Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
Hívhatjuk társadalmi klímaváltozásnak, betudhatjuk a polikrízis megnyilvánulásának, mindenesetre tény, hogy már a múlté a valamikori nyugalmas uborkaszezon a világgazdaságban. Augusztus elején a globális tőkepiacon gyors korrekció futott végig, ráijesztve a pénztulajdonosokra. Az északi félteke rendkívül forró nyara, a mind szélsőségesebbé váló időjárás a terményárak komoly kilengését vetíti előre. Az elektromos autók iránti kereslet megváltozása pedig iparági krízissé fejlődött az év derekára.
A világpolitika sem ment nyári szabadságra. Az ukrán-orosz háborúban szó szerint új front nyílt. A két idős politikus közötti amerikai választási verseny, amely a Trump elleni merényletet követően szinte lefutottnak nézett ki, augusztus végére egészen más irányt vett. Kevésbé látványos, de jelentős mozgások zajlanak az európai viszonyokban, a helyzetet bonyolítja a két legnagyobb tagállam belpolitikai ingatagsága.
A politikai naptár is kötelez: személyi és tartalmi változások mennek végbe az uniós intézményekben.
Az újjáalakulóban levő Európai Bizottságnak ipar- és kereskedelempolitikai, versenyügyi és biztonságpolitikai döntéseket kell előterjesztenie, többek között reagálva az Egyesült Államok, Kanada által a kínai gazdasági terjeszkedés miatt meghozott protekcionista intézkedésekre. Ezek nyomán Európa ha akarna, akkor sem tudna meglenni piacvédelem nélkül az államilag szubvencionált termékek beáramlásával szemben. A harmadik éve tartó orosz–ukrán háború is új stratégiai kezdeményezéseket tesz szükségessé uniós szinten. A most formálódó változások az Unió egészének működésére valamint minden tagállamra keményen kihatnak.
Az elmúlt forró hetek piaci fordulatairól majd utólag derül ki, hogy csupán az üzleti konjunktúra hullámzásainak esetei, vagy előjelei nagyobb mozgásoknak.
Elgondolkoztató, hogy a japán jegybank nem teljesen váratlan és kismértékű kamatemelése (nulláról 0,25 százalékra) ekkora részvénypiaci esést okozott, még ha átmenetit is.
- Túlreagált korrigálás egy volatilis piacon, avagy ízelítő abból, hogy a bizonytalan pénzpiaci viszonyok közepette bármikor beüthet nagy kilengés?
- Az elektromos járművek (EV) iránti piaci kereslet visszaesése vajon csupán a korábbi kedvező szabályozói környezet megváltozása, a vevői igények lelohadása miatt történt, átmeneti jelenségként?
- Vagy pedig a korábban exponenciálisnak látszó növekedési folyamat törik meg most, annak komoly iparági, foglalkoztatási, területi következményeivel?
A makro-pénzügyek világában sem hozott megnyugvást az esztendő dereka. Az európai dezinfláció halad, de megtorpanásokkal. Azok talán átmeneti tényezőkből erednek, így túltekinthet rajta az Európai Központi Bank a maga hosszú átfutású eszköztárának a kalibrálásakor. Ugyanakkor egyáltalán nem egyértelmű a gazdasági konjunktúra megítélése Európában, és nagyok a térségek, főbb gazdaságok viszonyai közötti különbségek.
Ilyen mozgalmas közegben kell értelmeznünk a magyar helyzetet. De milyen is az?
Mai állapotunk reális megítélése próbára teszi az elemzőket, a döntési kényszernek kitett gazdasági szereplőket. A fogyasztói, üzleti bizalmi index tartósan a negatív tartományban maradt a nyáron, holott az inflációs hullámhegyen immár túl, kedvezőbb hitelkamatok mellett elvileg nőhetne a költési, beruházási kedv az év elejétől. De nem.
Sőt, leforrázták a várakozásokat a beruházási volumen visszaeséséről, a lakossági fogyasztás pangásáról, a meghökkentően gyenge ipari teljesítményről kapott nyári hírek. A visszaeső születésszám aggasztó, tartós demográfiai tényezőkre utal, eközben erősödik a képzett és fiatal, termékeny életkorú rétegek külföldre távozási szándéka. Még a látszólag pozitív, ám sokak észlelésével nem egyező foglalkoztatási, kereseti, megtakarítási statisztikák is adnak elemzői munkát, mivel az emelkedő nominális átlagszámok mögött valószínűleg növekvő jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenség húzódik meg.
A forintárfolyam, mint törékeny viszonyaink indikátora, gyakori ingadozásaival sok fejfájást okoz üzletnek, társadalomnak egyaránt. Valutánk térségi összevetésben gyengécske, de legalább mostanság nem produkál olyan ijesztő kilengéseket és gyengüléseket, mint két éve. Ugyanakkor az országkockázat, a pénzügyi sebezhetőség szempontjait nagyon is érzékelve, a jegybank a legutóbbi kamatdöntési helyzetben – okkal, helyesen – leállt a kamatmérséklési folyamattal, eltérve a térségbeli trendtől.
Ami volt, és ami lesz
Itt tartunk most, az őszi évad kezdetén. Az első félév tényei alapján csak az látható tisztán, hogy mi nem várható az idén.
2024 nem tud úgy bekerülni az évkönyvekbe, mint amikor felpattant a gazdaság a megelőző esztendő recesszióját követően.
Remélhetően jönnek még kevésbé kiábrándító adatok a belső felhasználásról, és talán lesz bizonyos élénkülés főbb külső piacainkon, ám ez inkább reménykedés, mint rendelésállománnyal és folyamatban levő projektekkel alátámasztott prognózis. Aligha nyer új karaktert az esztendő a hátralévő hónapok során.
Jellemző, hogy a gazdaságfejlesztési miniszter szóhasználatában az ’újrakezdés’ jelent meg – ismét. De hiszen az egész 2024-es évnek ez lett volna a lényege…
Jegyezzük meg, hogy ha mértéket tekintve hoztak meglepetést az első félévi adatok, a folyamatok karakterét és előjelét objektív szakmai elemzések már jóval korábban jelezték. Csakhogy az év elején a helyzet és a trendek értelmezésében látványosan eltért a kormány narratívája a hazai és külső kutatói közösség értékelésétől. A politikai megszólalások – és ami még súlyosabb: a kormányzati dokumentumok – a 2023-as év recesszióját követő erőteljes helyreállítási szakaszról szóltak. Az állami költségvetés 4 százalékos gazdasági növekedési ütemre épült, sőt, azt felülmúló számok is forogtak kormányzati körökben, hivatkozva a növekvő reáljövedelemre, az abból adódó fogyasztásnövekedésre, az EV-hez kötődő termelésnövekedésre és beruházásokra – mindezt gyors dezinfláció mellett. A kutatóhelyek kisebb növekedési ütemet prognosztizáltak: az év eleji adatokra és a világfolyamatokra épülő konjunktúra-előrejelzések zöme 2 és 3 százalék közötti gazdasági növekedéssel számolt 2024-re, lefelé mutató kockázatokkal (lásd a Külgazdaság március-áprilisi számában közzétett elemzéseket). Alapos kétely övezte az inflációra, valamint az állami költségvetési pozícióra vonatkozó hivatali optimizmust is.
A nyáron aztán a realitások nyomán módosult a kormányzati narratíva, legalábbis az idei várható folyamatokat illetően.
A második negyedévi statisztikák alapján immár a hivatalos megszólalók is megfelezték a tavasszal még magabiztosan hirdetett növekedési ütemet, a markáns (4 százalék körüli) GDP-növekedés ígérete jövőre tolódott. A háborús viszonyokat, a szankciók hatásait, az általános bizonytalanságot nevezték meg okként.
A realitások kormányzati elfogadása pozitív fordulat, hiszen az előtt a kormányzati deklarációk nem adtak támpontot a gazdasági szereplőknek, amelyek – ágazattól, adottságaiktól függő mértékben – érzékelték a reméltnél gyengébb hazai konjunktúrát. Az üzleti körök csak tippelhettek, hogy mit tesznek a hatóságok az államháztartással. Most legalább zárulni látszik a rés a ténybeli folyamatok és a hivatalos helyzetértelmezés között.
Ugyancsak pozitív hír, hogy a 2025-ös költségvetés összeállítása az év végére kerül, ami egyébként megfelel a korábbi évtizedek gyakorlatának és a bázisévi várható adatokra épülő költségvetési tervezés logikájának. E vonatkozásban másodlagos sajátosság, hogy a közlések szerint a költségvetési törvény időzítését külpolitikai esemény (az amerikai elnökválasztás kimenetele) indokolja.
Van bizonyos ténybeli alapja a kormányzati valóságértelmezésnek, mely szerint a gazdaságunk helyzete a háborús viszonyok, külső tényezők miatt olyan, amilyen. A külkereskedelmi és pénzügyi folyamatoknak ennyire kitett ország esetén közhelyszerű igazság, hogy a külvilág nagy fordulatai komoly következményeket (a gazdaságpolitikai zsargonban: sokkokat) képesek előidézni. Csakhogy a kis, nyitott gazdaságban éppen a külső kitettség miatt, annak ismeretében, fel kell készülni a lehetséges sokkok elkerülésére vagy legalább tompítására. Nagyfokú nyitottság mellett kézenfekvő, hogy a gazdasági szereplők, a hatóságok, bármilyen szintű döntéshozók követik a világ állapotának változásait, reagálnak a fordulatokra, sőt elébe mennek azoknak.
A térség valamennyi hozzánk mérhető országára igaz a külső nyitottság ténye, ami azonban nem ad menti a megkésett, elégtelen vagy hibás alkalmazkodást. Részben váratlan, de jórészt prognosztizálható változások idején nem lehet úgy tenni, mintha elháríthatatlan külső körülmények, objektív adottságok lennének felelősek a kialakult viszonyokért.
Amikor most a gazdasági kilátások és a közpolitikai cselekvési tér kontúrjait vizsgáljuk, vissza kell pillantani a megelőző, fordulatos időkre, azok máig kiható következményeire. Gazdaságunk 2020 utáni pályáját, benne a roppant különös 2022-es évet, a tavalyi recessziót valóban roppant erősen befolyásolták külső tényezők.
A mai viszonyokig elvezető utat mégsem intézhetjük el azzal, hogy az a járvány, a háború és a szankciók miatt alakult úgy, ahogy alakult.
A figyelmeztető adatokkal a hátunk mögött, megkerülhetetlen a kérdés: a gazdaság és a gazdasági kormányzat miként alkalmazkodott a legutóbbi évek sokdimenziós változásaihoz (polikrízishez), és milyen állapotban érnek minket a most kibontakozó újabb trendek.
Amikor a valóság nem hajlandó megfelelően viselkedni
Kétségkívül rendkívüli évek voltak ezek. A sok lábon álló, diverzifikált nagygazdaságok is komoly sokkokat szenvedtek el 2020-21-ben, azokat pedig nem mindig tompították, sőt gyakran felerősítették a gazdaságpolitikai akciók. A világgazdaság, és benne egy sor kritikus súlyú szereplő ingatag, ellentmondásos állapotban lép be a mostani poszt-inflációs időszakba.
Tanulságos, ahogy a vezető jegybankárok a szokásos éves Jackson Hole-i konferenciájukon elismerték: gyakran csalatkoztak korábbi várakozásaikban.
A Covid-leállás utáni újrakezdés során a nyersanyagok, iparcikkek iránti hirtelen keresletnövekedés kínálati korlátokba ütközött és inflációs lökést idézett elő, amire a jegybankoknak nincsen üzembiztos monetáris politikai válaszuk. A legjobb kivárni, amíg a piaci szereplők alkalmazkodnak a sokkhoz: a vevők a lehetőség szerint visszafogják vagy átalakítják a keresletüket az új árviszonyok között, a kínálat pedig megnő a nagyobb árak ösztönzésére, a kormányok pedig átmeneti munkahelymegtartó és jövedelempótló intézkedésekkel simítják ki a sokkot. Ha a gazdasági aktorok megértik és elfogadják az áremelkedés átmeneti jellegét, és ezáltal az infláció nem épül be a várakozásokba, akkor a jegybanknak nem kell monetáris szigorral tetéznie az időleges kínálati oldali sokkot.
Ez az elmélet. Az emberek inflációs várakozásai azonban másként alakultak, számos kormány pedig utólag túlzottnak minősülő pénzbőséget teremtve szándéktalanul ráerősített a drágulási folyamatra.
A makaccsá váló infláció miatt viszont jelenleg az elvileg szükségesnél magasabb a jegybanki kamatszint, a dezinfláció ellenére lassú a monetáris lazítás. Ennek nyomán viszont jóval nagyobbak az adósságterhek, mint a két-három évvel ezelőtti csekély hozamok idején, ami különösen hátrányos a nagy adósságot újra-finanszírozni kényszerülő gazdasági szereplőkre nézve.
Ilyen Magyarország is. A térségben nálunk a legnagyobb az államadóssági ráta, súlyos kamatterhekkel, emiatt is rosszabb a magyar szuverén kockázati besorolás a nagy hitelminősítőknél az új EU-tagok normájához képest. E közismert, de sajnos tartós kockázati kitettséget súlyosbítják a szerkezetei merevségek, a kormányzati működési sajátosságaink, és újabb mind nagyobb jelentőséggel a politikai kockázatok.
Itt elég csak röviden utalni az ismert, sokat taglalt járműipari kitettségünkre. A nagyfokú specializáltság tudhatóan kockázatos: kedvező körülmények között húzza a gazdaságot, a kulcságazatok dekonjunktúrája esetén lehúzza. 2024 eddigi ipari adatai az utóbbi helyzetet jelzik, és nem látszik, hogy lenne erre érdemi válasza a gazdaságpolitikának.
Az aggodalomra okot adó szerkezeti viszonyaink közé tartozik hazánk energiaigényessége és az energiaimporttól való függése.
2021-22 gazdasági viszonyait egész Európában emlékezetes módon uralta az energia árával és hozzáférhetőségével kapcsolatos mizéria, amelyhez sajátos kettős kihívásként társult az orosz beszerzési függéstől való leválás kényszere és a klímaváltozásra való gyors reagálás szükségessé válása. A tagországok zöme súlyos áldozatot vállalva teljesítette az első feladatot, számomra meglepő határozottsággal és hatásfokkal. Nyilván még sokkal többet kell tenni a zöld átmenet ügyében.
Ami viszont a mi állapotunkat illeti: az orosz függéstől való leválás, az energiahatékonyság terén nagy lemaradásban vagyunk. Az ingatlanállomány, a járműpark, az infrastrukturális rendszerek, az ipar energiafajlagosai kedvezőtlenek. Az energia- és klímaátmenet terén értékes időt vesztett a társadalom, részben a kormánypolitika szent szarvasmarhájának, a „rezsicsökkentésnek” betudhatóan.
Az utóbbi évek iparpolitikai kampányai még növelték is az energiaigényt – és ezzel kitettségünket bármely lehetséges energia-sokkal szemben.
Ezek egyenként jól ismert, a szakmában sokat taglalt vonatkozásai a magyar helyzetnek. Együttesen kell azonban megítélni a sajátos magyar jellemzőket, adottságokat és kitettségeket, amikor a meglepetésekkel teli nyárt követő hónapok lehetséges fejleményeit kutatjuk, mivel ezeknek és egyéb fontos magyarázó tényezőknek a számbavétele segíthet a tavalyi recessziónak és az idei év eddigi lendülethiányának az értelmezésében.
Néhány szót az itteni „gazdasági mechanizmusról”. Folyamatos és mélyreható változásokkal tovább nőtt az állami szervek újraelosztó tevékenysége, és ezzel arányban szűkült a piaci verseny hatóköre. A szabályozói gyakorlat – és ami nem kevésbé lényeges: a hivatalos szóhasználat – rendre különbséget tesz szektorok és tulajdoni háttér szerint („multikra kivetett különadó”). Ez azon túl, hogy ütközik az EU jogrendjével, és folyamatos külső konfliktusok forrása, akár az uniós hatóságokhoz, nemzeti kormányaikhoz fordulnak jogtalan érdeksérelmükkel az érintettek, akár csendben tűrik, már rövidtávon is ront a piaci működés hatásfokán. És különösen visszaveti az üzleti célú beruházásokat, részben a gyengülő forráshelyzet, de főként az előrelátási viszonyok romlása miatt.
A magyar magántulajdonú körben is gyakori a szereplők közötti megkülönböztető elbírálás, hasonlóan növelve az üzletviteli bizonytalanságot. Az ilyen többlet-kockázatot a monetáris viszonyok lazítása sem tudná ellentételezni.
A beruházási volumen 2021 eleje óta tartó csökkenésének sok tényezője van, de a kiterjedt és nehezen követhető motívumú kormányzati intervenció bizonyosan egyik fő oka az üzleti fejlesztések mérséklődésének.
A versenyszektor aránycsökkenését egy ideig kompenzálta az állami szektor beruházási aktivitása, különösen választások előtti időszakban, de a költségvetés ismert komoly gondjai közepette most pontosan ezt az aktivitást lett kénytelen visszafogni a kormány. Még annak az ismeretében is, hogy számos ágazatban – mind látványosabban az infrastruktúrában és a régóta problematikus egészségügyben – súlyos következményekkel járó lemaradások halmozódtak fel.
Végül nem lehet eltekinteni a politikai kockázatok felgyülemlésétől. Az uniós intézményekkel a jogállamiság, a korrupciós veszély ügyeiben régóta folyó vita most új szakaszba lépett a partnereink türelmének fogytával, valamint immár uniós bírósági ítélettel, amely kézzel fogható pénzügyi következményekkel jár. A bírósági elmarasztalásra adott zsigeri kormányzati válasz azonban csak élezte a konfliktust, amely viszont a folyamatos pénzelvonás miatt nem tud úgy elmúlni vagy másodlagossá válni, mint több korábbi – politikai szintű, gazdasági ügymenetet kevéssé érintő – ütközés az Európai Parlament, Bizottság szintjén. A „menekülteket elutaztatjuk Brüsszelbe” típusú, talán a hazai szavazóközönségnek szóló hangütés különösen akkor sokkoló, amikor belarusz és orosz állampolgárok munkavállalási könnyítéséről születik döntés, amit a jelenlegi hazai munkaerőpiaci helyzet nem indokol: e két náció piaci részvétele másodlagos például a koreai vagy egyesült államokbeli üzleti jelenléthez mérve.
És nem ez az egyetlen olyan ütközéspont, amelyhez az elemző nem képes értelmes gazdasági indokot, nemzetgazdasági rációt, társadalmi érdeket hozzárendelni.
Az idei soros EU-elnökség nyújtott volna esélyt arra, hogy az uniós parlamenti választások utáni nyári leállás miatt tartalmilag lerövidült néhány hónap alatt a kormányzat jó házigazdaként szakszerű, némileg unalmas kormányközi munkát végezzen Budapesten. Ennek azonban a magyar elnökség legelső napján elmúlt az esélye. Most már egyértelműen konfliktusforrás, és mint ilyen, gazdasági és üzleti szempontból többletkockázat az a körülmény, hogy a vetésforgóban Magyarország került sorra az idén.
Minden konfliktus valamelyest tompítható, de ugyanúgy élezhető is. A gazdasági elemzők, köztük nyilván a hitelminősítők, a nagybefektetők, stratégiai elemzők próbálják értelmezni a fejleményeket. Nem könnyű feladat. Maguk a száraz gazdasági adatok sem adnak világos eligazítást abban, hogy merre tart Magyarország – ez ideig csak azt láttuk, hogy mi nem következett be abból, amire a kormánypolitika épült egy éve.
Közben a belső világunk is átalakult, nem kis részt a nyári EP-választás és helyhatósági választások nyomán. A kormányzati apparátus és az állami média hangoztathat pozitív üzeneteket kiválasztott területek ígéretes adatai alapján, de a társadalmi közvélekedés más. Ráadásul az emberek az állami működés elemi zavaraival naponta szembesülnek. Így míg korábban a ’politikai rizikó mérsékelt szintje’ rendszeresen szerepelt a külső kockázat-analízisben, immár belső és külső okok miatt ez sem vehető biztosra 2024 végén.
A forró nyár véget ér. Lehet találgatni, mit hoz az ősz, az év vége.
A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Portfolio
