Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
2014-ben Thomas Piketty francia közgazdász A tőke a 21. században című könyve nemzetközi szenzációt váltott ki, átformálta az egyenlőtlenségről szóló vitát, és szerzőjét szupersztárrá tette. Piketty helyesen mutatott rá arra, hogy a jövedelmek újraelosztása mellett szóló politikai érvek szinte teljes mértékben a hazai (az országokon belüli) aggodalmakra összpontosítanak. Központi érve – miszerint a kapitalizmus elkerülhetetlenül az egyenlőtlenség növekedéséhez vezet – azonban nem álja meg a helyét, amikor az elszegényedett vietnami farmerek helyzetét a francia középosztálybeli polgárok viszonylagos kényelmével hasonlítja össze.
A valóságban az ázsiai, valamint a közép- és kelet-európai gazdaságok kereskedelem által vezérelt, elmúlt négy évtizedben zajló felemelkedése az országok közötti egyenlőtlenségek talán legjelentősebb csökkenéséhez vezetett a történelemben.
Ennek ellenére a nyugati elemzők ritkán tesznek többet annál, minthogy szavakban kiállnak a világ népességének nagyjából 85%-a mellett, akik a Globális Délen élnek.
Míg az olyan filantrópok, mint Bill Gates, jelentős forrásokat fordítanak az életminőség javítására Afrikában, a legtöbb alapítvány és intézmény továbbra is az országokon belüli egyenlőtlenségek csökkentésére összpontosít.
Bár mindkét cél üdvözlendő, a politikai elemzők gyakran figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy globális összehasonlítás szerint a fejlett gazdaságokban gyakorlatilag nincs szegénység.
Az indiai farmereknek természetesen nincs befolyásuk az amerikai vagy európai választásokra, ahol az elmúlt években egyre inkább befelé fordult a figyelem. Manapság a jelöltek nem nyernek azzal, hogy ígéretet tesznek Afrika megsegítésére, nem is beszélve Dél-Ázsiáról vagy Dél-Amerikáról. Ez az elmozdulás segít megmagyarázni, hogy az egyenlőtlenség Piketty általi hazai (országon belüli) kérdésként való kezelése miért talált nagy visszhangra az amerikai progresszív erőknél – és közvetve Donald Trump korábbi elnök Make America Great Again mozgalmánál.
Ez az értelmezés azonban figyelmen kívül hagyja a klímaváltozással szemben sérülékeny fejlődő országokban élő több százmillió embert. Ráadásul a gyarmatosítás hosszan tartó hatása ellenére az európai jóléti államokban vagy Japánban kevés hajlandóság mutatkozik arra, hogy jóvátételt fizessenek az egykori gyarmatoknak.
Természetesen erős érvek szólnak a fejlett országok szociális hálóinak megerősítése mellett, különösen az oktatás és az egészségügy területén. Erkölcsi szempontból azonban továbbra is erősen vitatható, hogy ez felülmúlja-e a világszerte mélyszegénységben élő 700 millió ember helyzete kezelésének sürgős szükségességét.
El kell ismerni, hogy a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap jelentős lépéseket tett a fejlődő országok megsegítésére. Forrásaik és mandátumuk azonban korlátozott, és a gazdag országok hajlamosak olyan intézkedéseket és kezdeményezéseket támogatni, amelyek saját érdekeiknek felelnek meg.
Az egyik terület, ahol úgy tűnik, széleskörű konszenzus alakult ki: a klímaváltozás elleni fellépés szükségessége. Ezt szem előtt tartva már régóta szorgalmazom egy Karbon Világbank (World Carbon Bank) létrehozását, amely technikai segítségnyújtással és nagyszabású klímafinanszírozással támogatná a fejlődő országok zöld átállását, lehetőleg nem kölcsönök, hanem támogatások formájában.
Amint nemrégiben kifejtettem, a támogatások folyósítása különösen fontos a globális kapitalizmus reformjának egy másik kulcsfontosságú módja szempontjából. Ez pedig annak megakadályozását jelenti, hogy a magánhitelezők a fejlett országok bíróságain perelhessék be a fizetésképtelen adós országokat. A magánfinanszírozás vonzása érdekében a fejlődő országoknak megbízható bíróságokat és egyéb intézményeket kellene létrehozniuk. Amíg ezt nem teszik meg, addig a finanszírozási hiányt át kell hidalni.
Végső soron a globális szegénység csökkentéséhez nagyobb nyitottságra és kevesebb kereskedelmi akadályra van szükség.
A világgazdaság széttöredezettsége, amelyet a geopolitikai feszültségek és a kereskedelmi korlátozásokat szorgalmazó populista politikusok táplálnak, komoly veszélyt jelent a világ legszegényebb országainak gazdasági kilátásaira.
Riasztó ütemben növekszik annak a kockázata, hogy ezen régiók politikai instabilitása átterjed a gazdagabb országokra, ami már most is tükröződik ez utóbbi országoknak a bevándorlásról szóló, egyre feszültebb vitáiban.
A fejlett gazdaságoknak három lehetőségük van, amelyek közül egyik sem kizárólag a saját országukon belüli egyenlőtlenségekre összpontosít.
- Először is, megerősíthetik a migrációs nyomás kezelésére és a globális rend destabilizálására törekvő rezsimekkel való szembeszállásra irányuló képességeiket.
- Másodszor, növelhetik az alacsony jövedelmű országok támogatását, különösen azokét, amelyek képesek elkerülni a polgárháborút.
- Végül pedig saját állampolgáraikat küldhetnék az alacsony jövedelmű országok megsegítésére. Számos kormány már kísérletezik olyan programokkal, amelyek arra ösztönzik a friss diplomásokat, hogy egy évet töltsenek el ezekben az országokban, miközben tanítanak vagy házat építenek hátrányos helyzetű közösségeknél.
A nyugati diákok fejlődő országokba küldése – még ha csak rövid időre is – legalább lehetővé tenné a kiváltságos egyetemi aktivisták számára, hogy megismerjék a világ lakosságának nagy részét sújtó gazdasági nehézségeket, és saját szemükkel lássák, hogyan élnek emberek azokban az országokban, ahol a kapitalizmus még nem épült ki. Az ilyen tapasztalatok elősegíthetik a globális kihívások mélyebb tudatosítását, és a fiatalok jobban megérthetik azokat a válságokat, amelyek végül a saját életükre is kihathatnak.
Ez nem azt jelenti, hogy az országokon belüli egyenlőtlenségek nem jelentenek komoly problémát. De nem ez a fenntarthatóságot és az emberi jólétet fenyegető legnagyobb veszély. A nyugati vezetők előtt álló legsürgetőbb feladat az, hogy kialakítsák azt a politikai akaratot, amely lehetővé teszi az országok számára a globális piacokhoz való hozzáférést és polgáraik 21. századba való vitelét.
Copyright: Project Syndicate, 2024.
Kenneth Rogoff
A Harvard Egyetem közgazdászprofesszora. 2001 és 2003 között a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezető közgazdásza és kutatási igazgatója volt. Kutatási területei közé tartoznak többek között az adósság- és pénzügyi válságok, a jegybanki függetlenség, valamint az árfolyam-politika kérdései. 1978-ban megszerezte a nemzetközi sakknagymesteri címet.
A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images
