Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
Béla élménybeszámolóját tíz perc után már látványosan unom. Most épp a 82. országban, Japánban járt, és lelkesen cizellálja, hogy milyenek a metróban található okos WC-k, mennyire gagyik a kei carok, mi a különbség a Sintó templom és Buddhista szentély között, vagy fordítva. Jó sztorijai vannak, ízesen is mesél, mégis könnyű megunni élménybeszámolóit, mert ezek sokszor öncélúak és felszínesek. Hajlamosak vagyunk csak a látványosságokról beszélni, anélkül, hogy valódi betekintést adnánk az utazásuk során szerzett mélyebb tapasztalatokról. Az ilyen sztorik inkább dicsekvésnek tűnnek, mintsem érdekes történeteknek.
Az utazás, mint menekülés, megfelelés, felvágás és státusz
Sok ember számára az utazás a társadalmi státusz növelésének eszköze. Gyakran csak azért utazunk, hogy másoknak bizonyítsuk, milyen kalandvágyók, érdekesek és nem utolsósorban gazdagok vagyunk. Az utazás nemritkán a megfelelési kényszerről, mintsem a valódi élmények kereséséről szól. Ennek legborzasztóbb manifesztumai a trash-celebek és wannabe valósághősök Insta képei olyan luxusszállodákból, ahol valójában nem is aludtak, csak belógtak körülnézni.
Kilépni saját városunkból és “világot látni” hosszú ideje része az emberi kultúrának. Az utazók gyakran azzal az elképzeléssel indulnak útnak, hogy új helyeket fedeznek fel, új emberekkel találkoznak, tapasztalatokat gyűjtenek, amit majd hasznosítanak és átadnak a köz javára.
Az utazás romantikus képe az irodalomban, a kultúrában és manapság a médiában is a leggyakrabban idealizált tevékenység, ami hozzájárul ahhoz, hogy sokan a boldogság, a kaland és az önmegvalósítás forrásának tekintsék. Gyerekkoromban én is, mint tíz másik srác az osztályban, felfedező akartam lenni.
De vajon igaz, hogy az utazás megváltoztat minket, kibővíti a látókörünket, és mélyebb kapcsolatot hoz létre a világgal? Sajnos a legtöbbször nem.
A múlt héten Barcelonában jártam, és mivel turistamágnes-városról van szó, előre kialakított képekkel, emlékekkel, elvárásokkal érkeztem. Akaratlanul is Insta posztokhoz hasonlítottam magamban a látványosságokat, és némi csalódásként ért, hogy a Sagrada Familia még mindig nem készült el, a helyszínen inkább kaotikusnak tűnik. A strandon óriási a tömeg és masszív fűszag terjeng, az orosz turisták pokrócainál csak az afrikai menekült-árusok illegális standjaiból van több. Persze az sem esett jól, hogy megpróbáltak kirabolni a Rambla-n, és elfelejtettem, hogy a Nou Camp felújítás miatt zárva.
Vajon sikerült mélyebb kapcsolatokat és megértést kialakítanom a katalán életérzésről és hétköznapokról?
Hát nem könnyű, ha az ember csak a recepcióssal tud angolul beszélni, az egyébként nagyon kedves pincérek pedig vagy lengyelek vagy brit diáklányok. Mennyit dob bármilyen utazáson egy helyi ismerős, kontakt, barát, kolléga…
Szókratész mondta, hogy “Miért csodálkozol, hogy utazásaid nem válnak hasznodra? Hiszen csak önmagadat hordozod körbe.” Mint egy bumeráng, nekiindulunk, ideiglenesen úgy érezzük, kilépünk a megszokott életünkből, tágítjuk gondolkodásunk határait, majd ugyanoda térünk vissza, és ugyanazt csináljuk. A gyerekeimet sikerült rávennem, hogy jöjjenek be velem a Prado múzeumba, Madridban. De ez csak fél siker: amikor a hetvenhetedik Velazquez kép után szóba hoztam, hogy érdemes lenne otthon a Nemzeti Galériában is megnézni a magyar történelmi festményeket, talán többet mond Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben, mint egy újabb spanyol csata látképe - merev elutasítás volt a válasz.
Koszos strandok, kihalt korallok
A világjárás környezeti, társadalmi árnyoldalairól nem szeretünk tudomást venni. Pedig az utazás, különösen a légi közlekedés, jelentős mértékben hozzájárul a levegőszennyezéshez. A turizmus az üvegházhatású gázok globális kibocsátásának körülbelül 8%-áért felelős. A nagy tömegű látogatók jelenléte erodálja a talajt, szennyezi a vizeket és megzavarja a helyi élővilágot.
Szégyenkezve fordulunk el a nagyvárosok kukái körül lebzselő patkányoktól, a műanyagpalackokkal elárasztott strandoktól, a csupasz korallzátonyoktól.
Az autentikus kulturális élmények keresése gyakran felszínes és sztereotipikus eseménnyé válik, ami hosszú távon árt a helyi közösségeknek. A turisták által költött pénz nagy része multinacionális vállalatokhoz kerül, míg a helyi lakosok csak marginálisan profitálnak belőle. A turizmus gyakran kiszorítja az ott lakókat saját otthonaikból és földjeikről. Magas ingatlanárak, megfizethetetlen lakbérek: épp egy ilyen tüntetésbe futottam bele legutóbb Barcelonában. Máshol is öntudatra ébrednek az őslakosok: napi belépődíj Velencébe, illetlen turisták bírságolása Balin, alkoholfogyasztási korlátozások Ibizán. És ami a leginkább fájó: valójában nem a látogatók tanulnak sokat a helyi kultúráról és viszik haza magukkal a jót, hanem az itt élő közösségek kénytelenek alkalmazkodni a turisták igényeihez, ami az őslakos kultúra és életmód elvesztéséhez vezethet. De ez csak az “overtourism” jelenség: ahogy és ahová én utazom, ott nincs így - nyugtatgatjuk magunkat. Pedig ha nem menedzseljük megfelelően a turizmust és annak negatív hatásait, akkor fenntarthatatlanná válik, és nem lesz hová mennünk.
Anti-bakancslista
A közösségi médiában, sőt, mérvadó utazási portálokon, komoly nemzetközi hetilapokban is terjedőben nemcsak a turista álom-desztinációk és top 10-es rangsorok, hanem ezek ellentéte, az anti-bakancslisták készítése. És valljuk be, van benne ráció, hogy felesleges üldözni a Maldív-szigeteki giccset kihalt korallzátonyostúl. Vagy, hogy nem éri meg éves megtakarításainkat egy másik ország jeges, vagy épp latyakos lejtőin, Michelin gumibaba módra beöltözve elkölteni - ne adj isten egy térdszalag szakadásra. A helyi népviseletben pózolás kiábrándító, és merő pénzkidobás panama, vagy western kalapot, sörös bőrgatyát, skótszoknyát és hasonló szuvenír ruhadarabokat hazahozni - még farsangkor sem fogjuk őket hordani. Sivatagi túrák, Piramis-nézés, Santorinis bolyongások, magashegyi kaptatások és a thaiföldi nyaralások elmaradhatatlan kelléke a szerencsétlen teherhordónak használt állatok cowboy módra történő megülése - ami egy lightos állatkínzás. Mindez persze semmi a befolyásos üzletemberek, politikusok, celebek afrikai vagy szibériai vadásztúrájához képest. De nem tekinthetők példaképnek azok az Omega órás és Helly Hansen szett-es babájuk mellett villogó korosodó urak sem, akik a két méter átlagmélységű Balatonon kifutni sem tudnak a kikötőből álomhajóikkal.
És mégis: nincs ennél jobb hobbi!
Ahogy Edward Dahlberg, amerikai író mondta:
Amikor valaki megérti, hogy az élete értelmetlen, vagy az öngyilkosságot választja, vagy az utazást.
Az utazás, a turizmus továbbra is az egyik legvonzóbb, legizgalmasabb, legérdekesebb tevékenység – nem mellesleg az egyik legjobb hobbi és leghasznosabb pénzköltési lehetőség. Mégis érdemes kritikusan szemlélni az utazással kapcsolatos elképzeléseinket, és tudatosabban dönteni arról, hogyan és miért utazunk. Az igazi gazdagodás és személyes fejlődés nem feltétlenül a minél több és minél távolibb helyek meglátogatásában rejlik, hanem abban, hogy mélyebb kapcsolatokat építünk és értékes tapasztalatokat szerzünk – akár a saját környezetünkben is.
A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images
