Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
A trussing egy régi angol szó, amelynek több jelentése is van. Egyrészt gerendák felrakását jelentheti egy épület vagy híd alátámasztására, másrészt a pulyka sütés előtti bekötözését is. De Liz Truss volt brit kormányfő rövid ideig tartó, 2022 őszi katasztrofális miniszterelnöksége óta ez a szó arra is utal, hogy egy fiskálisan kifeszített helyzetben lévő kormányzat olyan elrugaszkodott, irreális ígéreteket tesz, ami végül súlyos problémákat okoz. A trussing szónak így ma már nem mindig a stabilizálásra utaló jelentése van, néha épp az ellenkezőjére utal.
Idén sok fontos választást rendeznek, és mindegyiket beárnyékolja a trussingtól való félelem.
Truss saját kormánya szétesett, miután a 45 milliárd fontos (57 milliárd dolláros), kellő finanszírozási háttérrel nem rendelkező adócsökkentések pénzügyi pánikot váltottak ki, ami arra kényszerítette az angol jegybankot (BoE), hogy közbe lépjen, és állampapírokat vásároljon. A BoE egyértelművé tette, hogy ez a támogatás október 14-ig tart. Ezen a napon Kwasi Kwarteng pénzügyminiszternek le kellett mondania, így Trussnak egy olyan személyt kellett találnia, aki együtt tud dolgozni a piacokkal, és nem ellenük. A kormánya azonban végül megbukott.
A trussingtól való félelem legközvetlenebbül Franciaországban látszik, ahol Emmanuel Macron elnök mindenkit meglepett azzal, hogy feloszlatta a nemzetgyűlést azután, hogy pártja katasztrofálisan szerepelt az európai parlamenti választásokon. Úgy tűnik, meg akarja mutatni, hogy politikájának nincs alternatívája. Ha azonban a szélsőjobboldali Nemzeti Tömörülés kormányt alakítana – ami egyre valószínűbbnek tűnik, miután a nemzetgyűlési választások első fordulójában a szavazatok mintegy 34%-át szerezte meg –, és betartaná korábbi, nagy költekezéssel járó ígéreteit, az azonnal pénzügyi összeomlást idézne elő. Az előrehozott választás puszta bejelentése is elég volt ahhoz, hogy a kötvényhozamok megugorjanak, és szélesre nyíljon a francia és a német értékpapírok árfolyama közötti olló.
Macron lépése leginkább úgy értelmezhető, mint amellyel a jobboldal előretörését kívánja megfékezni, vagy azt kívánja bemutatni, hogy a jobboldal ígéretei pusztán üres szavak. Döntésének azonban van néhány félelmetes történelmi előzménye a két világháború közötti időszakból, amikor számos európai demokrácia megbukott.
Gondoljunk csak Németországra. 1932 telére két parlamenti választás sem hozott olyan eredményt, amely révén működőképes többségű kormány jöhetett volna létre. A választásokon a náci párt (a jobboldalon) és a kommunisták (a baloldalon) nagyot nyertek, de a második választáson a nácik a vártnál rosszabbul szerepeltek, még akkor is, ha továbbra is ők szerezték meg a legtöbb parlamenti mandátumot.
Így 1933 január végén Franz von Papen, aki 1932 második felében parlamenti többség nélküli kancellár volt, kockázatos lépésre szánta el magát: meggyőzte az idős államfőt, Paul von Hindenburgot, hogy nevezze ki Adolf Hitlert egy koalíciós kormány élére, így Papen elgondolása szerint a náci vezetőről kiderülhetett volna annak alkalmatlansága. Ahogy azt Papen elbizakodva megfogalmazta: Hitler „sarokba lenne szorítva”.
Természetesen a dolgok egészen másképp alakultak, és Papen így bolondnak (és végül háborús bűnösnek) tűnt. Éppen akkor kockáztatott, amikor a német gazdaság lassan kezdett kilábalni a nagy gazdasági világválságból, amikor a Hitler által irányított állam a pénzpiaci összeomlás által sújtott nemzetközi tőke vagy a kormány alá rendelt jegybank nagyobb korlátozásai nélkül szabadon manőverezhetett. Egyszóval, Hitlernek nem kellett megküzdenie azokkal a külső tényezőkkel, amelyek a Truss-kormány bukását meghatározták.
A mostani francia választásokon a Nemzeti Tömörülés alternatívája az Új Népi Front (NPF), amelynek elnevezése tudatosan idézi az 1930-as évek közepi baloldali mozgósítást a Léon Blum vezette Népfront időszakából. Blum kommunista-szocialista blokkjának tagjai úgy vélték, hogy a francia jegybank és a nagy kereskedelmi bankok buktatták meg a kormányt az 1920-as évek végén. (Amikor az angol jegybank 1931-ben megbuktatott egy brit munkáspárti kormányt, a francia baloldalnak a tőke politikában betöltött szerepével kapcsolatos gyanúja megerősítést nyert).
Franciaország ma kettős dilemmával néz szembe. A bal- és jobboldali Macron-ellenes koalíciók egyaránt fiskális aktivizmust akarnak majd folytatni, ami több kiadást és az NPF esetében nagy adóemeléseket jelent, ez pedig azonnal kötvényeladást váltana ki. Ugyanakkor mindkettő nagymértékben függne az Európai Központi Banktól (EKB).
Az EKB szintén dilemmával nézne szembe:
- vagy masszív eszközvásárlásokba kezd, és ezzel azt kockáztatná, hogy veszélyes precedenst teremt,
- vagy visszautasítaná az eszközvásárlást, ami viszont azzal a veszéllyel járhat, hogy úgymond a német „zsarnokság” ügynökének bélyegeznék meg.
A trussing így rávilágít arra, hogy a jegybankok milyen módon korlátozhatják a kormányzati intézkedéseket, és milyen feltételeket szabhatnak, amelyek összeegyeztethetők a nemzetközi piacokhoz való folyamatos hozzáféréssel. Nem véletlen, hogy a Macronnal szembeni mindkét jelenlegi francia alternatív erő erősen nacionalista.
De mindig vannak alternatív erők. 1983-ban, amikor az akkori francia kormány súlyos helyzetbe került, a baloldalon egyesek az autarkia felé fordulást vagy az 1930-as évek radikalizmusához való visszatérést képzelték el. Őket azonban félreállították, és Jacques Delors, az akkori pénzügyminiszter visszavezette Franciaországot Európához és a politikai centrumhoz.
A jelenlegi helyzet furcsasága tükröződik abban a markáns különbségben, amely a mostani franciaországi választási kampány idegessége, valamint a majdnem egyidejűleg zajló brit választások szinte kísérteties nyugalma között áll fenn. A brit Munkáspárt szinte biztosra veheti, hogy jelentős győzelmet ér el a választáson, mert teljes mértékben magáévá tette a korábbi trussing esetek tanulságait. Politikai ígéretei a költségvetési felelősség és a hitelesség alapjain állnak.
A történelmi tanulságok ellenére a trussing irányvonalat követő politikusok továbbra is démonizálni fogják a jegybankokat.
Ez idén Franciaországban is megtörténhet, és valószínűleg ez lesz az Egyesült Államokban is, ha Donald Trump megnyeri a novemberi elnökválasztást. A kormányzati intézkedések korlátozása gyakran arra készteti az elégedetlen polgárokat, hogy radikálisabb és destabilizálóbb lehetőségeket követeljenek, ami azt válthatja ki, hogy az országok befelé fordulnak, és feladják a nemzetközi kötelezettségvállalásokat – mit sem törődve a pénzügyi stabilitás kérdésével.
Copyright: Project Syndicate, 2024.
Harold James
A Princeton Egyetem történészprofesszora, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) történésze. Számos könyv szerzője, amelyek többek között a két világháború közötti Németország vagy az IMF történetével, az európai monetáris unióval, illetve a globalizáció kérdésével foglalkoznak.
Címlapkép forrása: Getty Images
