Banki jövő - a Portfolio.hu cikkei a témában A Portfolio.hu teret kíván adni a magyar bankrendszer jövőjével kapcsolatos vitának, ezért örömmel várjuk a portfolio@portfolio.hu címen és szívesen megjelentetjük a cikkre reagáló vagy annak témájában születő, magas szakmai színvonalú cikkeket. Az MNB tanulmánya itt érhető el, a Portfolio.hu-n megjelent kivonata itt, a Portfolio.hu első véleménye itt, az MNB elemzői beszélgetéséről szóló beszámolónk itt, az egyik szerzővel készített interjúnk pedig itt olvasható.
Elfogultan stilizált tényekA jól működő bankrendszer ismérveinek felállítását nemzetközi összehasonlító elemzés alapozza meg. A fontos megállapítások értékét lerontja, hogy néhány kérdés vizsgálata nélkülözni látszik az objektivitást. Az egyik ilyen a tulajdonszerkezet ügye. A magyar bankrendszer sérülékenységét előidéző tényezők számba vétele mellett csak érintőlegesen tesz említést a tanulmány azokról a vonásokról, amelyek éppenséggel növelték a szektor "ütésállóságát". Csupán a válság alacsony fiskális költségeinél kerül említésre az a tény, hogy bankjaink jelentős része tőkeerős EU-bankok leányaként működött (működik), amelyekért az anyabankok felelősséget vállaltak (vállalnak). Holott tudományos elemzések tanúsága szerint a kilencvenes években kialakult tulajdonosi szerkezet jelentősen hozzájárult a magyar bankrendszer gyors fejlődéséhez, szolgáltatási színvonalának és hatékonyságának javulásához. Ezt a tényt a kétezres évek devizahitel-boomjában játszott szerepük fényében sem szabadna zárójelbe tenni.
A másik kérdéskör, amely meglátásom szerint nélkülözi az objektív megítélést, a jelenlegi magyar kormány versenytorzító beavatkozása. Megengedhetetlen, hogy a pénzügyi stabilitásért felelős jegybankban íródott tanulmány a nemzetközi összevetésben kirívó mértékű, sok esetben a tőkét terhelő, kvázi-visszamenőleges hatályú, versenytorzító különadót lényegében a bankok korábbi rossz üzleti döntéseivel (azoknak a növekedés visszaesésén keresztül érvényesülő negatív költségvetési hatásával) magyarázza. A monetáris és felügyeleti hatóságtól az is különösnek tetszik, hogy a törvény erejével kikényszerített végtörlesztés 350 milliárd forintos banki számláját "részben szintén a banki döntésekre adott válasznak" tekinti. Az árfolyamgát és a tranzakciós illeték eredményrontó hatásával nem is számol az elemzés.
A hitelezés visszaesése és a hitel-betét arány csökkenése elsősorban az anyabanki mérlegkiigazítások, kisebb hangsúllyal a fiskális intézkedések következményeként jelenik meg az elemzésben. Ám a tanulmány egyáltalán nem tesz említést az állampapírok egyre erősebb kiszorító hatásáról, amelyet a tetemes kamatfelár mellett a forrásadóhoz szokatlan módon társított, nem versenysemleges módon bevezetett eho is felerősít. Az egyes bankcsoportokat összehasonlító elemzés során a szerzők egyáltalán nem beszélnek a versenyt torzító kormányzati intézkedésekről. Arról például, hogy a sávosan megállapított különadó a kisméretű (zömmel hazai tulajdonú) hitelintézeteket kedvezményezi, és arról sem, hogy a kikényszerített végtörlesztésnek - a kiváltó hitelek révén - a takarékszövetkezetek effektív haszonélvezői voltak. Mindez a "feledékenység" megágyaz annak, hogy a külföldi nagybankok "a hitelintézeti rendszer többi szereplőjétől markánsan elkülöníthető viselkedésű homogén csoportját" a válság kialakulásáért felelős (devizahitelek, magas hitel-betét arány), illetve a válságot követően a legrosszabbul teljesítő (gyors mérlegalkalmazkodás, de lassú mérlegtisztítás), a magyar pénzügyi rendszer legkevésbé kívánatos szereplőjének állíthatja be a tanulmány. Még ha megújulnának is és mérsékelnék prociklikus hajlamaikat, akkor viszont az esetleges fúziójuktól kellene óvni a piacot.
Kiknek a konszenzusa?
A "jogalkotó és a szabályozói hatóságok által kikényszeríthető" javaslatokról aligha érdemes eszmecserét folytatni az érintettekkel; a likvid és tőkeerős bankrendszer kialakítása az MNB feladata és felelőssége. A többi kérdésben valóban érdemes vitát nyitni, bár ezekben is kérdéses az összes érintettet magában foglaló konszenzus lehetősége. De még ha érdemes volna is erre törekedni, akkor is sok javaslati pontnál megkérdőjelezhető a számszerűsítés lehetősége, illetve célszerűsége. (A mintaként említett holland kormányzati anyagban csak a bónuszra és az LTV-re találunk számszerű kívánalmat.)
Aligha lehetséges konszenzusra jutni olyan kérdésben, mint hogy mekkora a "tisztességes" profit a magyar bankszektorban, vagy abban, hogy a profitnak milyen hányadát célszerű visszaforgatni. Nem is értem, hogy mi szükség van ilyen benchmarkokra. Az MNB-nek, ha prudens és hitelezésre képes bankrendszert akar, akkor a szektor fiskális kizsigerelése ellen kell fellépnie a kormánnyal szemben, függetlenül attól, hogy milyen profitot lát "tisztességesnek". A profit minél nagyobb arányú visszaforgatása pedig addig érdeke egy pénzügyi szolgáltatónak, ameddig üzleti lehetőséget lát maga előtt. Ez az érdekeltség semmiféle etikai elvárással nem pótolható.
Azzal mélyen egyetértek, hogy a verseny erősítése (beleértve az eddig elhanyagolt árversenyt is) a fogyasztók érdekét szolgálja. Lehet a kívánatos piacszerkezeten elmélkedni, ám a szerzők maguk is tisztában vannak vele, hogy ez önmagában aligha határozza meg a verseny fokát. A közeljövőben várható M&A-k engedélyezése a GVH hatásköre. Amennyiben a bankpiac szerkezetéért felelősséget érez az MNB, megteheti, hogy fellép a fúziókontrollt kiiktató kormányzati magatartás ellen - bár éppen a Takarékbank minapi eladása kapcsán nem láthattuk ennek a nyomát. A pénzügyi közvetítés prociklikusságának mérséklése valóban fontos szempont, ám ennek érdekében sem volna szabad 25 évet visszalépni az időben, hogy a piacra lépés engedélyezésével befolyásolni lehessen a földrajzi diverzifikációt.
Nem egészen értem a versengő, illetve hatékony bankrendszer érdekében felállított mutatók célértékeinek értelmét. Az egyes részpiacokon kialakuló kamatfelárakról ex post megállapítható, hogy magas vagy sem, de kétlem, hogy ex ante érdemes volna elvárásokat megfogalmazni: azok úgyis a piaci helyzet függvényében alakulnak ki. Hasonló a helyzet a mérlegfőösszeg-arányos működési költségre felállított "célértéknél": valóban kívánatos volna a ráta csökkenése, de ezt is a versenyfeltételek alakítják.
Az pedig végképp nem világos számomra, hogy a bankszektor önfinanszírozása miért volna tértől és időtől független cél. A hitel-betét arány elszaladása a válság előtt valóban növelte a sérülékenységet, de nem önmagában a ráta mértéke okozta a bajt (az alig volt magasabb, mint az eurozónában, és alacsonyabb volt, mint a mediterrán térségben), hanem (1) a túl gyors hitelnövekedés, (2) azon belül is a devizahitelek túlzott felfutása, és (3) a kockázatérzékenység csökkenése. Egészséges ütemben és prudens módon bővülő hitelezés 100%-nál magasabb hitel-betét arány mellett is végbemehet. Sőt: a háztartások megtakarításait elszívó állampapír-kibocsátások mellett lehetetlen is volna 100%-nál kisebb ráta mellett "a növekedést támogató" vállalati hitelezést elvárni.
A fő gondom azonban nem is a konkrét mutatókkal és célértékeikkel van - legalábbis addig, amíg csak eszmecsere tárgyát képezik és (a likviditási és tőkemutatóktól eltekintve) nem lesznek kőbe vésett követelmények. Lehet, talán érdemes is ilyen jövőképekről elmélkedni. Ám nehéz elképzelni, hogy az érdekeltek körében kialakulhat valamiféle konszenzus ezekben a kérdésekben. Ráadásul sokkal hasznosabb volna, ha a pénzügyi stabilitásért felelős MNB a fiskális érdekekkel átitatott, egyúttal a bankellenes politikáját szavazatszerző célra is felhasználó kormánnyal alakítana ki konszenzust.
A szerző az MTA doktora, a Pénzügykutató Zrt. tudományos tanácsadója.
