A sajtó szívesen csemegézik az ilyen ügyeken, hiszen a perek tárgyát rendszerint nagyértékű alkotások képezik, az egymást bíróság elé citáló felek pedig sokszor a műgyűjtők és a műkereskedők krémjéhez tartoznak – legyen szó akár magánszemélyekről, akár intézményekről. Ma is sok még a restitúciós per, amikor egykor jogellenes eltulajdonított vagy erőszakkal eladásra kényszerített művek régi gazdái – illetve ma már örököseik – kívánják visszaszerezni felmenőik tulajdonát, de gyakoriak az örökösödési perek is, amikor egy-egy gyűjtő leszármazottjai jogi úton akarnak – vagy kényszerülnek – hozzájutni vélt vagy valós jussukhoz. Gyakori perek tárgyát képezi a hamis vagy annak vélt műtárgyak sorsa, illetve az ilyen művek vevőinek kártalanítása, de pereltek be már műkereskedőket vevők félrevezetése, pl. túlárazás, vagy az eladásra rájuk bízott műtárgyak értékesítésében nem kellőnek ítélt erőfeszítéseikért is.
Mielőtt bemutatnánk néhányat napjaink legnagyobb visszhangot kapott művészeti témájú perei közül, röviden felidézzük a „legek legjét”, azt a pert, ami egy évtizeden át, egészen a legutóbbi hónapokig a figyelem középpontjában állt. A Svájcban, Monacóban és az USA-ban zajló jogi ütközet két főszereplője az orosz iparmágnás, bankár és műgyűjtő Dmitry Rybolovlev, valamint a svájci műkereskedő és vámszabad területeken műtárgyraktárakat üzemeltető Yves Bouvier voltak. Hosszú pályafutásuk során egyikük sem tartózkodott olyan akcióktól, amelyek a legalitás határán egyensúlyoztak, időnként vélhetően átlépve azt; mindketten voltak vizsgálati fogságban is, de súlyosabb következményekkel járó ítélet nem született ellenük. Ügyvédeik viszont nyilván utánajártak ezeknek az ügyeknek és újabb feljelentésekkel igyekeztek kedvezőbb pozícióba hozni védenceiket az egymás ellen szinte számolatlanul indított perekben. A „központi per” azt a kérdést volt hivatva eldönteni, hogy Bouvier túlárazta-e azokat a műveket, amelyek az ő közvetítésével kerültek Rybolovlev birtokába. Tekintettel arra, hogy a kettejük közötti ügyletek egy részében a Sotheby’s is közreműködött, Rybolovlev a nagy nemzetközi aukciósházat is beperelte. A kérdéses alkotások között dollárban számolva is több tíz-, sőt százmilliós értékű művek is voltak, például Klimttől és Modiglianitól, a legismertebb közülük a Leonardo da Vincinek tulajdonított Salvator Mundi volt.

Rybolovlev érvelését utóbbi mű túlárazottságáról erősen gyengítette, hogy a festményt, amit ő Bouvier közreműködésével 127,5 millió dollárért vásárolt meg, időközben az aukciós piacon mindmáig elért legmagasabb áron, 450,3 millió dollárért tudta eladni – és a per szempontjából teljesen másodlagos, hogy ez az ár reális volt-e, illetve, hogy megszületéséhez olyan tényezők, pl. közel-keleti uralkodói dinasztiák közötti presztizsharc is hozzájárultak, melyeknek a kép kvalitásaihoz nem sok közük van. Rybolovlev és Bouvier csatája egyenlő erők küzdelme volt és úgy tűnik, egy idő után mindkét fél belátta, hogy nincs esélye a kiütéses győzelemre – minden más pedig nagyobb költségekkel járt volna, mint a várható haszon, így végül megegyeztek egymással – s ahogy az lenni szokott ilyenkor, az alku részletei nem kerültek nyilvánosságra. A bíróságok a Sotheby’s-nek sem róttak fel jogkövetkezményekkel járó magatartást.
Lássuk ezek után, milyen perek foglalkoztatják most a bíróságokat és a műpiac iránt érdeklődőket. Ezekben az ügyekben még nincs ítélet, de az olvasónak érdekes lehet elgondolkodni azon, mit mond az igazságérzete és véleményét egybevetni majd – a lehet, hogy csak évek múlva megszülető – jogerős ítélettel.
A Rybolovlev-ügy kapcsán már láttuk, hogy időnként a legnagyobb aukciósházak is perek középpontjában találják magukat. Így van ez első friss példánkban is, ahol egy Svájcban működő műgyűjtő bankár, Jacob Safra került konfliktusba a Christie’s-szel. New York-ban beadott feljelentése rosszhiszeműséggel és „bizalmi kötelezettségszegéssel” vádolja az aukciósházat, mely szerinte elfogadhatatlan módon járt el az elmúlt két évben gyűjteménye egy részének értékesítése során. A történet 2022-ben kezdődött, amikor a gyűjtő 670 tételt, köztük régi mesterek festményeit, bútorokat és Albert Einstein első feleségéhez írott 43 szerelmes levelét adta át a Christie’s-nek és ezekért 63 millió dollár előleget vett át, hogy ki tudja egyenlíteni tartozását egy fedezeti alapnak. Mivel a pénzt nem fizette vissza, az aukciósház megkezdte a tételek értékesítését. 2023-ban három aukción vitték kalapács alá a régi mesterek festményeit – az aukciósház szerint ügyfelük kérésére limitár nélkül. A bevétel a Safra által reméltnél kevesebb, 24 millió dollár lett, aminek okát a gyűjtő több munka téves attribúciójában látja. Nem jártak jobban tavaly Einstein ugyancsak limitár nélkül kalapács alá vitt levelei sem, melyek a várt 700 ezer – 1 millió font helyett csak 441 ezer fontért keltek el – szemben azzal az inflációval korrigált 712 ezer fonttal, amennyiért Safra csaknem 30 éve vásárolta őket. A gyűjtő szerint azért, mert a ház szinte semmit nem tett a tételek hatékony promóciója érdekében. Safra most azért az összegért pereskedik, ami az értékesített tételek eladási árát kiegészítené „fair piaci értékük” szintjére, és kéri ezen összeg kamatait is. A „fair piaci érték” persze nehezen értelmezhető, hiszen a régi igazság szerint minden munka annyit ér, amennyit valaki egy adott pillanatban hajlandó fizetni érte. A Christie’s a folyamatban lévő perre hivatkozva nem nyilatkozik, csak annyit mond, hogy az eladásra a gyűjtővel egyetértésben került sor. Kívülálló szakemberek megjegyzik, hogy a régi levelek és kéziratok iránti kereslet az elmúlt időszakban erősen visszaesett. A részletek ismerete nélkül lehetetlen eldönteni, kinek van igaza – sejtéseink azért lehetnek –, de a hasonló ügyek végül többnyire peren kívüli megegyezéssel zárulnak.

A következő ügyben két ismert gyűjtő feszül egymásnak. Egyikük az amerikai médiamogul-filmproducer David Geffen, a másik pedig az évtizedekkel fiatalabb, kriptovalutában utazó kínai származású vállalkozó, Justin Sun. Utóbbi neve azért bukkant fel mostanában különösen gyakran, mert ő vette meg tavaly novemberben 6,24 millió dollárért az utóbbi évek egyik legvitatottabb műtárgyát, Maurizio Cattelan Komédiás című alkotását, ami nem más, mint egy szigetelőszalaggal falhoz rögzített banán. A pernek azonban nem ez a mű a tárgya, hanem Alberto Giacometti Az orr című bronza, amit Sun 2021-ben 78,4 millió dollárért vett a Sotheby’s-nél. Állítása szerint megfelelő ajánlat esetén ugyan kész lett volna megválni a szobortól, korábbi tanácsadója, Xiong Zihan azonban tudta és beleegyezése nélkül adta el azt David Geffennek.

Geffen ügyvédje szerint nem egészen így történt a dolog; az ő interpretációjában Sun tudatában volt az ügyletnek, melynek keretében a szoborért cserébe két festményt és 10,5 millió dollár készpénzt kapott. Szerinte Sun azért akarja visszacsinálni az üzletet, mert nem sikerült eladnia a két festményt – vagy egyszerűen azért, mert ma már sajnálja, hogy megvált Az orrtól… Sun viszont ragaszkodik ahhoz, hogy Xiong Zihannak nem volt felhatalmazása arra, hogy bármilyen deal-t az ő tudta és beleegyezése nélkül végső formába öntsön. Különben is, az 55 millió dollárra becsült két festmény és a kriptovalutában kapott 10,5 millió dollár messze van attól az összegtől, amiért megvált volna a szobortól. Szerinte akár lopásnak is minősíthető, amit egykori tanácsadója tett, hiszen többször is hamisította az ő aláírását és valóságos figuraként hitetett el egy, az ügyben eljáró, valójában nemlétező ügyvédet. Egyelőre még csak a nyilatkozatháború, a közvélemény hangolása folyik, Az orr még bizonyosan jó ideig Geffennél marad.
Harmadik történetünk is amerikai. 2022-ben bejárta a világsajtót a floridai Orlando Museum of Artban rendezett Basquiat-kiállítás híre. A rendkívül népszerű művész 25 alkotást felvonultató szóló show-ja önmagában is hírértékű, a tárlatból azonban az csinált szenzációt, hogy kevéssel a megnyitó után kiderült: valamennyi bemutatott munka hamis. Az FBI lefoglalta a képeket, a tárlatot bezárták, ami pénzben nehezen kifejezhető presztizsveszteséget és annál jobban számszerűsíthető anyagi kárt okozott az intézménynek. Egy múzeumigazgató ebből a helyzetből nemigen tud jól kikerülni: rosszabb esetben az derül ki, hogy tudatosan engedett be a múzeum falai közé hamisítványokat, hogy azok, ilyen rangos bemutatkozással a hátuk mögött könnyebben legyenek értékesíthetők eredetiként. (Ebben az ügyben ez a változat nem merült fel.) Jobb esetben „csak” annyi lehet a múzeumi vezetés bűne, hogy nem az elvárható gondossággal járt el a műveket rendelkezésre bocsájtó partner, illetve az általa felajánlott festmények kiválasztásánál. Az alkotásokat tulajdonosai egy Michael Barzman nevű úrtól vették, aki maga is kisebb aukciósházat működtetett. A Basquiat-festményekre állítása szerint egy elhagyott raktárban bukkant rá. A művek eredetiségét több szakértő, köztük Basquiat művészetének jó ismerői is igazolták; volt olyan is, aki úgy vélte, hogy azok egy része életművi jelentőségű alkotás. Később, amikor szorult a hurok Barzman nyaka körül, az aukcionátor azt állította, hogy a hamisítványokat ő készítette, a szakemberek azonban kételkednek abban, hogy képes lehetett ilyen minőség előállítására.

A múzeum a történtek után azonnali hatállyal kirúgta Aaron de Groft igazgatót és lemondott a múzeum elnöksége is. Azóta több per is folyik, melyek közül kettő tárgyát könnyen kitalálja az olvasó: egyrészt a múzeum perli korábbi igazgatóját az intézményt ért erkölcsi és anyagi kár miatt, de maga az elbocsájtott vezető is ellenkeresetet nyújtott be, mondván, az ellene felhozott vádak alaptalanok. Az ügy a napokban tragikus fordulatot vett; de Groft életének 60. évében váratlanul elhunyt; sokan feltételezik, hogy ebben meghurcolásának is szerepe volt. A legérdekesebb azonban a harmadik per: ezt a művek jelenlegi tulajdonosai indították a múzeum két biztosítójával szemben; mondván, a festmények 20 millió dollárra voltak biztosítva és ez a tény független attól, hogy végül eredetinek bizonyultak-e vagy hamisnak. Mivel a műveket lefoglalták, nekik szerintük jár ez az összeg. A biztosítótársaság viszont azzal érvel, hogy kártérítést csak kár esetén lehet fizetni, márpedig a festmények hamis volta és így értéktelensége miatt a tulajdonosokat nem érte kár. Ezt az ügyet nagy valószínűséggel némileg egyszerűsíti, hogy legalább nem kell több ország hatóságait bevonni a vizsgálatba, de gyors eredményre itt sem lehet számítani.
Szerző: Műtárgy.com
Címlapkép: A hamis Basquiat-festményeket bemutató kiállításnak az Orlando Museum of Art adott otthont. Az Orlando Museum of Art jóvoltából
A jelen írás nem minősül befektetési tanácsadásnak vagy befektetési ajánlásnak. Részletes jogi információ