Makarónis lecsó helyett hamburger és taco - Avagy, mivel tömik tele magukat a befektetők?

Néhány éve egy viharvadász túrán vettem részt az Egyesült Államok Közép-Nyugati részén. Az időjárásjelentés áttekintése után minden nap több száz kilométert tettünk meg a jószerével kanyarmentes, végeláthatatlan utakon, hogy a következő kialakuló szupercella közelébe érkezzünk késő délutánra. Az ebédet rendszerint út közben, egy-egy út menti étteremben terveztük megejteni. Álmaimban kedves kis útszéli falatozók, családi vállalkozásként üzemelő, Art Deco stílusban felépült diner-ek derengtek fel, de a túravezetőnk hamar visszarántott a valóság talajára. Mivel a viharok nem vártak ránk, ezért a lehető legrövidebb időre álltunk meg ebédelni, és természetes választás volt számára a tengernyi gyorsétterem egyike. Így minden nap egy-egy McDonald’s, Burger King, Wendy’s, Taco Bell várt ránk.

Megdöbbenve láttam egy Oklahomában lévő községben például, hogy vasárnap délben számos család érkezik oda ebédelni. A nagymamák is vígan ették a hamburgert, a kétéves gyerekek lendületesen iszogatták a kólát, a cowboy kalapos nagypapa pedig büszkén állta a cechet. Akárhova is mentünk, az étterem mindig tele volt, rengetegen ettek ezeken a helyeken. Egy hét után már nagyon untam, és el sem tudtam képzelni, hogy a túravezető, hogyan tudta ezt elviselni, aki a teljes szezont, közel három hónapot így nyomott végig. Kacérkodtam a gondolattal, hogy elkérem a labor eredményét, és ellenőrzöm a koleszterinszintjét, de végül türtőztettem magam. Annyit azért ő maga is bevallott, hogy a szezon végére már nagyon hiányzik neki a házi koszt.

A túra végére meggyőződhettem arról, hogy a tengerentúlon a gyorsétterembe járkálás a mai napig az élet alapvető része.