Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
A jelentés három olyan területre mutat rá, ahol Európa gazdasági kihívásokkal küzd.
- Az Európai Unió az innováció terén elmarad az Egyesült Államoktól és Kínától, különösen a fejlett technológiákat érintő területeken,
- versenyképességét a magas energiaárak hátráltatják,
- míg a széttagolt védelmi ipara a biztonságát gyengíti.
A jelentés azt állítja, hogy e hiányosságok orvoslásához mélyebb integrációra van szükség.
- Európának végig kell vinni a tőkepiaci unió kialakítását, hogy támogassa a kockázatitőke-szektort.
- A szabályozási akadályokat csökkenteni szükséges ahhoz, hogy az új vállalatok növekedni tudjanak.
- Integrált villamosenergia-hálózatot kell kiépítenie, és az energiaköltségek csökkentése érdekében koordinálnia kell a dekarbonizációt célzó beruházásokat.
- Továbbá uniós szinten a védelmi kiadások növelésére van szükség. Az együttműködés hiányának költségeit mutatja, hogy Európa 12 féle harckocsit gyárt és üzemeltet, míg az Egyesült Államok csak egyre összpontosít.
Mindez azt jelenti, hogy több közös döntéshozatalra van szükség, ami Európát egy újabb olyan fontos válaszút elé állítja, ahol döntenie kell a status quo és a mélyebb integráció felé vezető irány között.
Ilyen nagyszabású váltásokat már megtett korábban is:
- 1986-ban megállapodott az egységes piac létrehozásáról,
- 1999-ben bevezette az eurót,
- 2012-ben pedig elindította a bankuniót.
De vajon a Draghi-jelentés által azonosított kihívások hasonló válaszreakciót váltanak-e ki?
Az egyik válasz, amelyet Jean Monnet, az EU szellemi keresztapja vallott, az, hogy az európai integrációban akkor történnek jelentős szintlépések, amikor a vezetők felismerik, hogy nincs más lehetőség a legrosszabb elkerülésére. A Draghi-jelentés ezt az elméletet igyekszik kihasználni a krízisre utaló nyelvezetével.
De nem mindenki fog egyetérteni azzal, hogy Európa kihívásai az egzisztenciális válság szintjére emelkedtek. Ráadásul az európai integrációban néhány nagy szintugrásra a viszonylagos stabilitás időszakaiban került sor. A Delors-jelentést, amely megteremtette az euró alapjait, pénzügyi válságok követték, és nem az azokra adott válaszként tárgyalták róla. Egyes válságokkal teli időszakok, mint például az 1970-es évek, nem siettették az integrációt. Inkább egy „sötét korszakot” vagy a „még szorosabb unió” felé tartó stagnáló fejlődés elveszett évtizedét hozták el. Monnet elmélete nyilvánvalóan nem eléggé pontos.
Aztán ismertek az európai integráció úgynevezett neofunkcionalista elméletei is, amelyek azt sugallják, hogy ha Európa valahogyan beindítja az integrációs folyamatot egy területen, akkor az ott elért haladás átgyűrűzik más területekre is.
Így az egységes piac létrehozása, amely a tőkeellenőrzések megszüntetésével járt, nyomást gyakorolt a közös valuta felé való elmozdulásra, ami viszont a bankunió megteremtésének irányába mutatott tovább. Közgazdasági szempontból a közös valuta további hatékonysági előnyöket jelentett az egységes piac létrehozását követően, ahogyan az egységes bankfelügyelet is, miután bevezették a közös valutát. Politikai szempontból a tőkeellenőrzés megszüntetése kivonulási opciót (exit option) teremtett a pénzügyi érdekeltségek számára, amelyek befolyásaikat felhasználva a közös valuta és a bankunió megvalósítását szorgalmazták.
A közelmúlt eseményei azonban emlékeztetnek arra, hogy a politikai döntéseket nem mindig hatékonysági megfontolások vezérlik. Az sem nyilvánvaló, hogy a különleges érdekek melyik irányba fognak mutatni. Jelenleg a berlini politikusok – mit sem törődve a neofunkcionalista átgyűrűzésekkel – ellenzik az olasz UniCredit azon törekvését, hogy irányító részesedést szerezzen a német Commerzbankban. Nyilvánvaló, hogy az integráció felgyorsítására irányuló nyomás visszahatást is előidézhet az előrevivő lendület megteremtése helyett.
Egyesek szerint az európai integrációt a kormányok közötti kemény alkudozás viszi előre vagy gátolja. Az integráció akkor fog megvalósulni, ha a nemzeti érdekek közelednek egymáshoz – ha a kormányok mindannyian haszonélvezőinek tekintik magukat például a védelmi kiadások terén való szorosabb együttműködésnek. A történelmi tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy egyes kormányok majd attól tartanak, hogy országuknak ezzel kárt okoznak – a hazai védelmi iparuk lesz az, amelyik tönkremegy –, ezért ellenállnak a mélyebb integrációra irányuló felhívásoknak.
Az is előfordulhat, hogy a kormányok kölcsönösen előnyös politikai alkukat kötnek, mint az 1990-es években, amikor Franciaország felhagyott a német újraegyesítéssel szembeni ellenállásával cserébe azért, hogy Németország vállalta, folytatja a monetáris egyesítést.
Tekintettel a Draghi-jelentés által azonosított többszörös, egymásra épülő kihívásokra, az ilyen kölcsönösen előnyös szakpolitikai alkuk meghatározása olyan megközelítés, amely sikeres lehet.
Egy utolsó nézet szerint a tagállamok kormányai akkor támogatják a mélyebb integrációt, ha az megerősíti őket a hazai politikai színtéren. Ha összehangoltan fellépve hatékonyabban tudják teljesíteni belpolitikai ígéreteiket, akkor a politikusok a nép (és a választók) támogatását élvezhetik.
- Az 1950-es években a kormányok az Európai Szén- és Acélközösség létrehozásával erősítették választóik biztonságérzetét, amely Németországot békésen Európába zárta.
- Az 1980-as években az egységes piac létrehozásával jólétet teremtettek. Ennek eredményeképpen a tagállamok kormányait megerősítették az integrációs kezdeményezések.
A Draghi-jelentés hasonló lépések előtt nyitotta meg az ajtót. Az, hogy az európai vezetők készek-e átlépni a küszöbön, hamarosan kiderül.
Copyright: Project Syndicate, 2024.
Barry Eichengreen
A University of California (Berkeley) közgazdász és politológus professzora. 1997 és 1998 között a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezető tanácsadója volt. Kutatásai többek között az árfolyam-politika, az európai és az ázsiai gazdasági integráció, az IMF politikájának kérdéseit ölelik fel.
Címlapkép forrása: EU
