Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
Ugyan az Orbán-kormány riogatásának egyértelmű a belpolitikai szerepe, jogosan merülhet fel bennünk több kérdés is a nemzetközi politika militarizálódásával kapcsolatban. Úgy tűnik ugyanis, hogy egyre több állami vezető látja legitimnek a politikai konfliktusok fegyveres úton történő rendezését, a hadviselés jogi szabályainak figyelmen kívül hagyását, vagy az erőszakkal való fenyegetést.
- Tényleg fel kell készülnünk egy ilyen világra?
- Mekkora esélye van egy világháború kitörésének?
- Mi lesz Magyarország szerepe ebben a helyzetben?
Liberális nemzetközi rend? Teljesen sosem volt
Ahhoz, hogy megválaszoljuk ezeket a kérdéseket, először is látnunk kell, hogy hogyan jutottunk ide. A második világháború után egyértelműen látható volt a hagyományos háborúk számának és intenzitásának csökkenése, amely valamikor az 1990-es és 2000-es évek legelején jutott el mélypontjára. Nem véletlen, hogy ez az időszak egy példa nélküli világpolitikai optimizmussal párosult: a háborúk felett, úgy tűnt, eljárt az idő, az államok a globalizált világgazdaságban sokan inkább gazdasági együttműködésekben (és versengésben) gondolkodtak.
Ez a normatív rend, amelyet liberális világrendnek szoktak nevezni a kutatók, nagyban támaszkodott az Egyesült Államok kvázi-hegemón szerepére. Washington ugyan maga is gyakran megszegte a nemzetközi jogi szabályokat, mégis felmutatott egy olyan elrettentő erőt, amely eltántorított sok szereplőt attól, hogy figyelmen kívül hagyja a liberális alapelveket. Nem véletlen, hogy a liberális világrend kezdetének sokan az 1990-1991-es öbölháborút tartják, amikor az Egyesült Államok határozottan fellépett Irakkal szemben, amikor Szaddám Husszein rezsimje jogtalanul megtámadta szomszédját, Kuvaitot.
Visszatekintve erre az időszakra fontos realizálnunk, hogy ez a békés világrend sosem volt teljesen békés. Ugyan a hagyományos háborúk száma és intenzitása csökkent, más típusú konfliktusoké növekedett. A 20. század közepe óta sokszorosára emelkedett az államon belüli polgárháborúk száma, amelyek ráadásul jellemzően nagyon durva hadviselési módszerekkel járnak. Ezek ugyan jellemzően nem Európában zajlanak, hatásuk azonban rövidesen minket is érintett közvetetten, például a terrorizmus felerősödésén keresztül.
Ráadásul az Egyesült Államok sosem vált igazi hegemónná a világon, inkább csak elhittük neki.
- Kétségtelenül az USA katonai erejének elsőbbsége megkérdőjelezhetetlen volt sokáig, a 2000-es évek eseményei aláásták az amerikai szupremáciába vetett hitet. 2001. szeptember 11-én a történelem legnagyobb terrortámadásával világossá vált, hogy az Egyesült Államokat is meg lehet támadni.
- Az afganisztáni és iraki háború megmutatta, hogy az amerikai haderő ellen hatékonyan fel lehet lépni nem állami szereplőknek.
- A 2008-as világválság pedig felhívta rá a figyelmet, hogy Washingtonnak inkább a belpolitikai és gazdasági kihívások kezelését és nem a világrend fenntartását kell priorizálnia.
A világrend átalakulása
Az amerikai hegemóniába vetett hit megkérdőjelezése mellett más folyamatok is megágyaztak a világrend átalakulásában.
- A globalizáció ugyan számos előnnyel járt, de sok országban a belső különbségek és feszültségek megerősödése kísérte.
- A világpolitikában és egyes térségekben megerősödtek az Egyesült Államok kihívói (Oroszország, Kína, vagy éppen Irán), akik a lapok újraelosztását követelték.
- Donald Trump megválasztásával ráadásul kiderült, hogy az amerikai társadalomban is sokan ellenzik azokat az elveket, amelyekre a nemzetközi liberális rend felépült.
- Legfrissebben pedig a Covid-válság mutatta meg, hogy a globalizáció egyes elemei visszafordíthatóak.
Ebben a kontextusban tértek vissza hangsúlyosan a hagyományos háborúk is a nemzetközi politika eszközkészletébe.
Persze ez sem egyik napról a másikra történt, az elmúlt két évtizedben több esemény is felerősítette ezt a tendenciát. Egyre több szereplő próbálgatta a határokat, és figyelte meg, hogy meg tudja-e úszni akár a háborúindítás tilalmának, akár a hadviselés szabályainak megszegését fájdalmas büntetés nélkül.
A 2011-ben kirobbant szíriai háborút sokan tartják fordulópontnak ebből a szempontból: itt a kormányerők iráni és orosz segítséggel számos háborús bűnt követtek el, többek között vegyifegyvereket is használtak civil célpontokkal szemben. Ennek ellenére Bassár al-Aszad elnök nem vesztette el nagyhatalmi támogatását, nem vonták felelősségre, és most már a regionális politikába is visszaintegrálódott.
Oroszország Ukrajna elleni fellépése egy hasonló esemény volt, nem csak 2022-ben, de már 2014-ben is a Krím-félsziget annexiójával. Ugyan Moszkva számos szankcióval kényszerül szembenézni az agressziója miatt, a világ legtöbb állama fenntartotta kapcsolatait Oroszországgal, így kérdéses, hogy az amerikai-európai kényszerintézkedések mennyire tudnak elrettentő erővel bírni más szereplők számára.
Ezeken az eseteken túl persze több másik háborút láthatunk, amelyek erősítik a tendenciát. Azerbajdzsán majdnem két évtized után érezte úgy, hogy eljött az idő a karabahi helyzet fegyveres úton való megoldására, amelyért az Európai Unió sem büntette meg az országot. Az Izrael és Hamász közötti, vagy éppen a Szudánban zajló brutális háborúk pedig ismét megmutatták, hogy a nemzetközi közösség tehetetlen a hadijog betartása terén.
A világháború nem reális
Sajnos a legtöbb elemzés szerint a fegyveres konfliktusokhoz (újra) hozzá kell szoknunk a következő évtizedekben is. Két kutatótársammal 2017-ben végeztünk el egy nagyobb kutatást a világrend alakulásával kapcsolatban, amiben azonosítottuk a három legvalószínűbb forgatókönyvet. Ebből a háromból kettőben a háborúk nagy szerepet kapnak, ahhoz pedig, hogy a békés optimista szcenárió kerekedjen felül, olyan tendenciákra lenne szükség, mint a populizmus visszaszorulása, a globális együttműködés mélyülése és Oroszország pacifikálódása. Mindenki maga döntse el, hogy ezekre ma mekkora esélyt lát.
Nagyon fontos kihangsúlyozni ugyanakkor, hogy ezek a folyamatok nem feltétlenül vezetnek egy világháborúhoz vagy rendszerszintű konfliktushoz.
Ehhez ennél sokkal többre lenne szükség, a döntés pedig a globális nagyhatalmak kezében van – elsősorban Washingtonban és Pekingben. Persze eszkalációtól több regionális konfliktus, például Ukrajna, Tajvan, vagy Gáza esetén joggal félhetünk, de ahhoz, hogy ez világháborúhoz vezessen, ahhoz nem egy vagy kettő, hanem húsz rossz döntésre van szükség egyszerre több oldalon.
Mindezek fényében is fontos a magyar kormány külpolitikáját és retorikáját értékelnünk. Magyarországnak persze korlátozott a hatása a rendszerszintű folyamatokra, azt azonban nehéz vitatni, hogy az alapvetően belpolitikai célú háborús riogatás nem járul hozzá a nemzetközi béke fenntartásához.
Egy hazánkhoz hasonló kisállamnak elemi érdeke, hogy a ne törjön ki nagyobb háború, és sem regionális, sem globális nagyhatalmak ne érezzék elfogadhatónak a fegyveres erő alkalmazását.
Ennek azonban ma nem a nyugati szankciók vagy a NATO viselkedése jelenti a legfőbb akadályt, hanem Oroszország és más revizionista szereplők viselkedése.
Persze az erőszakos megoldásoknak mindenhol megvannak a támogatói, és való igaz, hogy amerikai, francia, brit és más európai döntéshozók is hoztak meg agresszív döntéseket a múltban.
Ennek felismerése és kritizálása fontos, már csak azért is, hogy megértsük, hogy a Globális Dél miért szkeptikus a nyugati erkölcsi alapú narratívákkal. Ugyanakkor ezek a problémák magyar szempontból teljesen eltörpülnek Oroszország vagy néhány közel-keleti állam normaszegéséhez képest. Ennek megfelelően ezek a szereplők és folyamatok jelentik az igazi kihívást Magyarország biztonságára.
Címlapkép forrása: Portfolio
