Magyarországon július 1-től bizonyos italos palackok, üvegek és dobozok után 50 forint visszaváltási díjat kell fizetni, amelyet a szabályos visszagyűjtést követően a vásárló visszakap.
A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) még az év elején tartott egy sajtótájékoztatót, ahol a Portfolio kérdésére elmondták, hogy az 50 forintos betétdíjat nem számítják bele az inflációba. Indoklásuk szerint ez a pénz csak átfolyik az embereken, ha visszaviszik a palackokat, a pénzt visszakapják, az nem növeli a kiadásaikat. Azt ugyanakkor hozzátették, hogy alacsony visszaváltási arány esetén ezt a gyakorlatot átgondolhatják. Korábban a Magyar Nemzeti Banki is azt írta az inflációs jelentésében, hogy ennek nem lesz áremelő hatása.
Iparági források szerint - és a nemzetközi tapasztalatokra is támaszkodva - az első 12 hónapban, vagyis 2024. július elejétől (a rendszer indulásától) 2025. július elejéig 70 százalékos visszaváltási aránnyal lehet számolni. Mivel az érintett palackok, üvegek, dobozok forgalma nagyjából 3 milliárd darab, amelynek betétdíja 150 milliárd forint, könnyű kiszámolni, hogy
45 milliárd forint extra kiadás várhatóan jelentkezik a vásárlóknál az első évben.
Ez nem tűnik jelentős összegnek a 6700 milliárd forintos élelmiszerbolti inflációhoz képest, de mégis ennek az összegnek a 0,67 százalékáról beszélünk, amelynek lehet minimális, de mérhető hatása az általános árszínvonalra, ha drágulásként számolja el a statisztika. Az élelmiszerek inflációs súlya 22 százalék, vagyis az új díjnak 0,1-0,2 százalékpontos hatása lehetne, ha elszámolnák.
A cél egyébként az első három évet követően a 90 százalékos visszagyűjtés. A nemzetközi tapasztalatok szerint erre minden esély megvan.
Ez csak az érem egyik oldala
A visszaváltási arány azonban csak az érem egyik oldala, a másik, hogy valóban az az ember kapja vissza az 50 forintot, aki azt a palackért kifizette. Lehetett hallani arról, hogy szórakozóhelyeken - ahol nem életszerű, hogy az emberek hazavigyék az italosdobozokat - a személyzet reggel begyűjtötte azokat és visszaváltotta. Így a palack gyakorlatilag "borravalóként" működött, de ami egészen biztos: növelte a vendéglátóipari árakat.
A vendéglátóhelyeknek több lehetőségük is van a visszaváltási rendszerhez való csatlakozásra. Az, hogy melyik megoldás a leginkább megfelelő számukra, attól is függ, hogy a vendéglátó a nála keletkező saját hulladékát váltaná-e vissza elsősorban, vagy hogy a visszaváltást egyfajta szolgáltatásként kívánja-e a fogyasztónak nyújtani.
Az első esetre jó megoldás az úgynevezett HORECA visszaváltó pont, amely bizonyos elemeit tekintve a kézi visszaváltáson alapuló módszer mobil visszaváltó (RVM) automata alkalmazásával gyűjti be és kezeli a vendéglátóhelyeken keletkező italcsomagolási hulladékot. Ebben az esetben a vendéglátó a kézi visszaváltó pontokhoz hasonlóan manuálisan gyűjti a palackokat, különbség azonban, hogy nem egyesével kell regisztrálnia azokat, hanem csak az összegyűlt csomagolásokra vonatkozó összesített darabszám adatot jelenti a Partner Portálnak, ami alapján a mobil RVM-szolgáltató megszervezi a hulladék elszállítását. A kiürült, ép italos csomagolásokat a Mohu által biztosított átlátszó műanyag zsákokban, a műanyagot és fémet egyben, az üveget külön kell gyűjteni. Amennyiben a vendéglátóhely a fogyasztónak visszaváltási szolgáltatást kíván nyújtani, akkor kézi visszaváltó pontnak jelentkezhet, vagy - amennyiben a várható forgalom ezt indokolttá teszi - a Mohu visszaváltó automatát is biztosít.
A fesztiválok esetében a voucherek visszaváltását, és levásárolhatóságát a szervezőnek vagy a fesztiválra kitelepülőknek kell biztosítania, ez nem minden esetben valósítható meg.
A fő kérdés pedig továbbra is az lesz, hogy az egyes élethelyzetekben, szórakozóhelyen, büfében, étteremben az emberek hány százaléka viszi vissza a palackot és mennyi dobja ki, vagy hagyja az asztalon. Ugyanakkor azt nem lehet vitatni, hogy ha hosszú távú inflációs hatása nem is lesz, rövid távon emeli a fogyasztói árakat ez az intézkedés, még akkor is, ha csak arról van szó, hogy a pénz átkerül a palackokat gyűjtő hajléktalanokhoz, vagy az éttermi dolgozókhoz.
Iparági forrásból azt is megtudtuk, hogy
a palackok és dobozok kevesebb mint egy százalékát utasítja vissza a berendezés azért, mert nem tudta lemérni vagy azonosítani a vonalkódot.
Miért nem számolja el a KSH ezt a díjat az inflációban?
A hivatal a fenti kérdésre azt válaszolta lapunknak, hogy
a számítási gyakorlat kialakítása a nemzetközi módszertani ajánlások figyelembe vételével történt. A Consumer Price Index Manual szerint a termék árából a betétdíjat le kell vonni, ha az elegendő ösztönzést jelent a palackok visszavitelére. Az Eurostat által kiadott Harmonised Index of Consumer Prices módszertani kézikönyv szintén azt javasolja, hogy a betétdíj árával csökkenteni kell a termék teljes árát. Mindemellett a módszertanról a hazai betétdíj-rendszer bevezetése előtt a Központi Statisztikai Hivatal egyeztetett az Eurostattal is, amely megerősítette ennek a gyakorlatnak a helyességét, valamint alkalmazását.
Ezek szerint tehát nem várható, hogy a KSH elszámolja áremelő hatásként az 50 forintos betéti díj egy részének fogyasztókon "ragadását". A 0,1-0,2 százalékpontos egyszeri árszínvonal-felhajtó tételnek az infláció szempontjából valóban nincs akkora jelentősége, hogy ez problémát jelentene.
Mi is lesz a vissza nem váltott palackokból származó pénzzel?
Ez az egyik leginkább vitatott pont, gyakorlatilag csak annyit lehet tudni, hogy a rendszer fejlesztését és működtetését finanszírozzák belőle, bármit is jelentsen ez.
Címlapkép forrása: MTI Fotó/Lakatos Péter
