Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
A magyar háztartások vásárlóerő-paritáson mért fogyasztásának bővülése immáron két évtizede elmarad az európai háztartások fogyasztásának bővülésétől. Vagyis, a magyar háztartások relatív pozíciója öt kormányzati ciklus alatt egyre kedvezőtlenebb lett, tavaly végül elérve a padlót (27. helyet az EU-27-ben). Ha valaki azt gondolja, hogy e tendencia megítélése egyöntetűen negatív, vagyis hogy így végre-valahára az okok azonosítása és a megoldások keresése kerülhet a diskurzus középpontjába, óriásit téved: nem számol ugyanis a kognitív disszonancia redukcióval vagy éppenséggel az üléspont határozza meg az álláspontot attitűddel. A közgazdaságtanban – mint oly sok más „egyrészt-másrészt” tudományban – persze szükségszerűen van helye a szubjektumnak, de azért illene érezni, hol a határ. A relatív fogyasztás két évtizedes visszaesésének kimagyarázására tett kísérlet pedig jócskán átlépi azt.
Mindenekelőtt rögzítsük az alapvető fogalmakat. A háztartások fogyasztásába minden hétköznapi szükséglettel kapcsolatos kiadás beleértendő, tehát az ételvásárlástól kezdve a lakásbérleti díj fizetésén át a gépkocsi megvásárlásig a teljes paletta. Egyedüli kivételt a lakásvásárlás képez, amelyet a statisztika állóeszköz-felhalmozásként tart nyilván. Amit a háztartás a – nyugdíjjogosultságok változásával módosított – rendelkezésre álló jövedelméből nem fogyaszt el, azt megtakarítja. Tehát a háztartások adott időszakra jutó megtakarítása az adott időszaki rendelkezésre álló jövedelmük és fogyasztásuk különbözete. A rendszeresen közölt megtakarítási ráta a megtakarítás és a rendelkezésre álló jövedelem hányadosa. Vizsgálódásunk fókuszában ugyanakkor az életszínvonal áll, így a háztartások rendelkezésre álló jövedelmét ennél tágabban, a lehető legkiterjesztőbben érdemes értelmezni. Vagyis, a rendelkezésre álló jövedelmükön túl a non-profit intézmények és az állam számukra nyújtott természetbeni juttatásainak értékét (pl. ingyenes egészségügy) is számba kell venni (ez az ún. korrigált rendelkezésre álló jövedelem). Ebből logikusan következik, hogy az egyenlőség másik oldalán, a fogyasztás esetében is kiterjesztő értelmezést kell használnunk, tehát a háztartások részére a non-profit intézmények és az állam által közvetlenül finanszírozott fogyasztással is számolni kell (ez az ún. háztartások tényleges fogyasztása). Ezen írásban tehát e kiterjesztő kategóriákkal dolgozom.
Jó indikátora-e a fogyasztás az életszínvonalnak? Közelítsük meg a kérdést elsőként a logika oldaláról. Egy átlagos munkavállaló élete első szakaszában inkább megtakarít (jövedelem > fogyasztás), míg a másodikban a hangsúly áttolódik a fogyasztásra (jövedelem < fogyasztás). A teljes életpályát tekintve tehát a megtakarításból is zömében fogyasztás lesz. Érdemes azt is látni, hogy a megtakarításból vásárolt lakás bár állóeszköz-felalmozásnak van elkönyvelve, valójában a saját lakásban élés maga is egy szolgáltatás, amelyben az implicit lakbért a tulajdonos magának fizeti (tehát effektíve fogyaszt). Ne feledjük azt sem, hogy az örökül hagyott megtakarítást is elfogyasztja majd egyszer az örökös vagy annak az örököse.
Össztársadalmi szinten ceteris paribus két okból csökkenhet a fogyasztás szintje:
- nő a megtakarítás szintje,
- csökken a jövedelem szintje.
A megtakarítási szokások nem csak a gazdasági, hanem a szociokulturális közeg által is erősen meghatározottak, így nagyobb időtávot tekintve meglehetősen perzisztensek. Ez értelemszerűen nincsen ellentmondásban azzal, hogy válságesemények hatására a háztartások átmenetileg jövedelmük „szokásosnál” nagyobb részét teszik félre, hiszen a válság elmúltával a megtakarítási ráta vissza szokott térni a szokásoshoz (vagy az elhalasztott fogyasztás miatt rövidebb ideig az alá). A megtakarítás szintje elviekben nőhet az egyéni megtakarítási ráták változatlansága esetén is, nevezetesen ha nő a nagyobb mértékben megtakarítók aránya, vagyis esetünkben ha fiatalodik a társadalom. A valóságban azonban éppen ezzel ellentétes társadalmi átrendeződés zajlik (legalábbis Európában), az elöregedés irányába mutató átrendeződés pedig megtakarítást csökkentő, azaz fogyasztást növelő tényező. Ezen átlapoló generációs keretben tehát jóformán egyetlen okból csökkenhet tartósan a fogyasztás: ha a rendelkezésre álló jövedelem csökken. Vagyis, e logika mentén a fogyasztásban bekövetkező trendszerű változás maga is plauzibilis indikációját adja jövedelemben, így az életszínvonalban bekövetkező változásnak. Ez az összefüggés természetesen nem csak abszolút, hanem relatív (más országokhoz viszonyított) értelmezésben is fennáll.
Fontos hangsúlyozni, hogy a megtakarítási ráta nagyságából önmagában nem következik semmi, nem lehet vele életszínvonal-kérdéseket magyarázni. Lehet magas a ráta nagy jövedelem esetén, hiszen nagy jövedelemből nagy szeletet félretéve is lehet jól élni (pl. Németország), azonban lehet magas a ráta alacsony jövedelem mellett is, jellemzően olyan közegben, ahol a háztartásoknak permanens bizonytalanságra kell berendezkedniük. Például az EU történelmi léptékben is bizonyítottan leginkább inflációtól sújtott országában, vagyis Magyarországon talán nem is annyira meglepő, hogy a háztartások alacsony jövedelme viszonylag magas megtakarítási rátával párosul. Életszínvonalat tehát csak a fogyasztás és a megtakarítás szintjeinek – és nem a fogyasztás szintjének és a megtakarítási rátának – párba állításával lehet elemezni.
Nézzük akkor meg, hogy a magyar háztartások fogyasztási, megtakarítási, és összességében jövedelmi szintadata hogyan viszonyul a többi EU-s ország szintadatához. Sajnálatos módon az Eurostatnál három ország, Bulgária, Málta és Románia estében hiányoznak vagy hiányosak a megtakarítási – és így értelemszerűen a jövedelmi – adatsorok. Ne feledjük azonban, hogy egy némileg kisebb mintán (EU-27 helyett „EU-24”) is teljesen jól tudjuk ellenőrizni a fentebb tárgyalt összefüggések robusztusságát. A minél jobb konzisztencia érdekében nem csak a megtakarítási, hanem a fogyasztási adatokat is a nem pénzügyi tranzakciók számlájából veszem, valamint a megtakarítások esetében – az Eurostat által a fogyasztásnál is használt – GDP PPP-vel (vásárlőerő-paritással) kalkulálok. Az így előálló, az országok eltérő árszintjeivel korrigált PPS-értékeket a népességszámmal elosztva kapjuk a vizsgálandó egy főre jutó PPS-értékeket.
A helyzet világos. A vizsgált 24 országos mezőnyben a magyar háztartások relatív fogyasztása a 2003-2005-ös csúcs óta csökken, 2013-ban elérve és azóta is stabilan tartva az utolsó helyet. A magyar háztartások relatív megtakarítása ugyanebben az időszakban trendjében némileg emelkedett, de ezzel is csak a mezőny közepéig jutott, tehát szintjében nem beszélhetünk kiugró magyar megtakarításról. Jelentős eltérés mutatkozik a fogyasztás és a megtakarítás között abban is, hogy míg a megtakarítás helyezése az említett emelkedéssel 2022-re csupán visszajutott oda, ahonnan 1995-ben indult (azaz a 12. helyre), addig a fogyasztás ugyanezen évek viszonylatában tartósan öt helyezést esett (19.-ről 24.-re), a csúcstól pedig hatot (18.-ról 24.-re). Mivel a jövedelem zöméből fogyasztás lesz, következésképpen nem meglepő, hogy a fogyasztás előbb-utóbb jól leköveti a jövedelmet. Kimondható tehát, hogy a fogyasztás kellően jó proxyja az életszínvonalnak.
A PPS alapú vizsgálat után nézzük meg azt is, hogyan állunk euró alapon! Mivel Magyarország egy nagyobb egységes piac része, ennek ugyanolyan nagy jelentősége van, mint a PPS alapú megközelítésnek. Az utóbbi egy szűkebb (magyarországi), míg az előbbi egy tágabb (euróövezeti) földrajzi környezetben vett relatív helyzetünket mutatja meg. Tehát például ad egy képet arról, hogy egy magyar vagy egy lengyel tudna-e többet költeni egy burkusországi kiránduláson. Mivel az euróövezet adja jelenleg az EU területének 68, lakosságának 78, gazdasági teljesítményének pedig 85 százalékát, e vizsgálat nem megkerülhető. Tekintsük meg tehát a magyar háztartások euróban vett helyezéseit (2. ábra).
Az összkép meglehetősen hasonlít a PPS alapú vizsgálatnál (1. ábrán) látottakhoz, azonban van egy-két észrevehető eltérés. A relatív megtakarításnál itt az utóbbi másfél évtizedben nemigen érzékelhető trendszerű növekedés. Ez nem meglepő, hiszen a forint volt tartósan a régió legjobban gyengülő valutája, azaz a forintmegtakarítások külföldi értékét folyamatosan tizedelte az árfolyam-leértékelődés. A teljes időszakot tekintve a helyezések érzékelhetően rosszabbak, vagyis a magyar háztartások itt már határozottan csak középmezőny alatti megtakarítónak számítanak. A relatív fogyasztásnál itt már a csúcsidőszakban is egy helyezéssel rosszabb volt a helyzet (18. helyett 19.), továbbá a mélypontot is már két évvel korábban elértük (2013 helyett 2011-ben). A fogyasztás természetesen itt is szépen együtt mozog a jövedelmi görbével. Összességében tehát, a vizsgált 24 EU-s ország viszonylatában a magyar háztartások életszínvonala mind PPS, mind euróalapon már évek óta az utolsó vagy utolsó előtti helyen áll (fogyasztási vagy jövedelmi statisztikától függően).
Az, hogy utolsó vagy éppenséggel második-harmadik-negyedik legrosszabb helyen állunk egy-egy életszínvonal-statisztikában, egyébiránt kevésbé fontos kérdés ahhoz képest, hogy mit üzen az oda vezető, lassan emberöltőnyi út. A lényeg a tendencia, az pedig a napnál is világosabb: az út lefelé vezet. Abba kellene tehát hagyni az építő diskurzust ellehetetlenítő, „nem is utolsók vagyunk, hanem utolsó előttiek, szóval akkor minden rendben” minőségű narratívák gyártását. Ez csak elodázza az okokkal való kompromisszummentes szembenézést.
Nagyjából egymilliárd év múlva a felfújódó Nap elkezdi végérvényesen elpárologtatni az óceánokat. Érdemes lenne tehát a számvetésnek ennél valamivel hamarabb nekiveselkedni.
A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images
