Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
Néhány szükséges reformintézkedés egyszerű ügynek számít, amelyek kapcsán széles körű az egyetértés, így felmerülhet a kérdés, hogy miért nem fogadták még el azokat. Először is, az IMF-nek évente rendszeresen ki kellene osztania tagjainak a saját pénzügyi eszközét, a különleges lehívási jogokat. Ez a globális likviditás forrásaként alternatívát jelentene a dollárral szemben, miközben a krónikus globális egyensúlytalanságok problémáját is kezelné.
Másodszor, az IMF-nek jobban meg kell szerveznie az alacsony jövedelmű országok adósságátütemezését. Legutóbbi próbálkozása, a meglehetősen nagyívű elnevezést kapó adósságkezelési közös keretrendszer (Common Framework for Debt Treatments) nem járt sikerrel. Az IMF-nek keményebben kell szorgalmaznia a kínai kormányzati és pénzügyi intézményekkel való együttműködését, amelyek nem kellően vannak tudatában a szuverén hitelezők felelősségével. Emellett a Valutaalapnak támogatnia kellene az átstrukturálások felgyorsítását célzó reformokat és az úgynevezett holdout hitelezőkkel szembeni kemény fellépést célzó kezdeményezéseket (A holdout-hitelezők olyan befektetők, amelyek a másodlagos piacon a névérték töredékéért vásárolnak nem teljesítő államkötvényeket azzal a céllal, hogy ne vegyenek részt semmilyen adósság-átstrukturálásban, és az adósság teljes névértékét igyekeznek visszaszerezni – a szerk.)
A tagállamok szakpolitikáinak felügyeletét illetően az IMF-nek foglalkoznia kell a pártatlanság érzékelhető hiányával: míg a feltörekvő és fejlődő országoktól szigorú standardok betartását követeli meg, addig a magas jövedelmű országokkal, mint például az Egyesült Államokkal szemben nincs ilyen szigor.
Újra meg kell erősítenie a nagy tagországok intézkedéseinek határokon átívelő hatásainak elemzését, amit az USA-nak sikerült elfojtania.
Ami a hitelezési politikáját illeti, az IMF-nek el kell választania a hitelek méretét az anakronisztikus kvótarendszertől, és csökkentenie kell a közepes jövedelmű országoknak felszámított, büntető jellegű kamatokat.
A lehető legjobb vezetés biztosítása érdekében az IMF vezérigazgatóját versenyeztetés útján kellene kiválasztani, ahol a jelöltek elképzeléseikről külön dokumentumot nyújtanak be, és interjúkon vesznek részt, majd a részvénytulajdonos kormányok szavaznak róluk. A tisztséget elnyerő személynek a legképzettebbnek kell lennie, és nem csak a legképzettebb európainak, ahogyan az eddig történt.
A legfontosabb, hogy az IMF-nek el kell ismernie, hogy nem foglalkozhat mindennel az összes tagállam számára.
A legutóbbi vezérigazgatók ideje alatt az IMF a gazdasági és pénzügyi stabilitás megőrzésével kapcsolatos alapmandátumát kiterjesztette a nemek közötti egyenlőség, a klímaváltozás és más, nem hagyományosan a Valutaalaphoz tartozó témákra is. Ezek nem olyan területek, amelyeknél az IMF makrogazdasági kérdésekkel foglalkozó közgazdászai megfelelő szakértelemmel rendelkeznek. Az IMF saját belső felügyeleti testülete, a Független Értékelő Hivatal joggal figyelmeztetett arra, hogy az ilyen területekkel való foglalkozás túlterhelheti a Valutaalap emberi és menedzsment erőforrásait.
Való igaz azonban, hogy az IMF nem hagyhatja figyelmen kívül a klímaváltozást, mivel az éghajlati események hatással vannak a gazdasági és pénzügyi stabilitásra. A nők képzése, a munkaerő-piaci részvétel és a gyermekgondozási intézkedések annyiban tartoznak a napirendjére, amennyiben azok hatással vannak a gazdasági növekedésre és ezáltal az államadósság fenntarthatóságára. Alapvetően azonban a nemekkel kapcsolatos intézkedések és a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás gazdasági fejlesztési kérdéseknek számítanak, amelyek hosszú távú beruházásokat igényelnek. Mint ilyenek, elsősorban az IMF testvérintézményének, a szintén Washingtonban, a 19. utca túloldalán székelő Világbanknak a hatáskörébe tartoznak.
Az IMF alapvető mandátumára összpontosító agenda előnye, hogy a tagállamok kormányai nagyobb valószínűséggel adják meg a Valutaalap vezetőségének és munkatársainak a szükséges cselekvési szabadságot, ami ahhoz szükséges, hogy gyorsan reagálhassanak a gazdasági és pénzügyi stabilitást fenyegető fejleményekre. Az IMF nem rendelkezik a nemzeti jegybankok függetlenségével.
Jelenleg a Valutaalap döntéshozatala lassúnak tekinthető a gyorsan zajló pénzügyi válságok mércéjével mérve.
Az IMF döntéseit a politikai kinevezettekből álló igazgatótanácsnak kell jóváhagynia, amelynek tagjai a kormányaiknak tartoznak felelősséggel.
A jegybankok függetlensége azonban csak azért életképes, mert a jegybankárok szűk, az árstabilitásra összpontosító mandátummal rendelkeznek, amelyhez viszonyítva intézkedéseiket meg lehet ítélni. Negyed évszázada az elemzők azt állítják, hogy egy függetlenebb, gyorsabb reagálásra képes IMF jobb lenne. De minél inkább felhígul azoknak a területeknek a köre, amellyel az IMF foglalkozik, annál inkább tűnik ez a függetlenség vágyálomnak.
A jegybankok függetlenségének életképességét alátámasztó másik tényező az, hogy a nemzeti szintű monetáris politikai döntéshozók elszámoltathatók legitim politikai szereplők, általában parlamentek és miniszterek által. Az IMF elszámoltathatóságának legitimitása kétségesebb dolognak számít az intézmény irányítási struktúrája miatt.
Elavult okok miatt egyedül az USA rendelkezik vétójoggal az IMF döntéseivel szemben. Európa felülreprezentált az intézményben, míg Kína alul.
Amíg ezeket az egyensúlytalanságokat nem korrigálják, a Valutaalap irányítása homályban marad. Ez nemcsak a működési függetlenség elérésének kilátását teszi még távolabbra, hanem gyakorlatilag minden érdemi reformnak, beleértve a fent felsorolt egyszerű változtatásoknak is, útjában áll.
Reformprogramot felvázolni az IMF számára egyszerű dolognak nevezhető. Annak végrehajtása azonban már nehéz feladat.
A valódi reformhoz az USA-nak fel kell adnia az intézményen belüli vétójogát, valamint Kínának nagyobb felelősséget kell vállalnia a globális stabilitásért és más gazdaságok problémáiért.
Továbbá az USA és Kína együttműködésére is szükség van. Két olyan ország számára, amelyek az elmúlt években nem sok jelét adták annak, hogy együttműködnének, az IMF reformja jó kiindulópont lenne.
Copyright: Project Syndicate, 2024.
Barry Eichengreen
A University of California (Berkeley) közgazdász és politológus professzora. 1997 és 1998 között a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezető tanácsadója volt. Kutatásai többek között az árfolyam-politika, az európai és az ázsiai gazdasági integráció, az IMF politikájának kérdéseit ölelik fel.
A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images
