A nagy nemzetközi házak árveréseiről alig jelenik meg olyan előzetes anyag vagy beszámoló, aminek címében ne szerepelne – várakozásként vagy már tényként – egy-egy új rekordösszegű leütés. Hasonló a helyzet a vezető hazai aukciósházaknál is.
A műkereskedelem szereplői számára a rekorderedmények kiemelkedő fontosságúak, hiszen jelentősen növelik az érintett aukciósházak presztízsét,
más módon nehezen, vagy csak magas költségekkel elérhető reklámot jelentenek, másrészt egy olyan üzletágban, ahol a lélektani tényezőknek nagyon fontos szerepe van, erősítik azt a benyomást, hogy a műkereskedelem magas fordulatszámon pörög és érdemes műtárgyakba fektetni. Ebben az értelemben a kiugró eredményekből a piaci vetélytársak is profitálhatnak. Valójában a csúcseredmények nem adnak valós látleletet a műpiac egészéről, de tény, hogy a fontosabb csúcseredmények rendszerint olyan időszakokban születnek, amikor a műkereskedelem egésze felszálló ágban van.
A „rekordok hierarchiájában” az abszolút műtárgypiaci rekordot jegyzik a legmagasabban, ezt követik a nemzeti rekordok – amik az adott országban legdrágábban eladott művet éppúgy jelenthetik, mint az ottani nemzetiségű, ott élt vagy onnan származott művészek legjobb árait – és az életmű rekordok, azaz az egyes alkotók legjobb árai. Ezekből a csúcsárakból azonban nincsen annyi, mint amennyire a „rekord-éhes” sajtónak és a jó üzletmenet látszatát fenntartani igyekvő műkereskedelemnek szüksége van.
Az abszolút rekordot tartó Leonardo-alkotást, a Salvator Mundit már hét éve ütötték le 450,7 millió dollárért,
s ez árban akkora ugrást jelentett, hogy akár hosszú évekbe is telhet, amíg ennél magasabb eredmény születik. Igaz, ebben az árban nemcsak az egyébként mindmáig vitatott szerzőségű mű kvalitásai, hanem közel-keleti dinasztiák presztízs csatája is szerepet játszott, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a nagyközönség számára azóta is hozzáférhetetlen alkotás a világ legdrágább festménye.
A nemzeti rekordokat azokban az országokban, melyek nem tartoznak a műkereskedelem nagy nemzetközi központjai közé, többnyire hazai művek tartják, míg a globális piac központjaiban e piac blue chip alkotói viszik el a pálmát. A nemzeti rekordok sem feltétlenül változnak gyakran:
a hazai csúcsot például már három éve Csontváry Kosztka Tivadar Titokzatos sziget című festménye tartja 460 millió forinttal.
(Itt jegyezzük meg, hogy a globális piac csúcsárai rendszerint a jutalékot is magukban foglalják, míg a hazai gyakorlatban általában a leütési árakat kommunikálják.) Az életmű-rekordok eltérő gyakorisággal változhatnak és ennek számos oka lehet, ezért nehéz belőlük következtetést levonni az egyes művészek keresettségének alakulására, hiszen jelentős befolyásoló tényező például az is, mekkora egy-egy adott művész életműve, milyen gyakorisággal bukkannak fel művei a piacon. Egy hazai példa: hiába képviselnek az áraikban is megmutatkozó rendkívüli minőséget Galimberti Sándor vagy Dénes Valéria munkái, kis számuk miatt sosem fogják úgy szállítani a rekordokat, mint Vaszary János vagy Rippl-Rónai József.
Mivel tehát az eddig vizsgált rekordokból viszonylag kevés van, a műkereskedelem elkezdett „bejáratni” számos további rekordot, melyek közül több valóban fontos piaci indikátor lehet. Az egyik legkézenfekvőbb megoldást a csúcsárak műfajok szerinti nyilvántartása, azaz a legdrágább festmények, szobrok, egyedi rajzok, sokszorosított grafikák, fotók, stb. szétválasztása jelenti.
A csúcsárak dinamikájából például látni lehet, hogy erősödik-e vagy gyengül a festmények egyeduralma a többi műfajjal szemben,
gyorsabban nőnek-e a grafikák árai, mint a festményeké, azaz növekszik-e megbecsültségük a gyűjtők szemében. Ezt a felosztást természetesen nemcsak globálisan, hanem kontinensekre, országokra és az egyes művészekre lebontva is el lehet végezni. Szeptember végén például a Christie’s büszkén jelentette, hogy egyik New York-i árverésén 35,9 millió dolláros rekordáron kelt egy Van Gogh-alkotás. Gyanús volt a cím, hiszen Van Gogh közismerten a legdrágább festők egyike, ez az összeg aligha lehet rekord. Aztán a cikkből kiderül, hogy a kérdéses mű akvarell és ebben a kategóriában jelent új csúcsárat a művész számára. A keresett és gazdag életművű mesterek esetében a kategorizálás nem áll meg a műfajoknál, hanem külön-külön rekordokat tartanak számon kedvenc témáik vagy motívumaik szerint, például: a legdrágább Cezanne-csendélet, a legmagasabb áron elkelt, vízililiomokat vagy szénakazlakat ábrázoló Monet-festmény, csúcsár Magritte A fény birodalma sorozatának darabjai között, stb. A rekordvadászoknak a sokszorosított grafikák kínálják a leghálásabb terepet, hiszen itt az is nyilvántartható, hogy egy-egy adott mű melyik példánya érte el a legmagasabb árat. Ezek a számok segíthetik az eligazodást az egyes életművekben, hiszen az alkotók különböző korszakokban született, különböző témájú művei korántsem mindig örvendenek ugyanakkora keresettségnek.
A csúcsárak „kreálásának” egyik legfontosabb terepe természetesen a művészettörténeti korok, illetve a stílusirányzatok szerinti differenciálás. Például: a legdrágább XIX. századi vagy kortárs – netán ultra-kortárs – alkotás, a legmagasabb áron elkelt impresszionista vagy szürrealista mű. Ezekkel a kategóriákkal is nyomon követhető valamelyest a divatok változása és felfigyelhetünk váratlannak tűnő jelenségekre is. Bármennyire is közkedveltek például – a gyűjtők és a nagyközönség körében is – az impresszionista munkák, a legmagasabb árú alkotások között alig találunk ilyeneket és egészen 2019-ig kellett várni, amíg Monet szénakazlakat megörökítő számos munkájának egyike 100 millió dollár feletti árat ért el. A festmény Hasso Plattner német műgyűjtőé lett, aki rendszeresen ki is állítja azt potsdami múzeumában.
Mióta általában is a korábbinál nagyobb figyelem irányul a női alkotókra, árrekord-listáik iránt is megnőtt az érdeklődés. És bár ennek eredményeként az elmúlt években sokan értek el a korábbiakat messze meghaladó árakat, a rekordot immár 10 éve Georgia O’Keeffe Jimson Weed / White Flower no. 1 című 1932-es vászna tartja 44,4 millió dollárral. Természetesen a női alkotók árait is tovább bontják korok, műfajok, irányzatok szerint, illetve földrajzi alapon. Magyarországon öt éve Dénes Valéria Bruges című kubista remeke az árrekorder 110 millió forinttal, de két éve megosztja ezt a címet a kortárs Keserü Ilona Sírkövek 2 című, ugyanennyiért elkelt alkotásával. Ezzel az árral egyébként Keserü abszolút listavezető az élő hazai művészek között.
A műtárgypiac globalizációjának köszönhető, hogy új kategóriákban is megindulhatott a csúcsárak gyártása.
Érdekessé és a gyűjtők, műkereskedők számára nagyon fontossá vált, hogyan szerepelnek az egyes országokban vagy régiókban született munkák ott, ahol korábban nem vagy alig volt irántuk érdeklődés. Néhány példa az ilyen rangsorokra: a legdrágább, Európában eladott kínai, afrikai, stb. alkotások, a legmagasabb áron elkelt „nyugati” alkotások az ázsiai piacon, stb. Ezekből kiderül például, érdemes-e „házhoz vinni” az ázsiai gyűjtőknek európai és észak-amerikai csúcsműveket. A kérdés épp egy ilyen csúcsár kapcsán került reflektorfénybe: a Christie’s 2021-ben igen jó áron, 41,7 millió dollárért adta el Hong Kongban Jean-Michel Basquiat 1982-es Warrior-ját, ami már „látótávolságba” került az ázsiai piac abszolút csúcsárához. (Utóbbit Zao Wou-ki monumentális triptichonja érte el 2018-ban 65,2 millió dollárral.) Basquiat csúcsárának megdöntésére néhány hete két esély is kínálkozott, amikor a Christie’s egy-egy jelentősebb Monet- és Van Gogh-festményt árverezett – ezúttal is Hong Kongban –, ám végül mindkettő becsértékénél alacsonyabb áron, 29,9, illetve 32,2 millió dollárért talált csak gazdára, némileg hűtve a műpiac „Ázsia-eufóriáját”.
S ha még így sincs elég rekordunk, akkor valamennyi fenti kategóriában vizsgálhatjuk kizárólag az ebben az esztendőben, vagy csakis egy adott aukciósháznál, netán annak valamelyik filiáléjában született eredményeket.
Még néhány érdekesség a rekordok világából
Azt gondolhatnánk, hogy egy rekordár garantálja, hogy a mű addigi tulajdonosa nyereséggel szállt ki a befektetéséből, ez azonban nincs mindig így. Ahhoz, hogy egy gyűjtő eladáskor „a pénzénél legyen”, az általa kifizetett vásárlói, majd eladói jutalékot és, különösen a magas árfekvésű tételek esetében jelentős egyéb, pl. biztosítási, tárolási, szállítási, stb. költségeket is figyelembe véve legalább 35, de inkább 45-50%-kal többet kell kapnia, mint amennyit korábban a vásárlásra költött, és ezt még egy rekordár sem feltétlenül garantálja. És az inflációról akkor még nem is beszéltünk.
Előfordulhat, hogy egy tételt, aukcióra visszakerülve, pontosan ugyanazért az összegért ütnek le, amennyivel addigi rekordárát tartotta, az árverőház mégsem rekordbeállításról, hanem új rekordról beszél. Ezt akkor teszi jogosan, ha időközben – és ez gyakran előfordul – emelkedett az általa felszámolt jutalék, azaz a vevő által kifizetett összeg valóban magasabb lett a korábbinál.
A rekordok mindig tételekre vonatkoznak, függetlenül attól, hogy azok egy vagy több műtárgyat foglalnak magukban.
Így a festmény kategóriában lehet egy együtt értékesített, összetartozó festménypár, grafika kategóriában egy egész rajzsorozat is a csúcstartó. Előbbire a legfrissebb példa az a bécsi Dorotheum által büszkén bejelentett életmű-rekord, amit az itáliai quattrocento egyik kiemelkedő mestere, Pietro Perugino ért el a minap 842 800 euróval. Ez a tétel két, kétségkívül összetartozó, Krisztust, illetve Máriát ábrázoló festményből állt.
Egy biztos: ha holnap kinyitjuk az aukciósházak hírleveleit, újabb rekordokkal fogunk találkozni.
Szerző: műtárgy.com
Címlapkép: Claude Monet vízililiomokat ábrázoló sorozatának egyik darabja 29,9 millió dollárért kelt el Hong Kongban, de nem sikerült új rekordot felállítania az ázsiai piacon eladott „nyugati” műtárgyak között
A jelen írás nem minősül befektetési tanácsadásnak vagy befektetési ajánlásnak. Részletes jogi információ
