Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
Ez a méltatlan helyzet az IMF azon kamatpolitikájának az eredménye, amely plusz díjakat vet ki azokra az országokra, amelyek túllépik az IMF-től felvett hitelek összegére vagy időtartamára vonatkozó küszöbértékeket. A bírságok kiszabása olyan országokra, mint a háború sújtotta Ukrajna vagy az alacsonyabb jövedelmű Pakisztán, amely területének harmadát két évvel ezelőtt árvíz öntötte el, ellentétesnek tűnik az IMF küldetésével. A szervezetnek ugyanis a globális pénzügyi rendszer stabilitásának fenntartására kell törekednie.
Ezek a pótdíjak nem biztosítják a törlesztést, és nem védik az IMF pénzügyeit sem.
Fő hatásuk, hogy éppen akkor növelik az adósságfizetés terhét, amikor azt az országok a legkevésbé engedhetik meg maguknak, ami ellentétes az IMF alap küldetésével, hiszen a Valutaalapot azért hoztak létre, hogy anticiklikus finanszírozást biztosítson.
Ami még rosszabb, hogy ezek a pótdíjak az elmúlt években sokkal nagyobb terhet róttak az eladósodott országok számára, és így sokkal nehezebben lehet igazolni azokat.
- 2020-ban tíz ország fizetett ilyen díjakat az IMF-nek; 2023-ra, a Covid-sokk, az ukrajnai háború és az emelkedő kamatok miatt ez a szám 22-re emelkedett.
- Továbbá fontos azt is kihangsúlyozni, hogy az IMF alap kamata 1% alatti értékről 5% közelébe nőtt, ami a pótdíjakat fizető országok teljes hitelkamatának mértékét akár 7,8%-ra is megemelte. Nem csoda, hogy ezek az országok nehezen tudnak kilábalni az adósságproblémáikból.
Eljött az ideje annak, hogy az IMF felhagyjon ezen pótdíjak alkalmazásával.
A pótdíjak támogatói azzal érvelnek, hogy a plusz kamatok visszatartják az adósokat attól, hogy túlzott mértékű hiteleket vegyenek fel az IMF-től. Ez az érvelés azonban figyelmen kívül hagyja, hogy a hiteligényléseket az IMF igazgatótanácsának jóvá kell hagynia, amely így elutasíthatja a nem racionális kérelmeket. Továbbá ez az érvelés nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy a pótdíjak miatt az országok nem kevésbé, hanem jobban függnek az IMF-től.
Az IMF elsőbbségi hitelezőnek (preferred creditor) számít, ami azt jelenti, hogy az országoknak előbb kell visszafizetniük a Valutaalapnak a hiteleiket, mint más hitelezőknek. Ha az országok további díjakat kell megfizetniük az eredeti kamatokon túl, akkor arra kényszerülnek, hogy több szűkös devizát fordítsanak az IMF-nek történő törlesztésre, ami korlátozza a devizatartalékok felhalmozásának és a nemzetközi tőkepiacokhoz való hozzáférés visszatérésnek a lehetőségét. Emiatt sok országnak nem lesz más választása, mint hogy továbbra is az IMF-től vegyen fel hitelt arra, hogy visszafizethesse korábbi IMF-hiteleit.
Még az IMF elsőbbségi hitelezői státuszának sajátosságain túlmenően is, a pótdíjak természetüknél fogva prociklikusak. Olyan külső tényezők, mint az emelkedő kamatok, nyersanyagár-sokkok, túlértékelt valuták és szélsőséges időjárási események, gyakran arra késztetik az országokat, hogy nagy összegeket vegyenek fel az IMF-től. Hasonlóképpen, a nemzetközi hitelpiacokhoz való hozzáférés és az IMF-hitelek idő előtt történő visszafizetésének képessége nagymértékben függ a globális pénzügyi feltételektől, amelyek szintén külső tényezők.
A kedvezőtlen nemzetközi környezetben az adósságválsággal küzdő országok terheinek növelése ellentétes a stabil növekedési pálya helyreállításának céljával.
A pótdíjak védelmezői azzal is érvelnek, hogy azokra az IMF pénzügyi pufferének kiépítéséhez van szükség. De eltekintve attól a nyilvánvaló ténytől, hogy e pufferek kiépítéséből fakadó terheknek a bajba jutott országokra való hárítása ellentétes a Valutaalap pénzügyi stabilitás védelmére vonatkozó mandátumával, ez az érvelés már nem állja meg a helyét, ha egyáltalán valaha is így volt.
Az IMF idén el fogja érni az elővigyázatossági mérlegre vonatkozó középtávú értéket (amely szempont figyelembevételének szükségességét nagymértékben eltúlozták, mivel rendkívül ritkán fordul elő, hogy a hitelfelvevők nem tudják visszafizetni a hitelt). Amint ezt a szintet elérik, a pótdíjak a súlyosan eladósodott közepes jövedelmű országoktól vennének el pénzt az IMF működtetésére – csökkentve ezzel a gazdag országokra nehezedő terheket. Ezeket az országokat arra kérni, hogy finanszírozzák az IMF által biztosított globális közjavakat, helytelen, különösen egy olyan időszakban, amikor az országoknak növelniük kellene a beruházásokat, hogy teljesítsék az ENSZ 2030-ra szóló fenntartható fejlődési céljait és a párizsi klímavédelmi megállapodásban az egyes országokra meghatározott vállalásokat.
A pótdíjakkal kapcsolatos politika IMF által nemrégiben elindított felülvizsgálata lehetőséget kínál arra, hogy kijavítsanak egy elrontott rendszert. Az IMF-nek hallgatnia kellene azokra, akik a pótdíjak terén reformot követelnek, köztük Mia Amor Mottley barbadosi miniszterelnökre, a fejlődő országok G24 csoportjára és több amerikai törvényhozóra.
A legegyszerűbb és leghatékonyabb megoldás a pótdíjak teljes eltörlése lenne. Ha ez politikailag lehetetlennek bizonyul, a reformok közé tartozhatna az, hogy plafont szabnak a teljes kamatterhek (az alap kamatráta és a pótdíjak) mértékének. Az IMF így kevesebb túlzott terhet róna az eladósodott országokra, különösen feszes monetáris kondíciók mellett, és a pótdíjak az alap kamatszint emelkedésével párhuzamosan csökkennének.
Más technikai kiigazítások is segítenék a pótdíjakból fakadó terhek csökkentését.
- Az IMF például megemelhetné azt a küszöbértéket, amely a pótdíjak kivetésére vonatkozik, és összehangolhatná azokat a jelenlegi „kivételes hozzáférési” határértékekkel, amelyeken túl egy ország helyzetét elég rendkívülinek tekintik ahhoz, hogy a szokásos IMF-kereten kívüli hitelezést engedélyezzék.
- Szintén nagy változást jelentene, ha a pótdíjként megfizetett összegeket az IMF-hitelek tőketörlesztésébe számítanák be.
Még ha a pótdíjaknak korábban volt is értelme, most már biztosan nincs. Az IMF pénzügyi helyzete szilárd, az olyan országok, mint Pakisztán és Ukrajna pénzügyei viszont nem. Ha az országokat arra kényszerítjük, hogy megterhelő pótdíjakat fizessenek, az csak tovább növeli a terheiket, így pedig nem lehet megvédeni a világgazdaságot vagy finanszírozni a globális pénzügyi stabilitásért felelős intézményt.
Copyright: Project Syndicate, 2024.
Joseph E. Stiglitz
A Columbia Egyetem Nobel-díjas közgazdászprofesszora. 2001-ben kapta a közgazdasági Nobel-díjat. Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) 1995-ös jelentésének vezető szerzője, amely szervezet 2007-ben béke Nobel-díjat kapott. 1995-1997 között Bill Clinton amerikai elnök gazdasági tanácsadó testületét vezette. A Világbank alelnöke és vezető közgazdásza volt 1997-2000 között. Kutatásai többek között a jövedelmi egyenlőtlenségek, a klímaváltozás, a vállalati kormányzás (corporate governance) és a globalizáció kérdéseire irányulnak.
Kevin P. Gallagher
A Bostoni Egyetem globális fejlesztéspolitikai kérdésekkel foglalkozó professzora és a Bostoni Egyetemen működő Global Development Policy Center igazgatója.
Martín Guzmán
Volt argentin gazdasági miniszter.
Marilou Uy
A G24-ek (Intergovernmental Group of Twenty-Four on International Monetary Affairs and Development) titkárságának volt igazgatója, a Bostoni Egyetemen működő Global Development Policy Center vendégkutatója.
A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images
