Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
A jelentést jól képzett és tárgyilagos szakemberek írták, elemzésükhöz érdekes módon a pénzügyminisztérium modelljét is felhasználták. Az anyagot publikálás előtt megvitatták a magyar gazdasági vezetés számos, név szerint felsorolt tagjával, de a 2019-es gyakorlattal ellentétben, most külső szakértőket nem hallgattak meg, legalábbis annak nincs nyoma.
A jelentés szerint a magyar nyugdíjrendszert a népesség öregedése komoly kihívások elé állítja. Rögzített nyugdíjkorhatárral számolva emiatt a nyugdíjkiadások GDP-aránya a jelenlegi 8-ról 2070-ig 12%-ra növekszik, miközben a járulékbevételek GDP-aránya stagnál.
Mivel a Nők40 kiemelt szerepet kap a jelentésben, röviden kitérek a működésére: minden magyar nő, aki összegyűjt legalább 40 évnyi jogosultsági viszonyt, az iránymutató nyugdíjkorhatár elérése előtt csökkentés nélküli nyugdíjra jogosult.
A magyar nyugdíjrendszer konstrukciós hibái is hozzájárulnak a kihívásokhoz:
- az iránymutató korhatár nem követi a várható élettartamot;
- a 62-ről 65 évre emelkedő iránymutató korhatártól függetlenített Nők40-et az újonnan nyugdíjba vonuló nők fele igénybe veszi;
- a nyugdíjrendszer túl bőkezű: legalábbis a modellben szereplő átlagos nyugdíjas utolsó nettó keresetének körülbelül 90%-val megy nyugdíjba;
- nehéz a járulékkulcsot annyira emelni, hogy a nyugdíjkassza hiánya jelentősen csökkenjen.
Két fő javaslat
A jelentés alternatív javaslatokat fogalmaz meg, és elemez. Az iránymutató korhatárt és a Nők40 bizonyos paraméterértékeit a várható élettartam növekedéséhez kötné 2025-től vagy 2035-től kezdve. A Nők40-et a minimális korhatár és a minimális jogosultsági idő emelésével szigorítaná, beleértve akár a Nők40 teljes megszüntetését is.
A jelentés szerzői a felfelé eddig is rugalmas mellé a lefelé rugalmas korhatárt is bevezetnék, azaz akár 2 évvel az iránymutató korhatár elérése előtt megfelelő levonással nyugdíjba lehetne vonulni, de a minimális korhatár nem süllyedhetne 65 év alá. Azaz csak 67 éves iránymutató korhatár elérésekor (2045-re) tágulna a rés két évre.
A jelentés az induló nyugdíjak megállapításában szereplő életpálya-keresetek valorizálásában az áraknak is szerepet tulajdonítana. (Ezt az önkényes megoldást csak néhány országban használják.) Bár a valorizálás eléggé bonyolult kérdés, legalább röviden kitérek rá. A legtöbb országban, beleértve Magyarországot is a munkásévek egyéni kereseteit az átlagos keresetek dinamikájával emelik föl a nyugdíjazás előtti év szintjére. Ez azért előnyös, mert a jól bevált német nyugdíjpontrendszert utánozza, amelyben minden év plafonozott egyéni keresetét az adott év átlagkeresetéhez viszonyítják, és e hányadosok összegével arányos az egyéni nyugdíj. Ha az áraknak is szerepet adunk a valorizálásban, akkor rögzített szolgálati időskála esetén általában lassítjuk a valorizálást, azaz csökkentjük az induló nyugdíjak emelkedését, különösen az életkorral lassan növekvő keresetek esetén.
A szolgálati időskála a szolgálati idő függvénye, s az iránymutató korhatáron vagy a Nők40-ben a skála és a nyugdíjalap szorzata adja az induló nyugdíjat. A skálát a várható járulékbevételek alakulásával arányosan lesüllyesztené.
A jelentés által túlságosan bőkezűnek tartott 13. havi nyugdíjat egyénenként egy indexált korláttal korlátozná, például az átlagon maximálva.
Megfordítva a korábbi évek gyakorlatát, elvben a munkavállalói vagy munkáltatói tb-járulékkulcsot emelné annyival (11 százalékponttal), hogy a járulékbevétel a GDP 2,2%-ával növekedjen 2070-re, de ez a kedvezőtlen foglalkoztatási hatások miatt nagyon visszafogná a GDP növekedését.
Kiegészítő javaslatokként fogalmazta meg a jelentés
- a történelmi okok miatt cikcakkos szolgálati időskála kiegyenesítését (például az első 20 év majdnem kétszer annyit ér, mint a második 20 év),
- a tényleges (átlagos) nyugdíjazási kor emelkedésének ösztönzését,
- a magánpillér erősítését,
- és a termékenység emelését.
Némi ritkítással összegzem a jelentés alaptáblázatát (Table 1), amely a javaslatok mikro- és makrohatását elemzi.
- Az 1. kombinált javaslat az iránymutató korhatárt a várható élettartam növekedésének 2/3-val emelné, és 10 év alatt fölszámolná a Nők40-et.
- A 2. kombinált javaslat a nyugdíjakat a járulékalappal teszi arányossá, a Nők40-ben megkövetelné a minimális 60 éves kort, és maximalizálná a 13. havi nyugdíjat.
A táblázat a fontosabb javaslatok hatásait tartalmazza: a kiadások csökkenését és a bevételek növekedését összegzi, a jelentésben központi szerepet játszó helyettesítési arány alakulását és a nyugdíjban töltött évek számát kiszámítja.
| A javaslatok hatásai | ||||
| Javaslat | Nettó hatás, | Helyettesítési arány | Nyugdíjban töltött évek | |
| GDP százalék | ||||
| 2070 | 2045 | |||
| Korhatár indexálása | 2,2% | 1,2% | 98,2% | 18,5 |
| Nők40 kiiktatása | 1,1% | 0,9% | 89,8% | 21,8 |
| DC nyugdíj bevezetése | 0,7% | 0,3% | 86,3% | 21,8 |
| 13. havi nyugdíj korlátozása | 0,3% | 0,2% | 89,8% | 21,8 |
| Járulékkulcs-emelés | 2,2% | 1,2% | 89,8% | 21,8 |
| 1. kombinált javaslat | 2,6% | 1,3% | 98,2% | 18,5 |
| 2. kombinált javaslat | 1,0% | 0,6% | 86,3% | 21,8 |
| Forrás: a szerző összeállítása az OECD jelentése alapján. Megjegyzés: a helyettesítési arány az első év nyugdíját viszonyítja az utolsó év keresetéhez, emellett ez elméleti és nem valódi érték. Az iránymutató korhatár indexálása a 60 évesen várható élettartam növekedésének 2/3-ával emelné az iránymutató korhatárt. A Nők40 fokozatos kiiktatása a minimális jogviszony 40-ről 50 évre történő emelését jelentené. A lehetőségekhez igazított (angol rövidítéssel Defined Contribution) nyugdíj a járulékalaphoz igazítaná a járadékot. A 13. havi nyugdíjat a mindenkori átlagban maximálná. Más megközelítésben a járulékkulcs a járulékfizetők számával fordított arányban változna. | ||||
Levágnák a nyugdíjpolitika szent teheneit
A szerzők sokoldalúan és szakszerűen készítették el a jelentést, számos észszerű megállapítást és javaslatot tettek.
Bátran levágnák a mai nyugdíjpolitika szent teheneit: a Nők40-et, a merev korhatárt és a korlátozatlan 13. havi nyugdíjat.
Gondosan kalkulálnak. Gazdag nemzetközi összehasonlítással élve a magyar nyugdíjrendszert a többi OECD-országgal összehasonlítva vizsgálják.
Szerintem azonban a jelentés túlzott szerepet szán az iránymutató nyugdíjkorhatár indexálásának. Nem bizonytalanítja el a szerzőket saját 2-1 ábrájuk: Magyarországon 1996 és 2022 között úgy emelkedett 5-10 évvel az iránymutató férfi-női korhatár, hogy a nyugdíjban töltött évek száma közben 17-ről 15 évre csökkent; fix 65 éves korhatár esetén ez a mutató csak 2035-re tér vissza a 17-re. 2045-ben 67, 2070-ben pedig 69 év lenne a korhatár.
Kártékonyságával arányos figyelmet fordítanak a Nők40-re. De mintha nem tudatosulna a jelentés szerzőiben, hogy a konstrukció nemcsak pazarló, de méltánytalan is: egy 60 éves nő 40 évnyi jogosultsággal 5 évvel a korhatár alatt mentességet kap a további munka alól, míg egy 64 éves nő 39 éves jogosultsággal nem. A Nők40 radikális kiküszöbölésének bemutatásakor viszont, amikor évente egy évvel emelnék a minimális jogviszony értékét, elsiklottak afölött, hogy ez túl gyors ütem: akinek 2025-ben 1 éve hiányzott a 40-ből, annak 2026-ban ugyanúgy 1 éve fog hiányozni a 41-ből stb.
Merevnek érzem, hogy a jelentés szerzői egy tapodtat sem engednek abból, hogy a Nők40-es kivételen túl senki se mehessen 65 év előtt nyugdíjba. Ha a sokkal fejlettebb Svédországban néhány évvel ezelőtt megfelelő csökkentéssel még 61 évesen is nyugdíjba lehetett menni, akkor nálunk miért kell ragaszkodni a 65 éves minimumhoz? Csak nem azért, mert nem léphetünk vissza a már elért szintről?
A helyettesítési arány (induló átlagnyugdíj/utolsó átlagos nettó bér) számszerű ismertetésénél a szerzők túlzottan támaszkodtak az elméleti modellekre. Ha valóban jellemző lenne az induló nyugdíj és az utolsó kereset közti 90% körüli helyettesítés, akkor nehéz megérteni, hogyan lehet a hivatalos átlagnyugdíj-átlag nettó kereset (makro) arány 50%. Érinteni kellett volna az átlagbérek Dedák István és Oblath Gábor által évek óta hangsúlyozott túlbecslését is, amely a valóságosnál rosszabbnak mutatja a makrohelyettesítést.
Ezen a ponton röviden kitérek a jelentés által is érintett élettartamrésre: minél nagyobb egy egyén (különösen egy férfi) életpálya-keresete, várhatóan annál tovább él. Egy olyan nyugdíjrendszerben, amelyben a nyugdíj a keresettel arányos, a nagyobb keresetűek többet, a kisebb keresetűek kevesebbet kapnak, mint amennyit befizettek, ami perverz újraelosztást hoz létre.
Ami pedig a járulékalap-plafon kérdését illeti: a legtöbb tb-nyugdíjrendszerben a dolgozók vagy/és a munkáltatók által befizetett tb-járulék arányos vagy sávosan csökken (lásd lentebb a degresszió kérdését) a bruttókeresettel. De van egy kereseti határ, a plafon, amely fölött nem kell járulékot fizetni, és nem is keletkezik többletnyugdíj. Általában a plafon értéke az átlagbér 2-3-szorosa, és a dolgozóknak csak néhány százalékát érinti, de a miatta kieső járulék akár az össztömeg 10%-át is elérheti.
A járulékalap-plafonra több okból van szükség:
- korlátozza a nyugdíjrendszer kényszer-megtakarítási mértékét,
- emellett csökkenti az élettartamrés miatti perverz újraelosztást.
Rövidlátó költségvetési okokból 2013-ban a magyar kormány megszüntette a járulékplafont: ezzel azonnal megnövelte a járulékbevételt, és csak hosszabb távon emeli a plafon fölötti nyugdíjakat.
A járulékalap-plafont minél előbb vissza kellene állítani, de egyúttal vállalni kell a kieső járulékok pótlását.
Továbbá szembe kell nézni azzal, hogy a magas keresetűek nettó keresete a náluk hagyott járulékkal időlegesen megnő. Milyen jól jönne egy progresszív szja!
1998-ig a magyar nyugdíjrendszerben erős degresszió érvényesült: a magasabb kereseteket sávosan egyre kisebb mértékben ismerték el a nyugdíjalapban. A kötelező magánnyugdíjpillér bevezetésével párhuzamosan a degressziót fokozatosan kivezették, de a járulékplafon 2013-as kivezetése a degressziót mégis életben hagyta. Először nem sok vizet zavart, de a nominális értékén rögzített küszöbök elértéktelenedése miatt a degresszió ma már sokkal több nyugdíjba vonulót sokkal erősebben érint, mint korábban. Érdekes, hogy a degresszió tárgyalásánál a jelentés megelégedett a küszöbök további értékvesztésének megállításával, és nem is érintette a járulékplafon visszavezetésének fontosságát.
Egyébként a degresszió hatását nem lehet az szja progresszivitása nélkül elemezni. Például közös sávhatár esetén 30%-os második szja-kulcs ekvivalens lenne 77%-os beszámítással. Egyetértek a jelentéssel, hogy hosszú távon a degressziós együttható óvatos csökkentésével, azaz a degresszió lépcsőzetes fokozásával jelentősen csökkenteni lehetne a nyugdíjrendszer feszültségeit.
A jelentés által javasolt vegyes (bér- és áralapú) valorizálásnak egyik előnye a hatályos és általában használt tiszta bérvalorizálással szemben, hogy a dolgozók zöme nem érti, hogy rosszabbul járnak a változással. De csak ezért nem érdemes bevezetni, és az OECD-jelentés is megemlít alternatívákat, például az egységessé tett járadékszorzó csökkentését.
Végül néhány mondat a kiegészítő javaslatokról. Már csak a kifejtés egyszerűsítése miatt is a cikcakkos szolgálati időskála kiegyenesítésével kellett volna kezdeni az összes számítást. Jó ötlet a 3 éves valorizálási mozgóátlag, de a 2016 körül, részben statisztikai okokból elszálló nettó reálbér-dinamika káros hatásán nem sokat segített volna.
A jelentés kifogásolható elemei
A jelentés joggal hangsúlyozza, hogy az iránymutató és a minimális korhatár emelésén túl más teendők is szükségesek a tényleges (átlagos) nyugdíjkor emelkedéséhez: például a nagymamaszerep helyettesítése óvodával, az időskori szakképzés fejlesztése.
Számomra azonban meglepő módon kitérnek egy több országban már alkalmazott paradox javaslatra is: ha valaki a számára előírt iránymutató korhatáron túl dolgozik, akkor nyugdíjba vonuláskor az ezért járó bónuszt egy összegben fizetnék ki. Vegyünk egy 500 ezer forintos havi, illetve 6 millió forintos éves induló nyugdíjat, amely reálértékben a szolgálati idő emelkedése miatt évente körülbelül 8,5%-kal emelkedik: 66 évesen 6,52 millió forintra, ebből a tágan vett éves bónusz 0,52 millió forint. (Ha csak az igénylést halasztaná, de nem dolgozna, akkor jóval kevesebb.) Ha a 65 évre még kerek 20 évet számolunk nyugdíjban töltött időként, akkor az illető 1 éves halasztásra számított 0,52 millió forint szorozva 19-cel, vagyis 9,88 millió forint végösszeget kapna 66 éves korában, ami ijesztően sok pénz egy összegben. És mennyi lenne az egyösszegű bónusz 2, 3, 4 és 5 éves rádolgozásnál?
A felelős hatóságoknak sokkal jobban kellene tudatosítani az érdekeltekben, hogy egyáltalán létezik a felfelé rugalmas korhatár és érdemes vele élni, különösen gyorsan növekedő átlagos reálbérek esetén.
Emellett ellentmondásosnak érzem azt a néhány éves módosítást, hogy nyugdíjba vonulás (beleértve a Nők40-et) mellett dolgozóknak nem kell se munkavállalói, se munkáltatói tb-járulékot fizetniük.
A magánpillér erősítése sokak szerint csodafegyver lenne, még ha önkéntes maradna is. Persze, kíváncsi vagyok, hogy mi magyarázza a jelenlegi minimális részvételt: kevés a maximális adókedvezményt élvező 1,4 millió forint után járó egyszeri 280 ezer forint?
A jelentés elismeri, hogy 2010 és 2022 között a teljes termékenységi arány jelentősen emelkedett. Ugyanakkor még nem szembesült azzal, hogy átmeneti javulás után idénre már 1,3-ra esett vissza a ráta. A szerzők joggal hangsúlyozzák: nem elég a készpénzes támogatás, jó környezetre is szükség van a gyermekvállaláshoz.
Teljesen elkerülte a jelentés szerzőinek a figyelmét az akármilyen okból lemaradt teljes nyugdíjak egyszeri rendezése (nem tartozik ide a főleg külföldön dolgozók magyar nyugdíja). Pedig sokan és joggal követelik emelésüket. A legegyszerűbb és nem túl költséges rendezés a következőképp képzelhető el: minden teljes nyugdíjat legalább 100 ezer forintra felemelni, és a 100-160 ezer forint közti nyugdíjakat felzárkóztatni: 80 ezer forint + a régi nyugdíj fele. Így például egy 120 ezer forintos nyugdíj 140 (80+60) ezer forintra emelkedne. Ez körülbelül 4%-kal emelné az összes nyugdíjkiadást.
Jó alap lenne a reformhoz
Úgy vélem, a mostani OECD-jelentés – kellő terjesztés után – jelentősen hozzájárulhat a magyar nyugdíjrendszer előtt álló kihívások megértéséhez, és egy jó reform kidolgozásához. Ezzel a publicisztikával a jelentés nyilvános vitájában szeretnék részt venni.
Rossz előjelnek tartom azonban, hogy kilenc hónappal az eredeti határidő letelte után, két hónappal a jelentés publikálása után csak most kezdődhetne a nyilvános vita.
Abba meg bele sem merek gondolni, hogyan állnának a nyilvánosság elé azok a magasrangú tisztviselők, akik – miközben segítettek az anyag elkészítésében – hosszú ideig hallgattak a nyugdíjkérdésről.
Ha csak egyetlen intézkedést lehet tenni, akkor emeljék évente fél évvel a Nők40 minimális jogviszonyát, 6 év alatt 43-évre, és a megtakarított kiadásból és a befolyó járulékból emeljék föl a legkisebb nyugdíjakat úgy, hogy ne csorduljon át az emelés a nagyobb nyugdíjakon.
A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images
