Az elmúlt időszak keserű tapasztalatai okán joggal vetődik fel a kérdés, hogyan kerülhető el az ilyen mértékű pénzügyi egyensúlytalanság felépülése. A Magyar Nemzeti Bank macroprudenciális területéért felelős vezetői a napokban tették közzé azon ajánlásaikat, melyek - építve az elmúlt időszak tapasztalataira - csokorba gyűjtötték elvárásaikat a bankok, a bankrendszer működésével szemben. Céljuk, meghatározni azokat az elveket, amelyek megakadályozhatják az egészségtelen hitelezési gyakorlatok újbóli térnyerését, annak érdekében, hogy elkerülhetőek legyenek a pénzügyi stabilitási problémák, kézben tartható legyen a következő pénzügyi ciklus eufórikus szakasza, és elkerülhetőek legyenek a pénzügyi válságok. Fontos megfontolásokat gyűjtöttek össze, számos megfontolásukkal egyetértek. Ugyanakkor azt gondolom, amikor azt látjuk, hogy 6 év után a magyar bankrendszer még mindig a mérlegleépítés időszakában tart, amikor a hitelezés tovább zsugorodik, relevánsabb azt a kérdést feltenni, mi a gazdaságpolitika szerepe a ciklus depresszív időszakában? Hogyan kerülünk ki a mérlegalkalmazkodás örvényéből? Ezért arra teszek kísérletet, hogy meghatározzam a sikeres gazdaságpolitika ismérveit mérlegalkalmazkodás/adósságleépítés időszakában. Ezen ajánlások nyilvánvalóan magukban hordoznak egy jövőképet a bankrendszerről is. Ezek néhány ponton eltérhetnek a MNB munkatársai által elképzeltektől.
Banki jövő - a Portfolio.hu cikkei a témában A Portfolio.hu teret kíván adni a magyar bankrendszer jövőjével kapcsolatos vitának, ezért örömmel várjuk a portfolio@portfolio.hu címen és szívesen megjelentetjük a cikkre reagáló vagy annak témájában születő, magas szakmai színvonalú cikkeket. Az MNB tanulmánya itt érhető el, a Portfolio.hu-n megjelent kivonata itt, a Portfolio.hu első véleménye itt, az MNB elemzői beszélgetéséről szóló beszámolónk itt, az egyik szerzővel készített interjúnk itt, Várhegyi Éva véleménye itt, Felcsuti Péteré pedig itt olvasható.
Kiindulópontunk különbözősége mellett a helyzetértékelés tekintetében is van némi eltérés nézeteink között, s ezt érdemes előre tisztázni. Mint jeleztem, az elhúzódó mérlegalkalmazkodás jelenti a gazdaságpolitika számára az érdemi kihívást. E tekintetben a bankrendszer rövid devizakitettsége, a devizahitel-állomány miatt jelentkező szolvencia-kockázatok csak másodlagos megjelenési formái a fundamentális problémának, a fenntarthatatlan, eladósodásra épülő növekedési pályának. Új növekedési pályát kell kijelölni. Egyetértek a szerzők azon üzenetével, hogy ezzel a pályával szemben követelmény, hogy nagyobb arányban támaszkodjon a belföldi és hosszú megtakarításokra, és ne engedje súlyos pénzügyi egyensúlytalanságok felépülését. Ugyanakkor kis nyitott gazdaságként, amelyben historikusan alacsony a megtakarítási ráta, nem érdemes lemondani a külföldi működőtőkéről és a külső finanszírozásról. A válságban jelentősen megemelkedett megtakarításaink még mindig nem elegendőek ahhoz, hogy fedezzék azt a beruházási rátát, amely akár a válság előtti időszakot, akár a régiós versenytársainkat jellemzi. Ha számítunk arra, hogy a magyar gazdaságban előbb-utóbb újraindul a felzárkózás és a tőkeképződés, akkor mindenképpen szükségünk lesz külső forrásokra. A pénzügyi autarkia fölösleges, önsorsrontó próbálkozás, amely jelentős növekedési áldozattal járhat.Abban egyetértünk, hogy az elhibázott, az egyensúlyt nem őrző gazdaságpolitika okozta az alapvető problémát és abban is, hogy a bankok kockázatos üzletpolitikája is hozzájárult a mérlegfeszültségek felépüléséhez. Azt is hozzátenném azonban, hogy az állam, mint szabályozó hatóság kudarca szintén fontos szerepet játszott a válság kialakulásában. Ha erről megfeledkezünk, a mai feladatainkat is félreértjük.
A bankok rövid devizakitettségének felépülését a megfelelő, a lejárati és átárazódási kockázatokra fókuszáló mérlegmenedzsment-szabályozás korlátozhatta volna, ahogy teszi ezt a később bevezetett LCR(likviditási fedezeti mutató) és DMM(devizafinanszírozási megfelelési mutató). A pénzügyi válság sokkhatása nem okozott volna ilyen mértékű tehernövekedést az adósok számára, ha a fenti mutatók mentén kiegyensúlyozottabb a bankok mérlegépítése, és a hatóságok kikényszerítik a transzparens, referenciakamat alapú árazást. A szabályozói kudarcok megértése közelebb visz a feladatok meghatározásához.
A gazdaságpolitika feladata a túlzott eladósodottság következtében beálló pénzügyi válság esetén az, hogy mérsékelje az adósságleépítéssel együtt járó reálgazdasági alkalmazkodást, és megakadályozza, hogy az állományi probléma egy tartós flow problémához vezessen. Két szakaszt érdemes megkülönböztetnünk. Míg a válságkezelés időszakában a likviditás biztosításáé a főszerep, a kilábalás időszakának feladata a különböző jövedelemtulajdonosok mérlegeinek rendbetétele és egy fenntartható növekedési pálya megtalálása. A továbbiakban azt vizsgálom, milyen gazdaságpolitikai orientáció segítheti a mihamarabbi kilábalást.
Nem meglepő módon, hosszú távú céljaink kifejtését azonos értékek mentén fogalmaztuk meg a Nemzeti Bank munkatársaival. Véleményem szerint is a stabilitás, a verseny és az átláthatóság az a három kritérium, ami biztosíthatja a pénzügyi közvetítés fenntartható fejlődését. Ezen kritériumok köré csoportosítottam én is a gazdaságpolitikával kapcsolatos elvárásokat.
Stabilitás:
A pénzügyi intézményrendszer stabilitásának záloga a pénzintézetek megfelelő tőkeellátottsága. A magyar bankrendszer tőkeellátottság robosztus, de ez pusztán a tulajdonosok végtelen elkötelezettségének köszönhető. Az elmúlt időszakban több száz milliárd forint tőkeemelést hajtottak végre. Nem számíthatunk azonban arra, hogy a tulajdonosok újra és újra biztosítják a szükséges tőkét. A belső tőke akkumulációt kell helyreállítani. Ennek egyik akadálya, hogy a bankrendszer profitabilitását a nemzetközi összehasonlításban rendkívüli adóterhelés agyonnyomja. A magyar pénzügyi közvetítők fiskális terheinek a regionális versenytársakhoz való igazításával nem csak azt biztosítanánk, hogy a profitabilitás erősödik, de a rendszer tőkevonzó, megtartó képessége is javulna. Nem szenvedne hátrányt az erőforrásokért folytatott versenyben. Az erőfölényből származó extraprofit megszüntetésének helyes útja a versenyszabályozás eszközrendszerén keresztül vezet - olcsóbbá téve a pénzügyi közvetítést -, nem fiskális lefölözéssel.
A banki mérlegek rendbetétele nélkül nincs üzleti fordulat, nem elegendő a bankok feltőkésítése. A hitelezési aktivitás újraindulásához a portfólióknak meg kell tisztulniuk, ennek prioritást kell adni. A veszteség leírása, a nem teljesítő eszközök leépítése elengedhetetlen. Csak így biztosítható, hogy a bankszektor visszatérjen egy hatékony erőforrás-(hitel)allokációhoz. Különben a problémás ügyfelek hiteleinek fenntartása egyre nagyobb terheket hárít az egészséges fizetőképes ügyfelekre. Ebben az időszakban nem a teljes hitelállomány mérete, inkább a portfólió összetételének alakulása az igazi sikerkritérium. A gazdaságpolitika feladata a portfólió-tisztítási folyamat kikényszerítése és támogatása. Minden olyan adminisztratív, adózási, ösztönzési korlátot, ami ezt akadályozza, el kell tüntetni, így például a csődeljárási szabályok, zálogjog érvényesítés, ingatlan átruházás költségei kapcsán.
A bankok mérlegének kiegyensúlyozottnak kell lennie. Ezzel magam is egyetértek. Fontos látni azonban, a bezárkózás, az integráció többleterőforrásairól való lemondás növekedési veszteségekkel járhat. A bankrendszer külföldi tulajdonosai által biztosított hosszú finanszírozás stabil támasza lehet a magyar gazdaság növekedésének, amely hiányt szenved tartós, éven túli megtakarításokban. A banki mérlegek lejárati és átárazódási kockázatait megfelelően tudják kezelni. Ezért a 100 % hitel/betét-mutató célként történő kijelölését túlzott korlátnak érzem. A hazai gazdaságpolitikának nem a külső források kiszorítására, hanem megkötésére, stabilizálására kellene törekednie.
A bankrendszer stabilitásának negyedik követelménye, hogy tulajdonosai felelős, kompetens, megfelelő erőforrásokkal, tőkeháttérrel rendelkező szereplők legyenek, akik szükség esetén kellő tőkepuffer biztosítására képesek. Nem érdekünk, hogy a külföldi tőke elhagyja a magyar bankrendszert. A belföldi tőkeakkumuláció nem elegendő ahhoz, hogy kiváltsa ezeket az erőforrásokat. Az ilyen irányú törekvések a hazai bankrendszer hosszabb távú tőkeellátottságát, ezen keresztül üzleti aktivitásának bővítését, összességében a magyar gazdaság növekedési képességét korlátozzák.
Nyitott, versengő pénzügyi közvetítés:
A piacra lépés feltételeinek szabadnak kell lenni. Biztosítani, támogatni kell az új szereplők belépését. A rendszer szabályozási, adózási feltételeinek versenysemlegességet kell biztosítani, és ennek a regionális összehasonlításban is teljesülni kell, csak így biztosítható a tőkevonzó képesség. Erősíteni kell a versenyt, mert ez hoz innovációt, működési hatékonyságot, vagyis olcsóbb pénzügyi közvetítést és jobb kiszolgálást.
A határokon átnyúló szolgáltatások által támasztott verseny hosszú távon a növekedést támogatja, ezért támogatnunk kell. A hazai prudenciális szabályozásnak törekedni kell a versenysemlegességre.
A banki szolgáltatási versenyt erősítheti, ha a pénzügyi közvetítés alternatív formái is teret kaphatnak. Ebből a szempontból a takarékszövetkezeti rendszer elemésztése, a magán-nyugdíjpénztárak ellehetetlenülése, a budapesti tőzsde lassú elsorvadása mind-mind kedvezőtlen folyamat.
Átláthatóság:
A bankok erőfölényét, az ügyfeleknek az aszimmetrikus információs helyzetből következő kiszolgáltatottságát nagyban oldhatná a termékek, szolgáltatások átláthatóságát biztosító szabályozások erősítése, bizonyos termékkörökben a standardizálás kikényszerítése vagy ösztönzése, a transzparens árazás megkövetelése, valamint a pénzügyi kultúra erősítése, az ilyen irányú ismeretek oktatása.
Miközben a portfólió-tisztítás ösztönzésében, a versenykörülmények erősítésében és a banki szolgáltatások átláthatóságának biztosításában fontos szabályozói feladatokat látok a prudenciális felügyelet előtt, túlzottnak tartom azt, amilyen mértékben a jelenlegi javaslat az általa nevesített mutatók mentén bele akar nyúlni a bankok életébe. A bankszektorban - természetéből adódóan - fontos szerep jut a szabályozásnak. Sok-sok vitát érne meg az, hogy mi a verseny és a szabályozás optimális aránya. Az anyag nagyvonalúan átnéz a trade-off-okon, a kérdések komplexitásán. A stabilitás és növekedés sok esetben ellentmondó célok, ami az egyiket segíti, a másikat korlátozza. A szabályozás természetéről annyit már megtanultunk, minél részletesebb, minél fojtogatóbb, annál kevésbé hatékony - megöli az alkalmazkodást, a piaci mechanizmusokat, vagy kikerülésre ösztönöz. Nagy merészség kell ahhoz, hogy egy túlrészletezett, nem konzisztens kívánságlista mentén gondolkodjunk a "jó" bankrendszerről. Egy strukturális változásokon áteső bankszektorban azok a - talán csak iránymutatásként megfogalmazott - célértékek, amelyek a tisztességes profitra, a hitelexpanzió egészséges ütemére, a kívánatos hitel-betét arányra vagy piacszerkezetre vonatkoznak, félrevezetőek, korlátozóak lehetnek, de legalábbis túlzott önbizalomról tanúskodnak, és egy voluntarista, beavatkozó, a piaci folyamatokat felülírni kívánó szabályozó hatóság látszatát keltik.
Összességében az mondható el, hogy a mérlegalkalmazkodás időszakában azok a gazdaságpolitikai intézkedések segítik a kilábalást, amelyek gyorsítják az adósságok leépítést, a portfólió tisztítását, a mérlegek rendbetételét. Mielőtt nagyon belemélyedünk a következő túlzott hitelexpanzió megelőzésének részletes szabályozásába, először ebben a mérlegleépítős időszakban kéne megtalálnunk azokat az eszközöket, amelyekkel mihamarabb helyreállhat a hatékony erőforrás-allokáció.
A szerző az MNB korábbi alelnöke.
