Kezdjük a legelején! Mi a legnagyobb probléma Európa versenyképességével?
Európa versenyképessége egy több tényezőből álló probléma. Ha csak a végeredményeket nézzük akkor tisztán látható, hogy az európai cégek lassabban növekednek és kevesebb profitot realizálnak mint az amerikai és kínai versenytársaik. Ez mindenképp egy aggasztó trend, aminek különböző okai lehetnek.
Hatalmas kihívás hogy Európának van néhány természetéből fakadó hátránya. Az európai piac például jóval fragmentáltabb mint a rivális gazdaságoké, így több cég küzd egymással egy-egy területért, ami növeli a versenyt és alacsonyabb profitot eredményez. E mellett az európai szabályozói közeg sokkal inkább előírja a fejlesztést, ahelyett hogy ösztönözné azt, amik további kiadásokkal nehezítik meg a cégek profitabilitását.
Emellett az európai cégek tipikusan kevesebbet ruháznak be, költenek kutatás-fejlesztésre, mint amerikai és kínai vetélytársaik.
A beruházások hiánya akadályozhatja a növekedést és az innovációt, ami tovább súlyosbítja a versenyképesség problémáját.
Pedig a statisztikák szerint 2021 óta kétszer annyi pénzt költöttünk állami támogatások formájában az európai vállalatokra, mint az Egyesült Államok, mégis alacsonyabb hatékonysággal...
Az amerikai inflációcsökkentő törvényre (IRA) reagálva Európa csak a támogatási rivalizásra adott választ, sőt, az amerikainál több forrást is biztosított. De mire ez megtörtént, sok vállalat már meghozta a döntést, hogy áthelyezi a tevékenységét.
Az EU-nak át kell értékelnie a megközelítését, és arra kell összpontosítania, hogy kedvezőbb környezetet teremtsen a vállalatok számára. Az előírások helyett ösztönözni kellen az innovációt, valamint az európai piac széttöredezettségét is kezelni kell.
Mennyire határozza meg a versenyképességünket, hogy míg az Egyesült Államok, Kanada vagy Kína bővelkedik természeti erőforrásokban, addig Európában hiányoznak a kritikus nyersanyagok. Mennyiben játszik szerepet az a földrajzi probléma a lemaradásunkban?
Európa valóban nem gazdag nyersanyagokban és energiahordozókban, de a rendelkezésünkre álló erőforrásoknál is vannak saját magunk által felállított korlátok. Ez megnehezítheti a vállalatok számára annak eldöntését, hogy hová telepítsék gyáraikat. Fontos azonban megjegyezni, hogy Európa még ezekkel a hátrányokkal együtt is versenyképes lehet.
A megoldás kulcsa az, hogy okosan közelítsük meg ezeket a problémákat. Európa például olyan technológiák kifejlesztésére összpontosíthatna, amelyek kevésbé erőforrás-igényesek, vagy innovatív módszereket találhatna a meglévő készleteink kitermelésére és felhasználására. Emellett erősíthetnénk a kereskedelmi kapcsolatainkat, hogy biztosítsuk a szükségleteinket.
A McKinsey az európai versenyképességéről szóló jelentésében azt javasolja, hogy az energiaárakat a felükre kellene csökkentenünk. Hogyan tudnánk ezt elérni Európában megfelelő természeti erőforrások nélkül?
Ismét csak a hozzáállásunkkal van a gond: a magas energia árak egyik legfőbb oka az ahogyan kezeljük az energetikai átállást. Például ódzkodunk a gáztól, mert az nem számít zöldnek, helyette a szél- és napenergiára támaszkodunk, amelyek jelentős beruházásokat igényelnek, mind a tárolásnál, mind a kiegyenlítő energia megtermelésénél.
Az energiaátállásnak azonban vannak más aspektusai is, amelyek sokkal olcsóbbak, ilyen például a hőveszteség és a metánszivárgás csökkentése, vagy az élelmiszer- és egyéb hulladékokból keletkező gázok felhasználása.
Ezekkel a módszerekkel a szükséges szén-dioxid-kibocsátást akár 40 százalékkal lehetne csökkenteni, sokkal kisebb költségek mellett.
Az alacsonyabb energiaárak elérése érdekében Európának át kell értékelnie az energiaátállással kapcsolatos megközelítését. Ez magában foglalhatja a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésének költséghatékonyabb módszerei felé való elmozdulást, valamint a gázzal kapcsolatos álláspontunk újragondolását. Emellett Európa dolgozhatna az energiainfrastruktúra javításán, hogy hatékonyabbá és kevésbé pazarlóvá tegye azt.
Hadd legyek az ördög ügyvédje! Az Európai Bizottság ugyanezt mondja, hogy a hőveszteségre, az energiatakarékosságra és az elérhető helyi energiahordozók jobb kihasználására kell koncentrálnunk. Az EU csak képmutató?
A legtöbb pénz még mindig a szél- és napenergia felé megy, és bár az EU tudatosította már, hogy egy kiegyensúlyozottabb felfogás kell az energiaátmenethez, a megvalósításban ez nem látszik. Szigetelni nem könnyű munka, másfajta tervezést igényel, de ebben nem fektetünk elég erőt. Az átmenet legdrágább aspektusaira hozunk rendeleteket, ami költségessé teszi a dolgot az emberek számára.
Nem lenne korrekt az EU-t képmutatónak nevezni. Az azonban egyértelmű, hogy a kinyilvánított célok és a tényleges végrehajtás között nincs összhang.
Ahhoz, hogy a kitűzött célokat elérjük, az EU-nak a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésének legköltséghatékonyabb módszereire kell összpontosítania.
Riválisaink, például Kína vagy az Egyesült Államok hasonló, sőt majdnem ugyanezen célok elérését vállalták a 2015-ös párizsi klímamegállapodásban. Hogy lehetünk így mégis versenyhátrányban?
A célok ugyanazok, de a megközelítés nagyon eltérő. Európában költséges technológiák telepítésére kötelezünk mindenkit, míg az USA-ban pénzt adnak az első lépések megtételéhez, anélkül, hogy rendelet mentén erőltetnék a fejlesztést.
Európában a kötelező előírások mindenkit arra kényszerítenek, hogy lenyelje az átállás magas költségeit.
Ehelyett inkább az innovációs mechanizmusokra kellene pénzt költenünk, hogy ezeknek a technológiáknak az ára csökkenjen, és amikor készen állnak és megfizethetők, akkor alkalmazzuk őket.
Az Európai Unió a K+F-projektek finanszírozásában a világ élvonalába tartozik. Mit kellene még vagy máshogy tennünk, hogy az innovációt jobban ösztönözzük?
Bár az Európai Unió jelentős összeget költ K+F-támogatásokra, de ez még mindig csak körülbelül a fele az amerikai vállalatok saját forrásból állt kiadásainak, amelyre nem kapnak állami ösztönzőket. Emellett a cégek nagyobb profitot szerezhetnek az USA-ban, és az egyszerűbb amerikai szabályozói környezetben végezhetik a K+F tevékenységüket.
Európának kedvezőbb körülményeket kell biztosítania az innováció számára,
olyan szabályozási megközelítéssel, amely inkább ösztönöz, mint kötelez, és olyan támogatásokkal, amelyek révén a vállalatok számára jövedelmezőbbé válik az európai működés.
Ezen túlmenően az EU javíthatna a K+F területén a koordináción és segíthetné az országok közötti, valamint az állami és a magánszektor közötti fokozott együttműködést. Mindez erőteljesebb gazdasági növekedést is eredményezne.
Hogyan vonzzuk a vállalatokat Európába?
Nem démonizálhatjuk a nyereségességet, hiszen ebből fizetjük a nyugdíjakat, az egészségügyet és más szociális rendszereket.
Ha az európai rendszer elriasztja a tőkét, akkor az innováció és a K+F nem itt fog megvalósulni, hanem ott, ahol a magas profit elérhető. El kell ismernünk a széttagoltság hátrányait, és egy proaktívabb és vonzóbb üzleti környezet megteremtésén kell dolgoznunk.
Ahogy Mario Draghi is mondta, „nem játszhatunk a szabályok szerint, ha versenytársaink sem így tesznek”, de számon kell kérnünk a felelős üzleti gyakorlatokat is.
Például csökkentenünk kell a bürokráciát és egyszerűsítenünk kell a szabályozást, megkönnyítve a vállalatok számára az európai működést. Biztosítanunk kell továbbá, hogy az adórendszerünk versenyképes legyen, és hogy a vállalatok számára ösztönzőket biztosítsunk a K+F-be és az innovációba való beruházásra. Továbbá be kell fektetnünk az oktatásba és a szakképzésbe, hogy olyan munkaerővel rendelkezzünk, amely képes kielégíteni a vállalatok igényeit. Végezetül pedig népszerűsítenünk kell Európát, kiemelve erősségeinket olyan területeken, mint a fenntarthatóság, az innováció és a magas életminőség.
Enrico Letta, a Jacques Delors Intézet elnöke is azt javasolta az Európai Bizottságnak versenyképességi reformtervében, hogy fektessünk többet az innovációba és a K+F projektekbe, és harmonizáljuk az adórendszert. Ön szerint az ő javaslata kezelni tudná Európa versenyképességének hiányát?
Úgy gondolom, hogy az Európai Unió felépítése eddig is egy hosszú folyamat volt, és minden válság új reformokhoz vezetett, amelyek jellemzően működtek. Egységes módszerekre van szükségünk a nagyvállalatok létrejöttének támogatásához, és a versenyképesség európai szintű szabályozásához. Fontos az innováció minden lehetséges módon való ösztönzése, de ez nem olyan egyszerű, mint egy vagy két további program elindítása. Holisztikus szemléletre és idővel többdimenziós beavatkozásra van szükségünk, beleértve a gondolkodásmód megváltoztatását az innováció és a vállalkozói szellem erősítése, nem pedig az alacsony árak és a biztonság érdekében történő szabályozás irányába.
Letta javaslata egy lépés a helyes irányba, így az adórendszer harmonizálása is fontos, mivel ez egyenlő feltételeket teremtene a különböző tagállamokban működő vállalatok számára. Ez azonban összetett kérdés, amely gondos mérlegelést és koordinációt igényel az EU-n belül.
Többször említette, de sokszor elhangzó kritika, hogy Európában túl sok a szabályozás. Valóban hatalmas a bürokratikus teher a vállalatokon?
Nem hiszem, hogy túl erős lenne a jelenlegi szabályozás, hanem inkább arról, hogy az előírásokat jobban optimalizálni kell a megfelelő kritériumokra. Például az energetikai átállásban egyensúlyt kell teremtenünk a megfizethetőség, az energiabiztonság és a tiszta technológiák támogatása között.
Nem összpontosíthatunk mindenáron az átmenetre, mert az társadalmi problémákhoz vezet.
Persze, bizonyos európai szabályozások túlzott terhet rónak a vállalatokra, szükségtelen akadályokat gördítve a piacra lépésük vagy a növekedésük elé. Biztosítanunk kell, hogy a kritériumok bizonyítékokon alapuljanak és konkrét célok elérésére irányuljanak, ahelyett, hogy túlságosan előíró jellegűek lennének. Arra is figyelnünk kell, hogy a szabályozást az európai országokban következetesen hajtsák végre, hogy a vállalatok számára egyenlő versenyfeltételeket teremtsenek.
A jelentésük szerzői azzal érveltek, hogy a fenntarthatóság, az inklúzívabb társadalom és a növekedés összefügg, de Európa szenved a növekedéssel. Hogyan találhatjuk meg a megfelelő egyensúlyt e között a három cél között?
El kell fogadnunk, hogy a növekedés, az egyenlőbb társadalom és a fenntarthatóság nemcsak összefügghetnek, hanem együtt szükségesek. Az emberek azonban nem biztos, hogy megértik, hogy az inkluzivitás és a fenntarthatóság, valamint a növekedés összefügg.
A növekedés több pénzt teremt az átmenet finanszírozására, valamint segíti az igazságosabb és egyenlőbb társadalmi rendszerek kialakítását is, mert a nagyobb torta azt jelenti, hogy mindenkinek több jut.
Éppen ezért nem szabad a növekedést korlátoznunk, hogy a fenntarthatósági vagy társadalmi inkluzivitási célokat elérjük.
De ahhoz, hogy az emberek elkezdjenek a környezetükre odafigyelni, az alapvető szükségleteiket is ki kell egészíteni, ezért kell hogy egyenlően hozzáférjenek az oktatáshoz, egészségügyi ellátáshoz és szabadon elkölthető pénzre is szükség van. Ezt a három elemet a megfelelő ütemben, szinkronban kell mozgatnunk, ahelyett, hogy egymással szemben álló feszültségforrásként tekintenénk rájuk.
Ez azt jelenti, hogy a tiszta technológiákba és a megújuló energiás termelésbe kell befektetni, elő kell mozdítani a társadalmi befogadást és egyenlőséget, és biztosítani kell, hogy gazdaságpolitikánk a minőségi munkahelyek létrehozására és az egyenlőtlenségek csökkentésére összpontosítson.
Sok közgazdász szerint Európának nem kellene versenyeznie Kínával, Indiával és az Egyesült Államokkal, mivel nálunk jobb a szociális biztonság, az egészségügy és az oktatás. Az EU GDP-jének 25 százalékát költöttük ezekre a kérdésekre. Azt állítják, hogy bár az EU most kevésbé versenyképes, de ha az USA és más országok ugyanolyan demográfiai kihívásokkal néznek szembe, az unió gazdasága felkészültebb ezen problémák kezelésére. Ön hogyan látja ezt?
Szerintem minden országnak maga kell döntenie, hogy mennyit fektet be a társadalmi ellátórendszerbe, az egészségügybe és az oktatásba. Fontos felismerni, hogy ezek a beruházások nemcsak költséget jelentenek, hanem az ország jövőjébe való befektetést is. A jól képzett és egészséges lakosság termelékenyebb és innovatívabb, ami nagyobb növekedést és több adóbevételt eredményezhet a társadalombiztosítás finanszírozására.
Az európai életmód csodálatos: jobb ételek, könnyebb hozzáférés a minőségi oktatáshoz, erősebb egyenlőség. Én ezt imádom. Viszont Európa nem hagyhatja figyelmen kívül a globális versenyhelyzetet!
Biztosítanunk kell, hogy vállalataink versenyképesek legyenek és globális szinten tudjanak működni, mivel ez nagyobb növekedést és több munkahelyet eredményezhet. Azt is biztosítanunk kell, hogy ez a verseny tisztességes legyen, és hogy vállalataink ne kerüljenek hátrányos helyzetbe a túlságosan megterhelő szabályozási környezet vagy a tőkéhez való hozzáférés hiánya miatt.
Végső soron úgy gondolom, hogy az EU-nak meg kell találnia az egyensúlyt a társadalmi ellátórendszerbe való befektetés és annak biztosítása között, hogy vállalataink globális szinten versenyképesek legyenek. Ehhez idővel többdimenziós beavatkozásra lesz szükség, többek között az innováció és a vállalkozói szellem irányába történő szemléletváltásra, a bürokrácia csökkentésére és a szabályozás egyszerűsítésére, valamint az innovációs és vállalkozói kultúra előmozdítására.
Mert az európai társadalmi modell fenntarthatósága attól függ, hogy vannak-e profitot termelő vállalataink. Vállalkozások nélkül nem lesz növekedés, így nem tudnánk kifizetni a szociális struktúráink fenntartását.
Nincs olyan opció, hogy a jelenlegi berendezkedés vállalatok és növekedés nélkül is működjön. Ha a cégek strukturálisan kevésbé versenyképesek, kevésbé nagyok, kevesebbet fektetnek be K+F-be az eddig tárgyalt problémák miatt, akkor idővel fenntarthatatlan lesz a jelenlegi társadalmi modell.
Hogyan tudnánk több magánbefektetést irányítani az iparunkba, a K+F-be vagy bármilyen más ágazatba?
Az innovációhoz kapcsolódó adókedvezmények beváltak ott, ahol ezt a megközelítést alkalmazták, mindez a magánberuházások növekedéséhez vezetett. Úgy gondolom azonban, hogy a piaci struktúrákról és a hatályos szabályozásról is szólni kell.
Az Egyesült Államokban például az energiaszabályozást nem állami vagy városi szinten, hanem inkább nemzeti szinten alkalmazzák. Ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államoknak lehetnek szén-dioxid-intenzív és szén-dioxid-mentes földrajzi területei, ami lehetővé teszi a specializációt és a hatékonyságot.
Európában minden országnak ugyanazt a rejtvényt kell megoldania, ami kevesebb specializációhoz és az erőforrások nem hatékony felhasználásához vezet. Bizonyos iparágaknak Lengyelországban, bizonyos iparágaknak Magyarországon, másoknak pedig Hollandiában kellene lenniük.
Hollandiában van az EU egyik legnagyobb kikötője, bizonyos ipari létesítményeknek pedig ehhez közel kell lenniük, de lehet, hogy ezek csak szén-dioxid-intenzívebbek, mint a mezőgazdaság és a mezőgazdasági üzemek. Így a szabályok nem lehetnek ugyanazok mindenhol.
Európai célt kell kitűznünk, de nem minden országra azonos szintű korlátokkal. Egy a mostani egyenszabályoktól eltérő megközelítés lehetővé tenné számunkra, hogy a hatékonyságra specializálódjunk, elkerüljük az erőforrások elpazarlását.
Ez egy szuverenitási kérdés, ami egy nagyon érzékeny téma az EU-ban...
Európának még egy hosszú utat kell megtennie, hogy eldöntse, ki akarja-e használni az EU méreteit, vagy versenyhátrányban marad. Ezek a dolgok időbe telnek. Svájc 200 évszázad alatt állt össze kantonokból, így az európai projekt is még hosszú ideig tarthat.
Sürgetőbbnek kell lennünk az integrációval, és azt hiszem, most már elég sokkot láttunk ehhez. Láttuk a magas energiaárakat, láttuk, hogy az energiabiztonság kérdéssé vált, láttuk az amerikai inflációcsökkentő törvény támogatásainak hatását az európai iparra.
A bőrünkön érezzük, hogy az európai vállalatok versenyképességében milyen különbségek mutatkoznak. Ezért azt hiszem, mostanra felismertük, hogy tennünk kell valamit.
Számomra ez már egy nagy előrelépés, mert öt-tíz éve még az a felsőbbrendűségi érzés volt meghatározó, hogy „nálunk jobb az élet és jobb az üzleti élet”. Még mindig úgy gondolom, hogy nálunk jobb az élet, de aggódom amiatt, hogy a befektetések milyen ütemben hagyják el Európát. Mindenféle vállalatok igazgatótanácsaival találkozom, és ha azt látjuk, hogy az USA-ban 200 bázisponttal magasabb a nyereségesség a tőkemegtérülés tekintetében, ami a jelentésünkben is szerepel, meddig lehet itt tartani a pénzt és a befektetéseket Európában? Számomra ez a kérdés.
Minél többet beszéltem az európai rendszerben dolgozó emberekkel, annál nagyobb volt a felháborodás. Mi is osztozunk ezen az érzésen, és azt mondjuk, hogy ha a vállalatok nem érnek el nagyjából hasonló eredményeket, amikor Európát és az Egyesült Államokat hasonlítják össze az igazgatótanácsok, akkor minden szabályozásuk egy egyre szűkülő üzleti környezetre vonatkozik csak. Ez nem lehet a cél. Arra kell törekednünk, hogy olyan vállalatokat hozzunk létre és eredményeket érjünk el, amelyek az emberek nyugdíját és egészségügyi ellátását is finanszírozzák, amelyekre a szociális rendszerünk fenntartásához szükségünk van.
Ha az eredmények sokkal rosszabbak, akkor nem lesznek képesek jobb társadalmat építeni.
Sokszor említette a beruházások finanszírozásának a kérdését. Mit gondol az Emmanuel Macron francia elnök, valamint Ursula von der Leyen által javasolt tőkepiaci unió új tervéről?
A tőkepiaci unió nagyszerű ötlet, egy jó első lépés, de ez nem elég. Valódi egységes tőkepiacot kell létrehoznunk, ahol a vállalatok könnyen és olcsón szerezhetnek forrásokat a határokon átnyúlóan. Ez azt jelenti, hogy harmonizálnunk kell a szabályozást, egyenlő feltételeket kell teremtenünk minden vállalat számára minden tagországban, függetlenül azok méretétől vagy székhelyétől.
Biztosítanunk kell a finanszírozási lehetőségek sokszínűségét, a kockázati tőkétől és a magántőkétől kezdve az intézményi befektetőkig. Ösztönöznünk kell a hosszú távú gondolkodást és a „türelmes tőkét”, hogy a vállalatok megtehessék a növekedéshez és innovációhoz szükséges beruházásokat.
Mennyi időnk van arra, hogy megoldjuk ezeket a versenyképességi problémákat?
Talán csak évek.
Az a szerencse, hogy az üzleti életben, ha egyszer látják a pályamódosítás iránti valós elköteleződést, akkor nem kell gyorsan elérni a célokat, elég ha az irányváltás megtörténik. Ha ez megtörténik és látják a piaci szereplők, hogy »oké, oké, oda fogunk érni«, akkor elfogadjuk, hogy ez akár öt-tíz évbe fog telni. Ugyanígy vannak ezzel az emberek is, ha látják, hogy elindultunk, hajlandók kivárni az eredményeket.
De ha marad a jelenlegi pálya, akkor a vállalkozások erre kezdenek el reagálni. Úgy látom, hogy az új irány megtalálására még évek, az eredmények érkezéséhez akár évtizedek is szükségesek lehetnek.
De emiatt annyira nem, inkább a jelenlegi pálya miatt aggódom.
Címlapkép forrása: McKinsey
A cikk elkészítésében a magyar nyelvre optimalizált Alrite online diktáló és videó feliratozó alkalmazás támogatta a munkánkat.
