (első 5 év), illetve némileg hosszabb időtáv (15 év) viszonylatában. Azon országcsoport növekedési ütemét, amelyhez a felzárkózás történik, 1–2% közötti sávba tesszük, ami standard feltevés a szakirodalomban. Továbbá, a korábban tárgyaltaknak megfelelően tartsuk szem előtt azt is, hogy zéró körüli népességnövekedésű országokban, és változatlan foglalkoztatási ráta mellett a GDP/foglalkoztatottak növekedési üteme nagyjából megfelel a teljes GDP növekedési ütemének.
| A gazdasági növekedés ütemének és a relatív jövedelmi helyzetnek az alakulása a jelenlegi relatív jövedelmi pozíció függvényében | |||
| Kezdeti relatív jövedelmi helyzet [y(0), és y*=1] | A gazdasági növekedés átlagos üteme (GDP/fogl.) a felzárkózás első 5 évében (%) | A relatív jövedelmi pozíció 15 év elteltével [y(15)] | A gazdasági növekedés átlagos üteme (GDP/fogl.) a felzárkózás első 15 évében |
| 0,2 | 7,5 – 8,5% | 0,41 | 5,7 – 6,7% |
| 0,3 | 5,0 – 6,0% | 0,48 | 4,0 – 5,0% |
| 0,4 | 3,5 – 4,5% | 0,56 | 3,0 – 4,0% |
| 0,5 | 2,8 – 3,8% | 0,63 | 2,5 – 3,5% |
| 0,6 | 2,2 – 3,2% | 0,7 | 2,0 – 3,0% |
| 0,7 | 1,8 – 2,8% | 0,78 | 1,7 – 2,7% |
| 0,8 | 1,5 – 2,5% | 0,85 | 1,4 – 2,4% |
| 0,9 | 1,2 – 2,2% | 0,93 | 1,2 – 2,2% |
| 1 | 1,0– 2,0% | 1 | 1,0 – 2,0% |
| 1,1 | 0,8 – 1,8% | 1,07 | 0,8 – 1,8% |
| Forrás: szerzői számítás | |||
A magyar gazdaság növekedését a közgazdasági elmélet tükrében vizsgálva először tekintsük a legjobb teljesítményt mutató éveit, a 2016-2019 közötti időszakot, amikor a GDP/foglalkoztatottak növekedési üteme évi 1,8% volt. Ez a növekedési ütem – mint a táblázatból látható – olyan országok növekedésének felel meg, amelyeknek relatív jövedelmi pozíciója 70% körüli értéken van. S mivel a magyar gazdaság a GDP/foglalkoztatottak tekintetében az EU átlag 73%-án áll jelenleg, ezért kizárólag a legjobb évek teljesítményét alapul véve is legfeljebb annyit állíthatunk, hogy hozzávetőlegesen az EU átlag környékére konvergálunk. A teljes 2010–2023 közötti időszak egészét nézve viszont a GDP/foglalkoztatottak növekedési üteme elképesztően alacsony, mindössze évi 1% volt, ami viszont azt implikálja, hogy a magyar gazdaság jóval az EU átlag alatti fejlettségi szinthez konvergált az elmúlt másfél évtizedben.
Ami pedig a jövőbeni növekedési kilátásokat illeti, a célul kitűzött 3–6%-os GDP növekedési sáv felső részének elérését a közgazdaságtudomány nem zárja ugyan ki, azonban az ilyen mértékű növekedés elérésének kizárólag olyan országok esetében van realitása, amelyeknek jelenlegi jövedelmi szintje mindössze 30–40%-a azon országcsoport jövedelemének, amelyhez a felzárkózás történik. Másképpen kifejezve: egy 4,5–5,5%-os növekedési ütem elérése a közgazdasági elmélet alapján azt jelentené, hogy a magyar gazdaság – figyelembe véve a jelenlegi fejlettségi szintet és a foglalkoztatási korlátot – az EU átlagának körülbelül a 200–250%–ára konvergál, ami nyilvánvalóan képtelenség.
S végezetül, mivel a foglalkoztatás jelentős bővülésén alapuló növekedési modell mára lényegében felélte tartalékait, ezért a jelenlegi fejlettségi szintünk mellett már egy 2,5– 3% körüli növekedés elérése is jelentős teljesítménynek számítana. A bérek tekintetében pedig – mivel egy piacgazdaságban a reálbéreket alapvetően a gazdaság reál változói (a reál GDP/foglalkoztatottak, bérhányad stb. alakulása) határozzák meg – mindez azt jelenti, hogy a mai 630 ezres átlagbér reálértéken 700 ezer körülire növekedhet három év elteltével. A 2027-re beharangozott 1 milliós átlagbér és a 700 ezer forint különbözete pedig inflációt gerjesztő, fedezetlen csekket megtestesítő béremelés formájában érkezhet majd a magyar munkavállalókhoz.
Mindent összevetve, amikor azt halljuk, hogy a magyar gazdaság a közeljövőben akár egy 3–6% közötti gazdasági növekedési sáv felső szélénél is elhelyezkedhet, s ebből következően az 1 milliós átlagbér 2–3 éven belül elérhető, akkor a közgazdaságtudomány kacagása mellett ezeket az elképzeléséket már most nyugodtan odahelyezhetjük az elmúlt másfél évtizedben megszokott hangzatos, ám a közgazdasági racionalitás minimumát is nélkülöző, felelőtlen politikai ígéretek sorába.
A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images
