Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
Mi betegíti „Európa beteg emberét”?
A mindmáig gyakran előkerülő „Európa beteg embere” kifejezést 1998-ban használta egy német közgazdász, Holger Schmieding, amikor így jellemezte azt a Németországot, amely az újraegyesítés után meglehetősen komoly gazdasági problémákkal küzdött. Több mint 25 év telt el azóta, amely időszakban rengeteg minden változott. Ezt a jelzőt pedig átmenetileg az „Agenda 2010” nevű reformok megvalósításával sikerült eltüntetni a közbeszédből. A hangsúly azonban az „átmeneti” jelzőn van, hiszen úgy tűnik, hogy
a német gazdaság továbbra is jelentős strukturális problémákkal küzd, melyek az elmúlt évek külső sokkjainak hatására mutatkoztak meg igazán.
Habár a német ipari termelési volumen már a pandémia előtt elérte a csúcspontját, és elkezdte a lejtmenetet, az elmúlt négy év sokkhatásaival végképp nem tudott mit kezdeni a gazdaság. Ezek közül talán az energiaár-robbanást érdemes elsőként megemlíteni, hiszen ez a gazdaság ütőerét találta el, mely az olcsó energiára épült. Habár 2024-ben a német vállalatok számára az elektromos áramárak nagyjából visszatértek a 2020 előtti szintekre, ez a gáz esetében közel sem mondató el, hiszen továbbra is kétszer-háromszor többet kell fizetni érte.
Azonban a drága energia csupán egy oka a német ipar gyengélkedésének, mely mellett visszaköszön a strukturális (fizikai és digitális) beruházások elmaradása, amely versenyképességbeli romlást eredményezett. Természetesen a német adósságfék jobban korlátozza a mozgásteret más euróövezeti tagállammal szemben, de a 2009-es alkotmánymódosítás aligha tehető felelőssé akár az azt megelőző években elmulasztott reformok miatt.
A jelenlegi ipari gyengélkedés összefüggésbe hozható a készletezési ciklus aktuális pontjával is. Ha nem is minden alágazatban, de az ipart aggregált módon tekintve abszolút feltöltöttek a készletek, és az új megrendelések állománya meglehetősen alacsony. Mindebből fakad a kapacitáskihasználtság terén látott igencsak alacsony mutató is, amely 2024 első negyedévében 81 százalékon állt. Ez persze első hallásra nem tűnik annyira rossznak, főleg a magyar 70 százalékos értékkel szembe állítva, de mégis az elmúlt 30 év legalacsonyabb értékét jelenti, ha a 2008 és 2020-as válságokat leszámítjuk.
Hogy még egy okot említsünk, ami összefüggésben lehet a jelenlegi problémákkal: a kínai túlkapacitás problémaköre, amely nem csupán a német, de az európai gazdaság szempontjából is egy kulcsfontosságú szektort érint, magát az autóipart. Ugyanis a kínai cégek európai jogi sztenderdek szerint tisztességtelen versenyelőnyt szereznek az elektromos autógyártásban a végtelen állami támogatás miatt, majd sokszor dömpingáron borítják rá a világra a jóval olcsóbb új energiával működő járműveket (new energy vehicles, NEV).
Mindez pedig negatívan érinti az európai és persze annak koronaékszerét, a német autóipart.
Azt az autóipart, amely az elmúlt években szintén az elektromos autógyártás irányába mozdult el. Ha pedig a kezdeti vámintézkedések után végül érdemi kereskedelmi háború bontakozik ki Kína és az EU között, akkor annak szintén az európai gazdaság lehet a jelentősebb elszenvedője, mellyel a legnagyobb cégvezetők tisztában is vannak.
Söprögessünk a magunk háza táján is
Összességében tehát számos tényező együttese okozza a német és egyúttal az európai ipar gyengélkedését, mely Magyarország szempontjából az első számú indok, amellyel a külső keresletben történt fékezés magyarázható. Ugyanis, ha a legnagyobb kereskedelmi partnerünk – akivel a külkereskedelem csaknem 25 százalékát bonyolítjuk le – nem tudja talpra állítani iparát, akkor azt a magyar ipar is megsínyli. De persze végső soron a német ipar sem csupán a német belső keresletre épül. A teljes globális értéklánc szenved, ha a készletek csúcsra járatása és a háztartások óvatossági motívuma miatt nincs kereslet az iparcikkek iránt.
Vagyis közvetlenül lehet Németországot okolni, de a nap végén egy globális problémáról beszélünk.
Ami miatt a magyar gazdaság esetében felfújódik ez az ipari probléma az főként azért van, mert a hazai gazdaságszerkezet továbbra is exportorientált, emiatt pedig egyértelmű függési viszonyban van a külső kereslet alakulásával. Ebben a tekintetben az EU-s csatlakozás után csak még tovább növeltük a külső keresletre való ráutaltságunkat, hiszen az export bruttó hazai terméken belüli részaránya 2005 és 2023 között 62,5 százalékról 81,2 százalékra emelkedett. Sőt, a gazdaság sérülékenységének szempontjából az importkitettséget is érdemes figyelembe venni, így a gazdaság nyitottságát megragadó mutatószám talán még jobban szemlélteti a képet. A gazdaság nyitottságát pedig az export és import GDP-arányos összege tükrözi, ahol 2005 és 2023 között 128 százalékról 157 százalékra nőtt a mutató értéke.
Azért pozitívumként az kiemelhető, hogy a nettó export szempontjából az elmúlt 20 évben kedvező irányú volt az elmozdulás. Az export aránya (+18,7 százalékpont) majdnem kétszer akkora mértékben nőtt, mint az importé (+10,3 százalékpont). Ugyanakkor, a gazdaság nyitottsága terén fontos megemlíteni, hogy a 157 százalék nem jelenti a historikus csúcsot, hiszen 2014-ben még 168 százalékon állt a mutató (2022-es évet nem vesszük figyelembe, hiszen az outlier adat).
De miért is fontos kontextusba helyezni a külső kereslettől való függési viszonyt?
Éppen azért, mert a kormány által közzétett „2024-2030 versenyképességi stratégiában” explicit szerepel az a cél, miszerint a termékexportot a GDP 100 százalékára kellene feltornázni. Ez pedig azt jelentené, hogy az eleve magas, 81,2 százalékos értékről növelnék az exportra való ráutaltságot, amely még tovább erősíti a külső függési viszonyt. Ezzel a véleménnyel nem vagyunk egyedül, hiszen a Magyar Nemzeti Bank is szintén megemlíti ezt a kritikát az egyik Pareto Mélyelemzésében.
Nem beszélve arról, hogy a gazdaságszerkezetből fakadóan az export részarányának növelése az ország importigényének növekedésével is járna, így tehát a gazdaság nyitottsága (külkereskedelmi függősége) is tovább fokozódna. Ez az elmozdulás pedig teljesen ellentétes lenne a 2014 és 2020 között látott dinamikával, amikor is sikerült csökkenteni a gazdaság nyitottságán, azaz a külső kereslettől való függésen enyhíteni a belső kereslet élénkülésével.
Szintén említésre méltó az a javaslat is, miszerint a hazai beszállítókat magasabb szinten kell bekapcsolni a globális termelési láncokba. Ez bár elméletben jól hangzik, de a gyakorlatban a problémát az jelentheti, ha a gazdaságpolitika all-int mond egyetlen szektor teljes vertikális ellátási láncának biztosítására. Ez a szektor pedig nem más, mint a járműgyártás, amely a feldolgozóiparon belül nagyjából 26 százalékos súllyal rendelkezik. Ha pedig a legfelsőbb szinten, azaz az elkészült autóért mérséklődik a kereslet, akkor a negatív tovagyűrűző hatás végig csorog az egész ellátási láncon, mindenhol rontva a kilátásokat.
Ráadásul a kitettséget csak súlyosbítja, ha olyan ágazati túlsúlyról beszélünk, amelynek a kereslete ciklusérzékeny.
Ha jól megy a globális gazdaság, akkor lesz kereslet az autók (legyen az bármilyen meghajtású) vagy éppen elektronikai termékek iránt. Ha nem fut a szekér, akkor viszont ez fékként hat. Minél nagyobb az ilyen szektorok súlya, annál nagyobb kilengéseket produkál a hazai gazdaság.
Elméletben jó döntésnek tűnik a láncon belüli diverzifikáció, vagyis a beszállítói hálózat kiszélesítése is. Hiszen így négyszámjegyű TEÁOR szinten valóban heterogénebb gazdaságszerkezet alakul ki, úgy érezzük, hogy bővül a fontos ágazatok száma. Ezzel szemben a valóságban ez csak egy illúzió, hiszen a nap végén szinte kizárólag az autók iránti kereslet határozhatja meg a diverzifikáltnak hitt magyar ipar teljesítményét, mert bármennyire is széles a beszállítói ágazat, az ő termelésük is a végtermék iránti vásárlói igénytől függ. Az elmúlt években felfutófélben lévő villamos berendezés gyártás alágazat pedig ugyanebbe a kategóriába sorolható, hiszen az elektromos akkumulátorok, mint fő komponens, szintén az elektromos járműgyártással hozhatók összefüggésbe.
Függés függés hátán
Érdemes lenne tehát megfontolni azt, hogy a magyar gazdaság növekedési kilátásainak javítása szempontjából nem egyetlen iparágra tett all-in lehet a megoldás, hanem a régóta hangoztatott hazai hozzáadott érték növelése. Ebben a tekintetben pedig igencsak jelentős a lemaradás EU-s viszonylatban, hiszen a magyar exportban megjelenő hazai hozzáadott érték csupán 52 százalékon állt 2020-ban, mellyel hátulról az ötödikek vagyunk a rangsorban az OECD elemzése alapján.
Ha pedig figyelembe vesszük az elmúlt években bejelentett akkumulátorgyártást célzó FDI-beruházásokat, akkor félő, hogy az új kapacitások felpörgésével az exporton belüli hazai hozzáadott érték még tovább csökken. Az OECD 2023 novemberében közölt elemzéséből kiderül, hogy a feldolgozóiparon belül legnagyobb súlyt képviselő járműgyártás alágazat hazai hozzáadott értéke 2020-ban 32,6 százalékon állt. Ha pedig a korábban említett villamos berendezés gyártás alágazat hazai hozzáadott értékét vizsgáljuk meg, akkor valamivel jobb képet kapunk, hiszen itt 45% körül van a hazai hozzáadott érték.
Az akkumulátorgyártás kapcsán most tekintsünk el a tevékenység jelentős energiaintenzitásától, mely szempontból Magyarországnak abszolút nincs komparatív előnye. Viszont ne feledkezzünk meg arról a tényről sem, hogy ebben a szektorban 78 százalékra tehető az egységnyi exporthoz felhasznált importált közbenső inputok aránya. Ha pedig a járműgyártás iparágat nézzük, ott ez az arány 88,4 százalékra tehető, tehát leegyszerűsítve:
egységnyi exporthoz közel ugyanakkora importra van szükség.
Ha pedig a magyar gazdaságpolitika tudatosan abba az irányba halad, hogy a feldolgozóipar súlyát növelje a GDP részarányon belül, azon belül is a járműgyártást és villamos berendezések gyártását előnyben részesítve, akkor ez nemcsak a hazai hozzáadott érték csökkenésében csapódhat le, de a gazdaság külső függési viszonyán is ronthat.
Véleményünk szerint nem lehet csak a németeket hibáztatni a magyar ipar (és gazdaság) gyenge teljesítményéjért, hiszen részben globális a probléma, részben német és részben magyar gazdaságpolitikai, iparstratégiai és szerkezeti gondokat látni. Ideje lenne tehát kimondani azt, amit eddig talán még ilyen tisztán soha:
Magyarországnak függőségi problémája van.
És nem, nem az energiaimportról beszélünk, hanem az ipari exportról. Persze sokkal egyszerűbb azt kijelenteni, hogy egy erős belső piacra épülő gazdaságszerkezet stabilabb ipari növekedést hozna, mint ezt a struktúrát megvalósítani.
A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images
