Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
A 2010-es kormányváltást követően az Orbán-kormány a magánnyugdíjpénztári rendszer visszaállamosításával kezdte a saját nyugdíjtörténelem-írását, ennek oka lényegében ugyanaz volt, mint a 13. havi nyugdíj előző évi, a Bajnai-kormány által 2009-ben elrendelt megszüntetésének indoka, vagyis a súlyos pénzhiány az állami költségvetésben. Az új kormány eredetileg feltehetően nem a magánnyugdíjpénztári rendszert akarta fölborítani, hogy hozzájusson az ott felhalmozott három és félezer milliárd forintnyi vagyonhoz, miközben a nyugdíjjárulék egészét ismét átirányítja az állami nyugdíjbiztosítási alapba, hanem a maastrichti kritériumok szerint a GDP 3 százalékában engedélyezett államháztartási hiány növeléséhez kérte Brüsszel hozzájárulását, de ezt az engedélyt a megismerhető információk alapján nem kapta meg, így kényszerhelyzetbe került. Ha a jövő politikatörténészei a kormányzat Brüsszel iránti ellenszenvének forrását keresik majd, alighanem ezt az eseményt azonosíthatják origóként.
A magánnyugdíjpénztári rendszer gyakorlati, erőből történő visszaállamosítása persze súlyos bizalomhiányt okozott (az öngondoskodási piac a mai napig nyögi ennek a következményeit) és a fenyegető kormányzati kommunikációval visszalépésre kényszerített hárommillió pénztártag értetlensége és keserű szájíze sem múlik gyorsan, ráadásul a kényszerintézkedés ismét fejnehézzé tette az állami nyugdíjrendszert, amelynek jövőbeni fenntarthatóságát ma már nem támogatja semmilyen tőkefedezeti pillér. A magánnyugdíjpénztárak tekintetében nem is az egy évi nyugdíjkiadási szinttel 2010-ben éppen megegyező nagyságrendű, háromezer milliárd forintnyi pénztári vagyon visszaállamosítása volt a leglényegesebb összetevő, hanem az a jelenleg már évi ezermilliárd forint nagyságrendű járulékbevétel, amely 2011 óta nem a magánnyugdíjpénztárakhoz, hanem a Nyugdíjbiztosítási Alapba áramlik, természetesen ezzel jelentősen növelve a bevételi oldal szintjét.
Mindez persze a visszájára fordul majd a 2040-es derekán, mert az állami nyugdíjrendszernek attól fogva helyt kell majd állnia azért a nyugdíjrészért is, amelyet a magánnyugdíjpénztárak finanszíroztak volna. A magánnyugdíjpénztári tagdíjak visszairányításából (valamint a korhatár előtti nyugdíjak, a szolgálati nyugdíjak és a rokkantsági nyugdíjak százezreket súlyos helyzetbe hozó 2011. év végi megszüntetéséből) eredő stabilizáló hatást azonban a nők kedvezményes nyugdíja 2011. évi bevezetése, majd a 13. havi nyugdíj 2022-től teljes összegben való visszaépítése lényegében semmissé tette. A 13. havi nyugdíjat semmilyen járulékbevétel nem támasztja alá, a nők kedvezményes nyugdíját pedig annak ellenére sem terheli levonás, hogy a korhatár előtti igénybe vehető öregségi nyugdíjról van szó. E két tétel összesen közel ezer milliárd forintos tétel a nyugdíjkasszában - pont akkora nagyságrend, amekkora a magánnyugdíjpénztárak visszaállamosítása nyomán visszanyert járulékbevételé a nyugdíjkasszában.
Emiatt minden olyan döntés, amely az öngondoskodás révén felhalmozott nyugdíjtőke elvételét és újrahasznosítását célozza, különös körültekintést igényel, mert könnyen és súlyosan visszaüthet.
A költségvetés 2010 után 14 évvel megint súlyos helyzetbe került, megint nincs elegendő forrás semmilyen fejlesztésre, pedig a lassuló gazdaság felpörgetése minden szempontból kulcsfontosságú a kormányzatnak, különösen a 2026-os választások könyörtelen közeledtével.
Lenne ugyan forrás az uniótól, ráadásul nem csak a rendszeres támogatási eszközök révén, hanem a magyar Helyreállítási és Ellenállóképességi Terv végrehajtása esetén is, de ennek érdekében a kormányzatnak egy sor feltételt kellene teljesítenie - sok egyéb között a nyugdíjrendszer hosszú távú fenntarthatóságának és méltányosságának erősítését célzó nyugdíjreformot is végre kellene jövőre hajtania -, amelyre azonban saját megnyilatkozásai szerint jelenleg kevéssé látszik hajlandónak. Ha nem nyílnak meg kellő mértékben az uniós források, miközben a rendelkezésre álló egyéb külső források igénybevétele súlyos kamat- és politikai kockázattal járhat, akkor nyilván más lehetőségeket kell azonosítani a gazdasági fejlődés ismételt beindítása és felgyorsítása érdekében, az érezhető hatás kiváltása miatt lehetőleg legalább ezer milliárd forintos nagyságrendben.
Ha ebben a kontextusban értelmezzük azt a kormányzati javaslatot (ami 2025. január 1-jétől nyilván jogszabály lesz), mely szerint az önkéntes nyugdíjpénztárakban felhalmozott nyugdíjcélú megtakarításaikat a pénztártagok saját szabad elhatározásukból adómentesen, felső összeghatár nélkül ingatlanvásárlásra vagy ingatlannal kapcsolatban fölvett hitel törlesztésére is felhasználhatják 2025. január 1. és december 31. között, akkor
arra óhatatlanul rávetül a magánnyugdíjpénztári vagyon visszaállamosításának súlyos árnya.
Persze a magánnyugdíjpénztári vagyon a kötelező állami nyugdíjjárulék pénztárakba térítéséből származott, így a kötelező nyugdíjrendszer része volt, amit az állam a kénye-kedve szerint alakíthatott, míg az önkéntes nyugdíjpénztárakban gyűlő vagyon a tagok egyéni megtakarítási döntései alapján halmozódik, így az öngondoskodási nyugdíjpillér része, emiatt a kormányzati terv végrehajtása is más megközelítést kíván.
Az önkéntes megtakarításokat nem lehet állami erővel elvenni (legalábbis egy EU-tagállamban nem lehet), így azoknak az állami célokkal megegyező felhasználására az érintett megtakarítókat kitartó érveléssel és komoly ösztönzéssel kell rávenni: a holló szájából nem lehet kiütni, hanem ki kell énekelni a sajtot.
Az Önkéntes Pénztárak Országos Szövetsége (ÖPOSZ) által szervezett legutóbbi Pénztárkonferencián körvonalazódni látszott, hogyan képzeli az állam az önkéntes nyugdíjpénztárak kétezer milliárd forintot meghaladó (2134 milliárd Ft) vagyonának átszivattyúzását a nemzeti nagytőke által uralt építőiparba és ingatlanpiacra. Mindenekelőtt megnyugtatónak szánt elemek sokaságát láthatjuk a kormányzati javaslat kapcsán.
- Az intézkedés csak egy évre, 2025-re szólna (egyelőre). Az akció nyilván meghosszabbítható lenne, ha még maradna pénz a pénztárakban és arra a gazdaságösztönzés érdekében még 2026-ban is szükség lenne.
- A pénztári számlán lévő összeg ingatlancélú kivétele szigorúan önkéntes lenne, minden pénztártag saját maga dönthetne, nincs semmilyen kényszer. Csak éppen olyan mértékű adókedvezmény járna hozzá, ami a legtöbb pénztártagot akár az azonnali és teljes számlakisöprésre is ösztönözhetné. Ugyanis a nyugdíjpénztári számlán lévő összeget adómentesen lehet majd erre a célra kivenni, nem kell a kivett összegre szja-t fizetni, továbbá az államtól már megkapott, az éves befizetések 20%-ával egyező mértékű, évente legfeljebb 150 ezer Ft összegű szja-jóváírások és az azokra egyébként kivetendő 20%-os büntetőkamat összegét sem kell megfizetni az államnak.
- A javaslattevők indoklása szerint a nyugdíjkorhatárt betöltött nyugdíjpénztári tagoknak úgyis csak az elenyésző töredéke kéri pénztári járadékként a számláján lévő összeg kifizetését, az elsöprő többség egyösszegű kifizetést akar (amit jellemzően gyorsan felélnek), így miért ne lehetne előrehozni ezt a kifizetést, ráadásul biztosan értelmes, hosszú távú befektetési (azaz ingatlanbefektetési) céllal. A hosszú távú megtakarítás ideája egyébként sem rögzült Magyarországon 30 év után sem, változatlanul az ingatlanbefektetés a sztár a magyarok szemében, miért ne szolgálnák ki a pénztárak is ezt az igényt, ha egyszer a magyarok számára a hosszú távú öngondoskodás maga a lakástulajdon (és ezek szerint nyilván nem a pénz- és tőkepiaci befektetések, amit az is igazol, hogy Magyarországon az egyik legalacsonyabb a nyugdíjmegtakarítások és életbiztosítások aránya a háztartások pénzügyi megtakarítási állományán belül). Mindehhez érvényes nemzetközi mintát is lehet találni, például az Egyesült Királyságban működő NEST foglalkoztatói nyugdíjalapban van lakásvásárlási zseb is.
A hivatalos javaslat előterjesztői szerint azonban így sem kell attól tartani, hogy az önkéntes nyugdíjpénztári vagyon elolvadna, hiszen a kormányzati kalkuláció szerint legfeljebb 300 milliárd forint mozdulhat meg jövőre lakáscélokra a nyugdíjpénztári megtakarításokból, ami mintegy 30 ezer lakástranzakció finanszírozásában játszhat szerepet, vagyis e kivonást követően is megmaradna 1800 milliárd forint körüli összegben az önkéntes pénztári számlákon lévő összeg.
Persze ez nyilván csak a megriadt pénztári szektort megnyugtatni kívánó becslés, az intézkedés keretrendszere ugyanis simán lehetővé teszi a teljes önkéntes nyugdíjpénztári vagyon elillanását és az ingatlanpiacon történő lecsapódását.
A becslés egyébként nehezen érthető, mivel 30 ezer tranzakcióra eső összesen 300 milliárd forint egy-egy tranzakcióra 10 millió forint átmozgatását feltételezi, de az egy pénztártagra eső átlagos megtakarítási összeg alig éri el a 3 millió forintot. Emellett számolni kell azzal a pszichológiai pozitív visszacsatolással is, amit a lehetőséggel élő tagok példája válthat ki a többi tagban, és amely könnyen megszaladhat.
A javaslat mellett felhozott érvek egyike szerint az intézkedés nyomán csökkenhet a pénztári tagok passzivitása, hiszen nyilván szívesebben tesznek félre vagy használják fel a meglévő megtakarításaikat lakásra vagy otthonbővítésre az emberek, emiatt nyilván élénkülne az érdeklődés a fiatalok körében is a pénztári tagság iránt, hiszen nem nyugdíjra, hanem lakásra gyűjthetnének. Ez persze csak akkor lehet igaz, ha a pénztári megtakarítás mégsem csak egy évig, hanem folyamatosan felhasználható lesz lakáscélok megvalósítására. Erre viszont eleve alkalmasabb lenne a lakástakarékpénztár intézményének újraélesztése, amely éppen attól sorvadt el, hogy a magyar országgyűlés a világ talán leggyorsabban meghozott parlamenti döntésével megvonta a lakástakarékpénztári tagoknak járó állami jóváírást. Igaz, a lakástakarékpénztárakban nem halmozódott föl kétezer milliárd forintot meghaladó, mozgatható vagyon.
A kérdés mindezek alapján az lehet, hogy összhangba hozhatók-e a rövidtávú gazdaságösztönző célok a hosszútávú megtakarítások növeléséhez fűződő társadalmi érdekkel, vagy a jelen oltárán könnyen feláldozható a jövő anyagi biztonsága. A rövid válasz: nagyon nehezen lehet csak - ha egyáltalán lehet - összehangolni az azonnal indítandó beruházások ezer milliárd forintos nagyságrendben történő ösztönzését a több évtizedre szóló, és emiatt eleve törékeny nyugdíjmegtakarítások védelmével.
E tekintetben érdemes tisztában lenni azzal is, hogy a magyar nyugdíjrendszer súlyosan fejnehéz, az állami nyugdíj teszi ki a nyugdíjaskori bevétel átlagosan 85 százalékát. Ennek két fő oka az, hogy a kötelező állami nyugdíjpillér mellett Magyarországon a szükségesnél jóval erőtlenebb az öngondoskodás pillére, de ennél is fájdalmasabb, hogy teljes mértékben hiányzik a munkáltatói nyugdíjpillér, vagyis a jövőbeni nyugdíjasok anyagi helyzetéért csak az állam és (minimális részben) az egyén felelős, a munkáltató e felelősség alól mentesül. Különösen azóta, hogy öt éve a cafeteria rendszer keretében a dolgozók nyugdíjcélú előtakarékossága ösztönzése érdekében biztosított minimális adóelőnyöket is elvonták a munkáltatóktól, így például az önkéntes nyugdíjpénztári tagság támogatása számukra ugyanannyiba kerül, mintha munkabért fizetnének az érintett dolgozónak - aki nyilván a béremelést választja, ha ilyen opciót nyújt neki a foglalkoztató. (2018-ban a munkáltatói összes közteher az egyes meghatározott juttatások körébe tartozó önkéntes nyugdíjpénztári tagsági díj támogatásra 40,71% volt, ami 2019-ben - az egyes meghatározott juttatások törvényi kategóriájának megszüntetésével - a kereseteket akkor egységesen terhelő 54,5%-ra ugrott.) A munkáltatói támogatás összegét azóta sem illeti meg semmilyen kedvezmény, noha a munkáltatói érdekeltség nagyban javítható lenne, például úgy, ha a támogatás összege mentesülne a szociális hozzájárulási adó (jelenleg 13%) alól.
Az EU tagállamai sorra deklarálják, hogy az állami nyugdíjrendszernek nem feladata az aktív korban elért életszínvonal megőrzésének biztosítása.
Ez csak az összes érintett fél - az állam, a foglalkoztató és a nyugdíjjogosultságot gyűjtő személy - együttes részvételével és áldozatával valósítható meg. Ezért lehet kitüntetett szerepe az egyéni nyugdíjbiztosítási megtakarítási és befektetési lehetőségek mellett a foglalkoztatói nyugdíjpillérnek is. Ezekkel a megfontolásokkal azonban homlokegyenest ellenkező az önkéntes pénztári vagyon ingatlanpiaci felélése. Érdemes lenne még egyszer alaposan megfontolni az intézkedés elkerülhetetlen hosszú távú mellékhatásait is.
A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images
