Simon Kuznetz Nobel-díjas közgazdász szerint a világon négyféle ország létezik. Fejlett, fejlődő, Japán és Argentína. Argentína mindig is kakukktojásnak számított, hiszen a 20. század elején még fejlett országnak számított, aztán száz év alatt gazdaságpolitikai hibák sorának köszönhetően sikerült a fejlődő országok sorába lecsúszni, annak ellenére, hogy az ország kiváló természeti adottságokkal rendelkezik. Jelentős mezőgazdasági exportőr, de olyan fontos ásványkincsekkel is rendelkezik mint a réz és az ezüst, és nem mellesleg Latin-Amerika legnagyobb földgáz-kitermelője is egyben. Ráadásul az általános szakértői vélemény is az volt, hogy Argentína a 20. század elején nemzetközi összehasonlításban is erős oktatási rendszerrel rendelkezik, ami Latin-Amerikában is az egyik legjobbnak számít. A kezdeti feltételek tehát mindig is adottak voltak arra, hogy az ország jobb sorsa legyen érdemes.
Mi romlott el Argentínában?
A Nagy Gazdasági Válság Argentínában is súlyosan éreztette a hatását, aminek következtében sok vidéki farmer elvesztette az állását és a városokba költözött, a városi munkanélküliség megnőtt. Az akkori gazdaságpolitika válasza pedig az importhelyettesítő iparosodás és számos olyan intézkedés, amelynek a céljai a piaci mechanizmusokba történő beavatkozás volt, ami természetesen rontotta az ország versenyképességét és növelte a társadalmi egyenlőtlenségeket is. Politikai fronton pedig 1943-ban hatalomra került a hadsereg akkori vezetője, Juan Perón, akinek hatalma alatt tovább nőtt az állam szerepe a gazdaságban és rendszeressé váltak az olyan intézkedések, amelyek végül az állam túlzott beavatkozásához vezettek a gazdaságban, rontva annak hatékonyságát és versenyképességét.
Közgazdaságilag a 29-33-as válság utáni évtizedekben hozott gazdaságpolitikai intézkedések elkövették azt az alapvető hibát, hogy az ország adottságaihoz képest nem megfelelő gazdaságpolitikai mixet választottak. Mivel Argentína nagy mezőgazdasági exportőr, aminek az árai jelentősen ingadoznak, ezért közgazdaságilag a rugalmas árfolyamrendszer és kontraciklikus fiskális politika, magasan tartott devizatartalékokkal lenne az ideális kombináció. Egy ilyen gazdaságpolitikai mixben, amikor a nyersanyagárak magasak, hagyni kell erősödni a devizát, ami segít akadályozni az ország túlfűtöttségét. Ilyenkor a fegyelmezett fiskális politika tartalékot tud felhalmozni a rosszabb időkre és a költekezés visszafogásával segít elkerülni a gazdaság túlhevülését. Amikor pedig a nyersanyagárak alacsonyak, akkor az árfolyam leértékelődése segít tompítani a lassulás/visszaesés mértékét, a költségvetési politika pedig rendelkezik a megfelelő mozgástérrel, ami a gazdaság stabilizálásához szükséges. Egy ilyen keretrendszer, ha hiteles, akkor a befektetők sem fogják spekulációs célpontnak tekinteni az országot. A nyersanyagexportőr státuszhoz passzoló gazdaságpolitika tekintetében kiváló példa Kanada és Ausztrália.
Azonban, ha az ország egy rossz mixet választ és a populista politikai célok felülírják a gazdasági követelményeket, akkor egy nagyon rossz kombináció alakulhat ki. Egy ilyen esetben, amikor a nyersanyagárak magasak, a gazdaságpolitika nem hagyja felértékelődni a devizát, a választási célok miatt kiköltekezik, ezzel komoly egyensúlytalanságok alakulnak ki a rendszerben. Túlzott hitelfelvétel, buborék az ingatlanpiacon, kifeszített költségvetés, lemerült tartalékok és elvesztett befektetői hitelesség. Ilyenkor, amikor a nyersanyagárak esésnek indulnak a gazdaság nagyon sérülékeny helyzetben kénytelen szembenézni a recesszióval és ezt természetesen a befektetők is tudják. Ekkor a gyors gazdasági visszaesést a költségvetés nem képes tompítani, sőt a korábbi kiköltekezés miatt megszorításra kényszerül, elmélyítve ezzel a válságot. Szélsőséges esetben egy ilyen helyzet nagyon mély recessziót, magas inflációt (akár hiperinflációt) és európai szemmel felfoghatatlan mértékű árfolyamleértékelődést is tud okozni. Argentína a fent bemutatott cikluson számtalanszor átesett már a 20. század eleje óta és tulajdonképpen a rossz gazdaságpolitikai mix az ország rákfenéje. Ezt jól tükrözi az is, hogy 1944 és 2023 között az átlagos infláció 190% volt és az ország kilenc alkalommal ment csődbe.
A rengeteg csődesemény ellenére az államadósságot nem sikerül csökkenő pályán tartani, a GDP-arányos mutató évek óta 80% felett van. A rossz adósságfinanszírozási feltételek mellett ennek fő oka a költségvetés folyamatos hajlama a túlköltekezésre. Nem csoda, hogy a központi állam jövedelemcentralizációs rátája (a GDP-arányos költségvetési bevétel) az utóbbi 20 évben 23%-ról 37%-ra emelkedett. Eközben a pénzügyi stabilitást aláássa, hogy a swapokkal igazított devizatartalék negatív tartományba került, a külföldi befektetők pedig csak nagyon magas kamatok mellett hajlandóak hitelezni az országot, ha egyáltalán hajlandóak a pénzüket kockáztatni. (Ennek szép példája a 100 éves argentin államkötvény története.)
Ilyen helyzetben sokáig az inflációs adó (seigniorage) volt az állam egyik jövedelemforrása, ami viszont a peso drasztikus leértékelődésével és a hivatalos és a feketepiaci árfolyam éles szétválásával járt együtt. Erre a korábbi kormányok megoldása az ár és tőkekontroll, mennyiségi importkorlátozások és exportadók voltak. Tehát lényegében olyan tüneti kezelések, amelyek hosszú távon csak tovább súlyosbították a betegséget. A gazdasági, gazdaságpolitikai hibák és a nyersanyag-átok az évtizedek alatt egyre inkább kikezdte a társadalmi kohéziót, a jövedelmi és vagyoni különbségek folyamatosan növekedtek.
2023 végére egy ilyen közegbe érkezett meg a horvát és olasz felmenőkkel rendelkező Javier Milei, aki több, mint 20 éven keresztül közgazdaságtant és matematikát tanított, szakterülete pedig a gazdasági növekedés elmélete. Politikai ismertségét radikális nézeteinek, torzomborz (Wolferine) külsejének, valamint extravagáns viselkedésének köszönheti. Önmagát anarcho-kapitalistának valló (mindenféle állami beavatkozást erősen ellenző) egykori közgazdász legnagyobb választási ígérete az argentin gazdaság rendbetétele egyszer és mindenkorra. Népszerűségét elsősorban annak köszönheti, hogy a választók az ország kilátástalannak tűnő gazdasági helyzete miatt már csalódtak az eddig ismert politikusokban.
Az új argentin sokkterápia
Milei pedig a választási ígéreteihez képest nem okozott csalódást. Az új elnök helyesen ismerte fel, hogy a rossz gazdaságpolitikai mix egyik oka a krónikus költségvetési hiány, ezért tervként tűzte ki, hogy a GDP 5%-val felérő fiskális szigorítást fog csinálni. Ezért egyik első lépéseként a meglévő 18 minisztériumot lefelezte, a költségvetés reálkiadásait 35%-kal csökkentette. Ezen belül például a nyugdíjkiadásokat 36%-kal vágta vissza. Továbbá több szociális támogatást (például rezsitámogatás) érdemben visszavágott, akár azon az áron is, hogy a közműcégeknél komoly hátralékok halmozódtak fel. Bevételi oldal eközben csak 4%-kal esett vissza reálértéken, köszönhetően az „Impuesto Pais” elnevezésű import adónak. Összességében az intézkedések hatására a költségvetésnek sikerült nagyon hosszú idő után többletet produkálni, aminek köszönhetően az év első hónapjaiban monetáris finanszírozásra sem volt szükség eddig.
Monetáris politikai oldalon az egyik legfontosabb intézkedés, hogy az árfolyamrezsimet megkísérli a magas infláció mellett is hitelessé tenni. Ez az árfolyam azonnali 100%-os leértékelését és havi 2%-os mértékű csúszó leértékelés bevezetését jelentette. Az intézkedés hatására a hivatalos és feketepiaci peso árfolyam érdemben közelebb került egymáshoz.
A javuló költségvetési helyzet és az egyszeri intézkedésektől megtisztított kedvező inflációs kilátások (hó/hó alapon 4,2% volt a májusi infláció) hatására a jegybank a 2023. decemberi 126%-ról 40%-ra tudta csökkenteni az irányadó kamatot. Ezzel együtt pedig a bruttó devizatartalékot sikerült 30 milliárd dollár közelébe emelni (de a swapokkal igazított továbbra is negatív). A példa kedvéért a magyar devizatartalék nagyjából a GDP 23-25%-a, amely teljesen egészségesnek tekinthető. Ez a szint Argentína esetében nagyjából 140-150 milliárd dolláros devizatartalékot jelentene és ez tudna érdemi pénzügyi stabilitást biztosítani (megfelelő gazdaságpolitikai háttér mellett). Ugyan a kezdeti lépések jók, azonban az út még nagyon hosszú. De az eddigi erőfeszítéseket az IMF is értékelte, hiszen épp június 13-án hagyta jóvá a meglévő, 44 milliárd dolláros IMF program legújabb, 800 millió dolláros részletét.
Összességében kijelenthető, hogy a sokkterápia iránya megfelelő, a főbb problémák kezelésére irányul, azonban mint, minden ilyen reformcsomag esetében idő kell, ahhoz, hogy teljesen kifejthessék a hatásukat. Idő azonban nem biztos, hogy elég van, mivel az intézkedések óriási áldozatokat követelnek a lakosságtól, miközben a makroszintű eredmények még nem érződnek mikroszinten széleskörben. Milei elnök szerencséjére ez még nem érződik a közvéleménykutatásokban annyira, hiszen egy június 3-ai felmérés szerint a megkérdezettek 52%-a pozitívan vélekedik róla.
Mik lehetnek a kockázatok?
Az egyik legnagyobb kockázat politikai jellegű. Mivel az elnök magas népszerűsége ellenére a pártja meglehetősen kevés hellyel rendelkezik a törvényhozásban, ezért folyamatos az alkukényszer. A reformprogram elején még több pártnak is érdekében állt együttműködni az új elnökkel, hiszen ellenkező esetben rajtuk csattant volna a választók ostora. Azonban már most tüntetések kezdődtek a megszorítások miatt, amit a következő választásokhoz közeledve kihasználhatnak a politikai pártok. Egy ilyen környezetben pedig további reformok elfogadása igencsak nehézkes lesz.
Ráadásul a korábbi argentin politikai tapasztalatokból könnyen kitalálható, hogy az ellenzéki pártok választási ígérete a nyugdíjemelés és egyéb szociális intézkedések lesznek. Ami a választóknak lehet, hogy elsőre jól hangzik, de nem oldja meg azt a strukturális betegséget, amiben az ország több, mint 100 éve szenved, sőt visszavezeti az országot pontosa oda, ahonnan Milei elnöksége előtt indultak.
Másik fontos kockázat pedig gazdasági jellegű, a csúszó leértékelés rendszere. Ha az inflációhoz képest a csúszó leértékelés mértéke túl alacsony, akkor reálfelértékelődés történik, amely az országnak devizát biztosító exportszektort teheti tönkre, ez pedig sok eddigi reformot aknázhat alá. Ideális esetben a csúszó leértékelés egyfajta nominális horgonyt jelent, ami segít a várakozásokat és közvetve az inflációt is valamilyen szinten horgonyozni. Amennyiben a csúszó leértékelés mértéke túl alacsony, akkor nem hiteles, ezáltal éppen az eredeti cél, a várakozások horgonyzása nem tud teljesülni. Emiatt sokan arra számítanak, hogy hamarosan finomhangolhatják az új árfolyamrendszert.
Címlapkép forrása: Getty Images
