Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
Miénk itt a TÉR
Az egyéni pedagógus teljesítményértékelés előkészítésével már régóta matat az oktatásirányítás, tulajdonképpen ez a közoktatást 2022-ben elnyerő Belügyminisztérium egyetlen oktatást érintő „innovációja”. Az új rendszerről kiszivárgott tervekről már másfél évvel ezelőtt írtam egy részletesebb elemzést, azt itt nem szükséges megismételni.
Az idén bevezetett bonyolult pontrendszer – amely részben központilag megállapított kritériumokat, részben pedig a pedagógusok által „önként” vállalt nagyon konkrét feladatokat tartalmaz – a következő tanévtől kezdve pénzügyi konzekvenciákkal jár. Az összpontszám alapján majd – ma még nem tudható mértékben és módon – növelni vagy csökkenteni lehet a pedagógusok fizetését.
A Pedagógus Szakszervezetének egyik legkomolyabb kifogása az új rendszerrel kapcsolatban meglepő módon az, hogy az nem elég objektív, mert tág teret biztosít az intézményvezetők szubjektív ítéletei számára. Ezzel szemben a baj éppen ennek fordítottja: az értékelési szisztéma az objektivitás látszatát igyekszik kelteni azzal, hogy pontszámokat és százalékokat rendel a központilag rögzített kritériumokhoz, noha ez teljesen értelmetlen. A pedagógusok munkája ugyanis értékelhető, de nem mérhető.
Egy értelmes egyéni értékelési rendszer a vezetői értékelés és a munkavállalói önértékelés kombinációján, illetve a vezető és a munkavállaló közötti kommunikáción alapszik. Az értékelés fő célja pedig nem a bérek differenciálása, hanem a fejlesztendő területek azonosítása és a jutalmazással kapcsolatos döntések informálása. Az értékelés és az önértékelés kritériumait lehet egységesíteni, de magas hozzáadott értékű értelmiségi szakmák esetében nem lehet nagyon konkretizálni.
Egy ilyen értékelési mechanizmushoz azonban szakmai és szervezeti autonómiával rendelkező iskolák és minden humánerőforrás-gazdálkodással kapcsolatos döntést önállóan meghozni képes iskolaigazgatók kellenek.
Egy szélsőségesen centralizált rendszerben, mint a jelenlegi magyar közoktatás, csak egy olyan gügye adminisztratív mechanizmust lehet csinálni, mint amit most éppen bevezet a kormányzat.
Implementációs magasiskola
Hogy megértsük a pedagógusok vizsgáztatása mögötti logikát, vegyünk egy egyszerű hasonlatot. Ha számos ponton megváltozik a KRESZ, gondoskodni kell arról, hogy az annak betartásáért felelős rendőrök jól ismerjék a változtatásokat. Ezt oly módon érhetjük el, hogy a rendőröket bejáratott kommunikációs csatornákon keresztül tájékoztatjuk a változtatásokról, majd pedig levizsgáztatjuk őket a KRESZ-ből. Ha a pedagógusokban rendőröket látunk, a NAT-ot pedig a KRESZ-hez hasonló szabálykönyvnek tekintjük, kézenfekvő, hogy a NAT bevezetését is hasonló eljárásrend alapján támogassuk.
Ezzel azonban van egy kis probléma: a pedagógusok nem rendőrök, a NAT pedig nem KRESZ. Egy valódi nemzeti alaptantervnek nem az a funkciója, hogy részletekbe menően szabályozza a pedagógusok tanórai munkáját, hanem az, hogy abban szereplő tanulási célokat a pedagógusok önállóan interpretálva saját tanítási stratégiákat alkossanak, s hogy – szintén interpretáción alapuló módon – az iskolák pedagógusai intézményi pedagógiai programot dolgozzanak ki.
Egy normálisan működő világban tehát egy NAT-ot a kormány nem „bevezeti”, hanem mindenféle eszközzel egy több évig tartó fejlesztési folyamatban segíti annak implementációját, az iskolai tanítási gyakorlatba való átültetését.
Ezzel megint eljutottunk az előző példával kapcsolatos következtetéshez: ez a dolog csak akkor működik, ha az iskolák szakmai és szervezeti autonómiával rendelkező intézmények. (Az iskolai autonómia az egyéni pedagógusi szakmai autonómia legfontosabb előfeltétele.)
Magyarországon ez azonban nyomokban sem létezik. A tévesen nemzeti alaptantervnek nevezett, központilag kiadott sillabuszok a szélsőségesen centralizált bürokratikus rendszerhez illeszkednek.
Ha tehát a kormányzat azt érzékeli, hogy az általa kiadott szabálykönyv-tantervek nem hatnak eléggé a tanulás és tanítás céljaira és tartalmára, ami természetesen elkerülhetetlenül így történik, akkor csak olyan nettó hülyeségekkel képes előállni, mint a pedagógusok levizsgáztatása a központi tantervből. Nem old meg semmit, de kipipálható, hogy intézkedtek.
Központosított racionalitás
Bár lenne még több ezer, ennél a két példánál nincs többre szükség ahhoz, hogy megértsük a magyar közoktatás-irányítási rendszer természetét. Legutóbbi könyvemben az oktatáskormányzási rendszerek evolúcióját leírva három alapvető modellről írtam:
- a múlt század ötvenes-hatvanas-hetvenes éveiben Európában még általános „központosított racionalitás”,
- az európai országok legnagyobb részében ma általános „decentralizált hierarchikus feladatmegosztás”,
- a legfejlettebb országokban már ma megkezdődött jövőt képviselő „többszintű heterarchikus” modell, a horizontális együttműködések hálózatán alapuló kormányzás.
A mondandóm szempontjából érdekes központosított racionalitás modell bürokratikus centralizáción alapszik, amely alapján az ügyek döntő többségében a döntéseket egy központi kormányzati szereplő hozza meg, az alsóbb szintek hivatalai és intézményei csupán rutinszerű végrehajtási funkciót látnak el. Ennek alapja az a feltételezés, hogy racionális (a tények ismeretén és a megfelelő szakmai felkészültségen alapuló) döntéseket csak a központ képes meghozni, ezért a központ jelöl ki célokat, s azokat részletesen előíró szabályokká konvertálja, hogy azok vezéreljék a hierarchia alsóbb szintű irányítási apparátusait.
Magyarország oktatásirányítása 2011-ben ehhez a történelmi relikviához tért vissza – egy fontos különbséggel: a központosított adminisztratív irányítás különböző szintű hivatalait nem szakértői bürokráciák, hanem politikai helytartók és korrupciós hálózatok emberei irányítják. (Ezek sokszor ugyanazok az emberek kettős szerepben.)
A központosítás tehát – noha szereti ezt a látszatot kelteni – Magyarországon nem valami atavisztikus módon felfogott irányítási szakszerűséget szolgált, hanem nyers autokratikus politikai kontrollt.
Mint a korábbi példákból is kiderült, az ily módon működtetett „erős”, valójában teljesen magatehetetlen állam csak adminisztratív választ képes adni bármilyen problémára. Az vezetői döntés kérdése, hogy az oktatásirányítók mire reagálnak és mire nem. Ha azonban reagálnak, csak értelmetlen, a kormányzás látszatát keltő intézkedéseket képesek hozni, mert ez van a vérükben.
A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images
