A főszakács, aki elrontotta a beteg gyomrát, már megint rosszban sántikál: most orvost játszik, és fura étrendet állít össze neki - gondolhatják sokan; a mi véleményünk azonban egy fokkal jobb az MNB friss tanulmányának kivonataként hétfőn megjelent cikkről. Nem csak azért, mert a bankrendszer "gyomorrontását" a Matolcsy György nevével fémjelzett gazdaságpolitika mellett maguk a bankok idézték elő saját maguknak. Nem is csak azért, mert azt politikusok helyett az MNB szakértői írták.
Erények
Több olyan erénye van ugyanis a szemünkben az MNB írásának, ami evidenciának hat, pedig nem az:
1. Végre párbeszéd indulhat a bankszektor jövőjéről: talán naivitásnak tűnik ez a feltételezés, de nem lehet lesöpörni az asztalról az MNB elképzeléseit azzal, hogy unalmas fejtegetések. Ennek az ellenkezőjét, vagyis azt sem mondhatjuk, hogy a jövőben az MNB receptje szerinti parancsuralom alakulna ki a bankszektor felett. Már az is nagy szó, hogy írásba foglalt elképzelések születtek a bankszektor számára arról, hogyan is fest jövője a gazdaságpolitika szándékai szerint: pusztán a fiskális másnaposság kezelésének eszköze lesz, vagy végre "emberszámba" veszik. A tanulmánnyal talán megnő ez utóbbi esélye. Bár sok módosítás után, de a bankszektor alkotmánya lehet belőle, ezzel persze nem állítjuk azt, hogy ilyenre egyáltalán szükség van.
2. Szerepet szán az MNB a bankszektornak a gazdasági növekedésben: bankszektor nélküli finanszírozásról, alternatív csatornákról, nem konvencionális gazdaságszerkezetről lehetett hallani nálunk az utóbbi években. A bankszektort úgy kezelték, mint a GDP-növekedést hátráltató (legjobb esetben abban szerepet nem játszó) szörnyeteget, amely csak az adóbázist növelő pofozógépnek jó az állam számára. Már a Növekedési Hitelprogram is jelezte, hogy ez a paradigma kezd háttérbe szorulni, most pedig feketén-fehéren le is írták: jó, ha a bankok hitelezik a gazdaságot. Ennek csak örülhetünk.
3. A bankszektor egészséges működése mérhető: lehet vitatkozni arról, hogy milyen tőke- és likviditási, hatékonysági vagy a verseny intenzitását jelző mutatókkal tekinthetünk egy bankszektort jól működőnek. Arról azonban nem nagyon, hogy e mutatóknak van jelentőségük - ha nem is független változóként, inkább indikátorként. Az utóbbi időben közülük egyik-másik méltánytalanul háttérbe szorult a gazdaságpolitikában. Mind a mai napig nem született például hatékony eszköz a hitelek magas nem teljesítési arányának (NPL) kezelésére. Ha e mutató része lesz a bankszektor jövőjéről folyó vitának, az arra is reményt adhat, hogy egy jól sikerült (piacbarát) megoldással gyorsan maga mögött hagyja a bankszektor múltjának e sötét darabját. Szintén méltányolható, hogy bizonyos mutatók segítségével mérhető módon versenyző, önfinanszírozó, hatékony, likvid és tőkeerős bankrendszert akar látni az MNB.
Hiányosságok
Mielőtt azonban ódákat zengenénk az MNB terveiről, azonnal hangot kell adnunk hiányérzetünknek is. Mintha az orvos (főszakács?) kifelejtette volna ajánlott étrendjéből a vitamindús falatokat:
1. Nincs szó Európa legnagyobb adóterhének kívánatos megszüntetéséről: az Európában egyedülálló magyar banki adóterhek nélkül becsléseink szerint közel 200 milliárd forinttal magasabb lett volna a bankszektor eredménye 2013-ban. Akkor nem csupán az MKB sajátos tőkeemelésének köszönhetően, hanem "saját jogon" is nyereséges lett volna a szektor. Egy bankszektor hitelezési lehetőségeinek egyik legfontosabb alapja a belső tőkeképzés, ahogy a cikk utal is rá. Nem szabad azonban megfeledkezni ennek egyik legfontosabb akadályáról, a bankadóról, amelyet ráadásul piactorzító módon a 2009-es mérlegfőösszeg alapján vetnek ki ma is. Nemcsak a hitelezés növeléséhez elengedhetetlen tőkeakkumuláció, hanem a versenyző bankrendszer kialakítása is megkövetelné tehát a bankadó mielőbbi újragondolását. Az MNB új vezetése alatt ez a szempont érthető, de sajnálatos módon kikerült a jegybanki kommunikációból.
2. Nincs különbségtétel bank és bank között: a cikk szerint a kívánatos mutatókat a bankoknak egyedileg is érdemes célul kitűzniük. Pedig a bankszektor legalább három nagy, élesen eltérő csoportra osztható, amelyek biztos, hogy nem vehetők egy kalap alá: 1. nyereséges nagybankok (OTP, K&H, UniCredit, Budapest Bank), 2. nagy veszteséggel küzdő nagybankok (Erste, MKB, CIB, Raiffeisen), 3. kis veszteséggel vagy kis nyereséggel működő kis- és középbankok. A mérlegalkalmazkodás, amelynek káros hatásait az MNB szívesen elkerülné a jövőben, leginkább a 2. csoportra volt jellemző az elmúlt években. Az 1. és a 3. csoporthoz tartozó bankok a bankadó nélkül valószínűleg megközelítették azt az állapotot, amelyet a jegybank egészségesnek tekint. Ha túl is szaladtak a kívánatos szinten (pl. bőven 100% alá csökkent a hitel/betét arányuk), akkor azt nem a mérlegalkalmazkodási kényszer, hanem inkább az alacsony hitelkereslet idézte elő. Úgy tűnik, messze még az az idő, hogy a bankszektorban meglévő széles törésvonalakról elfeledkezhessünk.
3. Nincs javaslat a külső környezet javítására: a bankadó csak egy eleme a bankok üzleti működését sokszor az irracionalitás felé elhajlító külső körülményeknek. A bankok jogszabályi környezetének javítása (pl. a végrehajtások, kényszerértékesítések terén, bérlakás-rendszer fejlesztése) szintén fontos feltétele lenne a hitelezés beindításának. Nem beszélve olyan tényezőkről, amilyen a hitelezéshez szükséges betétgyűjtés fő riválisát jelentő állami megtakarítás-gyűjtés. Vagy a másik oldalon: az állam (benne az MNB) egyre erőteljesebb szándéka a hitelezésben történő szerepvállalásra. A bankszektor jövőjéről folytatott gondolkodás biztosan kiegészíthető lenne azzal, miként érdemes kezelni e kihívásokat. Vagy legalábbis egy megnyugtatással a bankok számára: az állam letett arról, hogy elvegye a bankok közvetítő szerepét.
Túlzások
Hosszas viták folytathatók arról, mely pontokon estek túlzásba az MNB szakértői a hétfőn megjelent cikkükben. A legfontosabb kérdés talán az, hogy a benne szereplő mutatókat pusztán olyan indikátornak (függő változónak) tekintik, amelyek egy jól működő bankrendszert jellemezhetnek a nap végén, vagy olyan előírásszerű kívánalomnak (független változónak), amely felé az MNB saját jogkörével határozottan el is kívánja mozdítani a bankokat. Utóbbi esetben meglehetősen egyhangú bankrendszerünk lenne, de ez csak a sokadik probléma. A két szembetűnő túlzást emeljük ki az alábbiakban.
1. "Tisztességes profit": "A magyar gazdaság fejlődését egy 10-12 százalék körüli tőkearányos nyereséggel (ROE) működő bankszektor szolgálja legjobban." - írja a cikk. Szektor szinten ez idén (a tavaly év végi tőke alapján) 320-380 milliárd forintos nyereséget jelentene a bankszektor egészének, amit valószínűleg boldogan aláírnának a bankszövetségnél. Mégis talán ez az a mondat, amitől a bankvezéreknek a legmagasabbra nő a szőr a hátukon. A kívánalom legkevésbé sem üzleti, inkább makró természetű megközelítést tükröz. 2% körüli GDP-növekedéshez "békeidőben" (nem, vagy alig prociklikus bankszektor mellett) a tapasztalatok szerint 6-8% körüli hitelnövekedés járul, ami szerepel is a cikkben. A hitelállomány növekedéséhez definíciószerűen hasonló mértékű tőkenövekmény szükségeltetne, ami 50%-os (szintén a cikkben szereplő) osztalékfizetési ráta mellett 12-16%-os ROE-t indokolna. Ha figyelembe vesszük, hogy a bankok tőkemegfelelése ma kellően magas, rövid távon talán ennél kisebb (10-12%-os) átlag-ROE is megteszi. Van tehát a fentiekben logika, de ez inkább rövid, mint hosszú távú gondolkodást sugall. Ezzel természetesen nem intézhető el a probléma, a kérdéseink: milyen tőkeköltséggel, anyabanki hozamelvárásokkal, netán inflációval számolt a jegybank, de ami a legfontosabb: miért gondolja úgy egy szabályozó hatóság, hogy a profitnak van számszerűleg egyértelműen kifejezhető kívánatos, tisztességes szintje? Olyan ez, mintha a kormány a bérmaximum bevezetésének gondolatával kacérkodna. Holott mint tőle "megtanultuk" az egykulcsos adó kapcsán: a magasabb jövedelem magasabb teljesítményre ösztönöz.
2. Kívánatos kamatfelár: "Hosszú távon a jelenlegi 5 százalék feletti kamatfelár helyett a lakáscélú hiteleknél 3-4 százalékpont, a vállalati hiteleknél pedig a jelenlegi 2 százalék feletti helyett 1-2 százalékpont között lehet az egészséges szint." Ha egyszer az MNB a legfontosabb pénzügyi fogyasztóvédelmi szerv, miért nem fordítva gondolja? Miért ne a lakosság fizessen kisebb kamatfelárat? Ez persze álkérdés: az MNB valószínűleg (joggal) úgy látja, hogy a vállalati hitelezés egy versengőbb és kisebb költségtartalommal, a lakossági pedig egy kevésbé versengő, nagyobb (pl. értékesítési) költségtartalommal zajló tevékenység, ahol a kereslet-kínálati, illetve költségviszonyok eltérő kamatfelárat indokolnak. Egy másik kérdés, milyen kockázati költségek vagy infláció mellett jött ki mindez az MNB-nek? A válasz valószínűleg annyi: árstabilitás és (a cikkben is kívánatosként szereplő) 5% alatti nem teljesítési arányhoz társuló kockázati költség mellett. Pusztán e matematikával valószínűleg levezethető tehát a kívánatos kamatfelár mértéke, de hasonlóan filozofikus kérdés tehető fel, mint az előző pontnál: tényleg azt akarjuk, hogy bárki megmondja, mennyit lehessen keresni a banküzleten? Netán azt akarjuk (szabályozási arbitrázs), hogy az elmaradt hasznot külföldön zsebeljék be a bankok?
Konklúzió
"Javaslat egy konszenzusos jövőkép kialakítására" - szerepel az MNB cikkében a jegybanki akarat összefoglalásaként. Már azzal, hogy nem minisztériumi törvényjavaslatként jelent meg az Országgyűlés honlapján, elismerést szülhet ez a szándék. Ezen túl az anyag tökéletesen illeszkedik abba a képbe (akár pozitív, akár negatív értelemben), amit az MNB új vezetésétől vitaindítóként elvárhat a bankszektor. Joggal gyanakszik ugyanakkor minden bankvezér, hogy mindebből politika lesz, leginkább a benne egyértelmű túlzásnak tekinthető (elsősorban a profitabilitással kapcsolatos) elképzelések miatt. Bár elképzelhető, hogy a gazdasági növekedéshez az MNB jövőképe alapján csaknem optimális módon járulna hozzá a bankszektor, a maga teljességében nem vállalható tisztán piacgazdasági viszonyok között, saját kapitalista érdekeik alapján működő bankok számára.
