Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
2000-ben írtam egy cikket arról a jelenségről, amit „a világgazdaság politikai trilemmájának” neveztem. Azt állítottam, hogy a globalizáció fejlett formái, a nemzetállam és a nagy tömegek megnyerését célzó politika nem létezhetnek együtt. A társadalmak végül a három tényezőből (legfeljebb) kettőre fognak berendezkedni.
Azt írtam, hogy hosszú távon a nemzetállam lesz az, amelyik majd megadja magát. De nem harc nélkül. Rövid távon a valószínűbb következmény pedig az lesz, hogy a kormányok megpróbálják újra megerősíteni a nemzeti szuverenitást, hogy a globalizáció által okozott elosztási és kormányzási kihívásokat kezeljék.
Meglepetésemre a trilemma jelensége tartósnak bizonyult. Az egy évtizeddel később megjelent The Globalization Paradox című könyvemben továbbfejlesztettem ezt az elméletet. A trilemma koncepciója segítette többek között
- a hiperglobalizációval szembeni visszacsapás,
- Nagy-Britannia Európai Unióból való kilépésének,
- a szélsőjobboldal felemelkedésének
- és a demokrácia Európai Unión belüli jövőjének megértését.
Az utóbbi időben egy másik trilemma is el kezdett foglalkoztatni. Ez pedig az a nyugtalanító felismerés, hogy elképzelhető, nem lehet egyszerre küzdeni a klímaváltozás ellen, egyben erősíteni a középosztályt a fejlett gazdaságokban és csökkenteni a szegénységet világszerte. A jelenlegi politikai irányvonalak mellett úgy tűnik, hogy a két cél bármilyen kombinációja a harmadik cél rovására megy.
A II. világháború utáni első évtizedekben a fejlett és a fejlődő világban a politika egyaránt a gazdasági növekedésre és a társadalmi stabilitásra helyezte a hangsúlyt.
A fejlett gazdaságok kiterjedt jóléti államokat építettek ki, ugyanakkor fokozatosan megnyitották piacaikat a szegényebb országok exportja előtt, amennyiben az elosztási és társadalmi következmények kezelhetőek voltak. Ennek eredményeként a gazdag országokban inkluzív növekedés alakult ki, valamint a szegénység jelentős csökkenése következett be azokban a fejlődő országokban, amelyek a megfelelő politikát követték.
Bármilyen sikeres is volt ez a stratégia, a klímaváltozás kockázataival nem foglalkozott. Idővel a fosszilis energiahordozók által hajtott gazdasági növekedés következményeit egyre nehezebben lehetett figyelmen kívül hagyni.
A fejlett gazdaságokban a II. világháború utáni keynesi-szociáldemokrata megegyezést tovább rombolták az eredeti trilemma által generált belső ellentmondások. Ahogy a hiperglobalizáció felváltotta a korábbi Bretton Woods-i modellt, a fejlett gazdaságok munkaerőpiacain egyre nagyobb zavarok alakultak ki, ami aláásta a középosztályt és magát a demokráciát is. Mindkét fejlemény új stratégiát követelt meg.
Az Egyesült Államokban Joe Biden elnök kormányzata megpróbálta kezelni ezeket az új realitásokat. A klímaváltozás elleni küzdelem érdekében új útra lépett a megújuló energiaforrásokba és a zöld iparágakba történő jelentős beruházások előmozdításával. Továbbá tudatosan törekszik a középosztály megerősítésére a munkavállalók alkupozíciójának erősítésével, a gyártás USA-ba történő visszatelepítésével és munkahelyteremtéssel azokban a régiókban, amelyeket súlyosan érintett a Kínából érkező import.
A KLÍMAVÉDELEMRE ÉS A KÖZÉPOSZTÁLYRA VALÓ ÚJ ÖSSZPONTOSÍTÁS MÁR RÉGÓTA ESEDÉKES LETT VOLNA. AMIT AZONBAN AZ AMERIKAI ÉS EURÓPAI DÖNTÉSHOZÓK A NEOLIBERALIZMUS KUDARCAIRA ADOTT SZÜKSÉGES VÁLASZLÉPÉSNEK TEKINTENEK, AZ A SZEGÉNY ORSZÁGOK SZÁMÁRA A FEJLŐDÉSI KILÁTÁSAIK ROMLÁSÁT JELENTI.
Az iparpolitika és egyéb szabályozások legújabb áradata gyakran diszkriminatív jellegű, és azzal fenyeget, hogy a fejlődő országok által gyártott termékeket kizárják a fejlett piacokról.
Az Egyesült Államokban a zöld támogatások a hazai input használatát ösztönzik az importáltakkal szemben. Az EU karbonárazási mechanizmusa hamarosan plusz vámok megfizetésére kötelezi a fejlődő országok „piszkos” exportőreit. A szegény országok kormányai úgy vélik, hogy ezek az intézkedések keresztül húzzák a kelet-ázsiai országok exportorientált iparosodásának megismétlésére irányuló törekvéseiket.
El lehet képzelni a szakpolitikák egy olyan alternatív kombinációját, amely a szegény országokra és a klímavédelemre összpontosít.
- Ez a pénzügyi és technológiai erőforrások nagymértékű átcsoportosítását jelentené északról délre, hogy az utóbbi térségekben biztosítsák a klímaváltozáshoz való alkalmazkodáshoz és annak enyhítéséhez szükséges beruházásokat.
- Ez azt is megkövetelné, hogy az északi országok piacain lényegesen nagyobb mértékű bejutást biztosítsanak a déli szegény országokból származó áruk, szolgáltatások és munkavállalók számára, hogy növeljék e munkavállalók gazdasági lehetőségeit. Ez a politikai konfiguráció morális szempontból megfelelő lenne, és hatékonyan alkalmazná John Rawls filozófus igazságosságra vonatkozó elveit globális szinten.
De itt is a trilemma jelenségével szembesülünk. Egy ilyen megközelítés ellentétes lenne a fejlett gazdaságok középosztályának újjáépítésére vonatkozó céllal. Sokkal nagyobb versenyt teremtene a felsőfokú végzettséggel nem rendelkező munkavállalók számára, ami a béreket lefelé szorítaná. Emellett csökkentené a humán tőkébe és a fizikai infrastruktúrába történő beruházásokra rendelkezésre álló költségvetési forrásokat.
Szerencsére ezen érdekkonfliktusok némelyike inkább látszólagos, mint valós probléma.
A fejlett gazdaságok és a szegény országok döntéshozóinak egyaránt meg kell érteniük, hogy a jövő jó, középosztálybeli munkahelyeinek túlnyomó többségét a szolgáltató szektorban, nem pedig a feldolgozóiparban kell létrehozni.
A fejlődő gazdaságok növekedését és az ottani szegénység csökkentését pedig elsősorban a szolgáltatási szektorban létrehozott termelékenyebb munkahelyek fogják elősegíteni.
Az olyan munkaerő-felszívó ágazatok, mint a betegek, idősek ápolása, a kiskereskedelem, az oktatás és más személyes szolgáltatások nagyrészt non-tradable jellegűek (vagyis csak azokban az országokban érhetők el, ahol nyújtják azokat – a szerk). Ezek támogatása nem okoz olyan kereskedelmi feszültségeket, mint amelyek a feldolgozóiparban tapasztalhatók. Ez azt jelenti, hogy a gazdag országok középosztályának erősítésére, illetve a szegény országok növekedésére vonatkozó célok közötti összeférhetetlenség kevésbé súlyos, mint ahogy az látszik.
Hasonlóképpen, a fejlődő országok jelentős együttműködése nélkül gyakorlatilag lehetetlen lesz kezelni a klímaváltozást. Míg az USA és Európa emissziója csökken, a fejlődő országok kibocsátása továbbra is nő, egyes esetekben rohamosan, és hamarosan meghaladja az 50%-ot a globális kibocsátásban való részesedésük (kivéve Kínát). Ebből adódóan a gazdag országok érdeke, hogy olyan zöld átállási politikát támogassanak, amelyeket a szegény országok saját növekedési stratégiájuk részének tekintenek, nem pedig puszta kiadási tételnek.
- A klímaváltozás egzisztenciális fenyegetést jelent.
- A nagy és stabil középosztály a liberális demokráciák alapja.
- A globális szegénység csökkentése pedig erkölcsi kötelesség.
Aggasztó lenne, ha e három cél bármelyikéről le kellene mondanunk. A jelenlegi politikai keretrendszerünk azonban – hallgatólagosan, de erőteljesen – olyan trilemmát állít fel, amelyet, úgy tűnik, nehezen lehet leküzdeni. A sikeres poszt-neoliberális átmenet megköveteli, hogy olyan új szakpolitikákat alakítsunk ki, amelyekkel ezeket a kompromisszumokat kezelni tudjuk.
Copyright: Project Syndicate, 2024.
Dani Rodrik
A Harvard Egyetem Kennedy School of Government közpolitikai iskolájának nemzetközi politikai gazdaságtan professzora. A Nemzetközi Közgazdasági Társaság (IEA) elnöke volt 2021 és 2023 között. Fő kutatási területei közé a globalizáció, a gazdasági növekedés és a foglalkoztatás kérdése, valamint a nemzetközi gazdaságtan, illetve a politikai gazdaságtan tartozik. Kiemelten foglalkozik az inkluzív gazdaság kialakításának kérdéseivel mind a fejlett, mind a fejlődő országok vonatkozásában.
A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images
