Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.
Az amerikai Képviselőház végre jóváhagyta az Ukrajnának (és egyben Izraelnek és Tajvannak) nyújtandó katonai segítséghez szükséges költségvetési támogatást. Ez talán soha nem látott mértékű költségvetési felhatalmazást jelent: Ukrajna 61 milliárd amerikai dollárt kap ebből (csak érzékeltetetendő ennek dimenzióit: Izrael, amely hagyományosan az amerikai katonai segítségnyújtás legnagyobb haszonélvezője, ennek kevesebb mint felét, 26 milliárd dollárt kap).
Ez minden kétséget kizáróan nagyon pozitív fejlemény és határozott üzenet Ukrajna, Oroszország, sőt: az európai demokráciák számára is. De nemcsak a konkrét segítségnyújtás tekintetében fontos, hanem azért is, mert azt mutatja, hogy Donald Trump tirádái nem feltétlenül tükrözik hosszútávú politikáját, és nem feltétlenül lehet belőle fontos következtetéseket levonni egy esetleges leendő Trump-adminisztráció politikájára nézve. Ugyancsak nagyon érdekes, és a világ és benne Európa viszonyainak radikális változásait mutatja, hogy Trump döntését a lengyel elnökkel történt megbeszélés eredményeképpen, vagy legalábbis az után hozta meg. Ez is azt mutatja, hogy Lengyelország kiemelkedő szereplőjévé vált nemcsak az európai, hanem a világpolitikának is. És azt is, hogy életfontosságú nemzetbiztonsági kérdésekben Lengyelország képes felülemelkedni a pártpolitikai érdekeken: Vigyázó szemünket Varsóra vessük!
Úgy hírlik, hogy az Ukrajnának szállítandó fegyverek nagy része már Európában van. Ez lehetővé tenné annak az eddig majdnem hogy végzetesnek bizonyult hibának az elkerülését, hogy ismét patikai mérőkanállal adagolják a fegyvereket Ukrajnának, ami – nolens volens – eddig is csak az orosz érdekeket szolgálta, hanem kvázi „rázúdítsák” a fegyverek tömegét Ukrajnára, és ezzel lehetővé tegyék, hogy megállítsa, ne adj isten visszafordítsa az elmúlt hónapokban tapasztalható trendet, amely szerint Oroszország átvette a kezdeményezést a hadszíntéren, és lassan nemhogy visszavonult volna a megszállt területekről, de, igaz igen kis mértékben, újabb ukrán területeket szállt meg.
Ezzel kapcsolatban szeretnénk egy olyan kérdésre részletesebben kitérni, amely most, az amerikai döntés fényében és a július 9. és 11. között esedékes washingtoni NATO-csúcstalálkozó közeledtével igen aktuálissá válik:
mi is a helyzet Ukrajna NATO-tagságával?
Ezzel a kérdéssel kapcsolatban sok hamis információ kering, és még csak azt sem mondhatjuk, hogy ezek az orosz dezinformáció eredményei. Nem, ezeket nekünk magunknak sikerült előállítani és lassan el is hinni, pedig valahol jól tudjuk, hogy hamisak, és csak annak a politikának az önigazolását szolgálják, amely fél szembekerülni Oroszországgal – bár el kell ismerni, ennek igencsak racionális alapjai vannak. Csak azt kell megjegyezni, hogy Oroszországgal nem így lehet eredményes politikát folytatni, olyat, amely idővel akár politikájának a megváltoztatását is eredményezheti, hanem úgy, ahogy Ronald Reagan csinálta: bizonyítsd be, hogy Oroszország nem győzheti le a Nyugatot, bizonyítsd be, hogy a Nyugat képes minden rendelkezésre álló eszközzel érvényesíteni saját érdekeit, akkor is, ha ezek szembemennek Oroszország érdekeivel, mert csak így lehet olyan helyzetet teremteni, amelyben Oroszország belátja, hogy az ő érdekeit is szolgáló kompromisszumokra van szükség, és azt csak akkor érheti el, ha együttműködik az arra egyébként mindig hajlandó Nyugattal.
Így és csak így állhat helyre az a biztonsági rendszer, amely valójában Vancouvertől Vlagyivosztokig terjed.
Lássuk akkor, mi is a helyzet Ukrajna NATO-tagsága körül. Kezdjük a félreértésekkel – vagy szándékos félremagyarázásokkal.
- Nincs olyan rendelkezés a Washingtoni Szerződésben – de máshol sem –, hogy háborúban álló országot nem lehet fölvenni a NATO-ba. Már csak azért sincs, mert ez a lehetőség néhány hónappal ezelőtt még fel sem merült.
- Nem igaz, hogy egy NATO-ország elleni támadás automatikusan beélesíti az ötödik cikkelyt. Az ötödik cikk csak akkor lép életbe, ha azt az Észak-atlanti Tanács megszavazza. Ezért vidáman elképzelhető, hogy támadás történik egy NATO-tagország ellen, de azt a Tanács nem minősíti az ötödik cikkely értelmében történő támadásnak – ennek bármilyen oka lehet, elég, ha egyetlen ország így gondolja, és még csak indokolni sem kell.
- Amennyiben a Tanács úgy dönt, hogy az adott helyzetben életbe lépteti az ötödik cikkelyt, az sem jelenti automatikusan azt, hogy a NATO és tagországai katonai erőt kell hogy alkalmazzanak a támadó ellen. Az ötödik cikkely azt mondja, hogy:
A Felek megegyeznek abban, hogy egyikük vagy többjük ellen, Európában vagy Észak-Amerikában intézett fegyveres támadást valamennyiük ellen irányuló támadásnak tekintenek és ennél fogva megegyeznek abban, hogy ha ilyen támadás bekövetkezik, mindegyikük az Egyesült Nemzetek Alapokmányának 51. cikke által elismert jogos egyéni vagy kollektív védelem jogát gyakorolva, támogatni fogja az ekként megtámadott Felet vagy Feleket azzal, hogy egyénileg és a többi Féllel egyetértésben azonnal megteszi azokat a intézkedéseket – ideértve a fegyveres erő alkalmazását is –, amelyeket a békének és biztonságnak az észak-atlanti térségben való helyreállítása és fenntartása érdekében szükségesnek tart.
Ez azt jelenti – nem többet és nem kevesebbet –, hogy minden tagország maga dönti el, hogy egyáltalán segítséget nyújt-e a megtámadottnak, hogy az a segítség milyen jellegű és mértékű, vagyis magában foglalja-e katonai erő alkalmazását, és ha igen, milyen módon és mértékben. - A NATO-tagság egy adott állam felvételekor úgy alakítható, hogy bizonyos fenntartásokat, korlátozásokat csatolnak hozzá. Így történt például a Német Szövetségi Köztársaság felvételekor 1955-ben. Ukrajna esetében ez például azt is jelenthetné, hogy a NATO-garancia nem terjed ki Ukrajna megszállt területeire. (1955-ben a Német Szövetségi Köztársaság hivatalosan a régi német határokat tekintette saját határainak. Eszerint a NATO-nak segítségnyújtási kötelezettsége volt az NDK egész és Lengyelország bizonyos területeinek vonatkozásában is. Az NSZK csatlakozásakor explicite kikötötték, hogy a NATO-szerződés csak az NSZK de facto területére érvényes. Emellett a Bundeswehrre más szabályok vonatkoztak, mint a többi NATO-tagállam haderőire: az egész Bundeswehr NATO-ellenőrzés alá került – ezért nincs mindmáig sem Vezérkari Főnöke, csak Felügyelője.) Ez nem lenne példa nélkül való, hiszen már maga a Washingtoni Szerződés is tartalmaz korlátozásokat: az Egyesült Államoknak már 1949-ben sem volt esze ágában sem belebonyolódni a brit, francia, belga gyarmatbirodalom felbomlásával kapcsolatos konfliktusokba. Sőt: az Egyesült Államoknak éppenséggel érdeke volt, hogy ezek a birodalmak felbomoljanak, hiszen ez nyitotta meg az utat előtte az ezekre a területekre történő politikai, valamint részben katonai behatolás előtt.
Mindez nem jelenti azt, hogy „kötelező” lenne felvenni Ukrajnát a NATO-ba. De azt igen, hogy azoknak az érveknek, amelyekkel ezt a lehetőséget visszautasítják, elhárítsák, nagy része nem valós.
Ezzel szemben, természetesen, valósak és figyelemreméltóak azok az aggályok, amelyek az orosz reagáláshoz kötődnek, azaz attól tartanak – joggal –, hogy Oroszország (túl)reagálja Ukrajna NATO-tagságát és támadást indít Ukrajna maradék része vagy éppenséggel egy NATO-tagország ellen. Egy ilyen támadás lehet korlátozott – például a Suwałki-folyosó térségében –, amely esetben elképzelhető, hogy a NATO mintegy quid pro quoként elfogadja az ennek nyomán kialakuló helyzetet, és ezzel a konfliktus befejeződik.
Természetesen nem zárható ki az sem, hogy Oroszország kiterjedtebb hadműveletet indít, de akár az sem, hogy a NATO – különösen érintett tagországai (Litvánia, a balti országok, Lengyelország) nyomására – vagy akár egyoldalú akciója nyomán – maga keveredik bele egy nagyméretű háborúba. De a NATO-tagországok megfelelő viselkedése, az elrettentés határozott demonstrálása és a háború vállalásának nyilvánvalóvá tétele nagy valószínűséggel hatásos lenne, és Oroszország nem folyamodna ilyen drasztikus lépésekhez.
Mindez azonban értékelés kérdése, és semmi biztosíték nincs arra, hogy ezekből a forgatókönyvekből melyik érvényesül. Az azonban biztos, hogy Ukrajna NATO-tagságának off the cough – csípőből – történő elutasítása azoknak az érveknek az alapján, amelyeket erre használni szoktak, és amelyeket fent fel is soroltunk, hamis.
Ennek nyilvánvaló és érthető okai vannak:
a nyugati országok nagy része eleve el akarta – akarja – utasítani azt, hogy ezt a vitát érdemben lefolytassák, mivel attól tartanak, hogy annak kimenetele olyan lesz, amit ők nem szeretnének: azaz kiderülne, hogy Ukrajna NATO-tagsága nem vezet automatikusan háborúhoz Oroszországgal, és ennek következtében ezeknek az országoknak politikai döntést kell hozniuk, hogy akarják-e vállalni ennek minden következményét
–, és persze sokkal egyszerűbb a jogi csűrés-csavarás mögé elbújni.
Ez is része annak a politikának, amit joggal és megalapozottan nevezhetünk az appeasement (megbékélés) politikája korunkbeli megnyilvánulásának – amibe egyébként az Ukrajnával kapcsolatos nyugati politika kezdettől fogva belebonyolódott, például a fegyverszállítások elhúzásával, korlátozásával, a szállított fegyverek alkalmazási lehetőségeinek indokolatlan és csak Oroszország érdekeit szolgáló területi és más jellegű korlátozásával.
E sorok szerzője – bár maga egyetértene vele – ezért nem azt javasolja, hogy azonnal vegyük fel Ukrajnát a NATO-ba. Ez nemcsak lehetetlen, de kellő megvitatás hiányában helytelen döntés is lenne. Álláspontom szerint azonban mindenképpen szükség lenne egy tisztázó vitára a Szövetségen belül – amely nem kifogásokat, hanem a döntéshozatal objektív körülményeinek tisztázását eredményezi –, aminek alapján valamennyi tagállam álláspontjának figyelembevételével, de végre a valóságos helyzet alapján és nem alibikeresés eredményeképpen lehetne döntést hozni. Ez a döntés egyáltalán nem biztos, hogy a tagfelvételt jelentené, pontosabban nagy valószínűséggel megerősítené a 2008-as bukaresti NATO-csúcs döntését, amelynek értelmében Ukrajna jogosult a NATO-tagságra, de akár ezen túllépve, formális meghívást is bocsáthatnak ki, aminek realizálását azonban időben eltolná és feltételekhez kötné. Ez tűnik talán a reálisan és adott körülmények között a legracionálisabb döntésnek, amely egyaránt figyelembe veszi azoknak az országoknak az álláspontját, amelyek Ukrajna azonnali NATO-tagságát támogatják, de azokét is, akik hallani sem akarnak erről. Reméljük, a washingtoni NATO-csúcstalálkozó résztvevői is erre a racionális és kompromisszumos következtetésre fognak jutni.
Ebben az összefüggésben kell tekinteni Magyarország álláspontjára is. Mindenekelőtt tény, hogy
az ukrán NATO-tagságot elutasító álláspontjával Magyarország nem áll egyedül a Szövetségen belül.
Azt is hangsúlyozni kell, hogy ez nem egy légből kapott, ideologikus álláspont, hanem számos racionális eleme is van, mind általánosságban, mint a speciális magyar érdekeket tekintve. Azt gondoljuk, hogy az egy kiinduló álláspont, amely a kibontakozó vitában a kompromisszum lehetőségét is magában foglalja. És ezért nem ördögtől való akkor sem, ha sokan nem értünk egyet vele.
A washingtoni csúcstalálkozónak ezért nem szabad kizárólag a NATO egyébként mindent kétséget kizáróan nagyon sikeres 75 évére visszatekintenie, hanem arra kell koncentrálnia, hogy a régen látott veszélyeket hordozó világban megtalálja a megoldásokat, és ebben meghatározza a NATO szerepét.
Sok sikert kívánunk!
Címlapkép: Rishi Sunak brit miniszterelnök, Joe Biden amerikai elnök, Giorgia Meloni olasz miniszterelnök, Jens Stoltenberg NATO-főtitkár, Volodimir Zelenszkij ukrán elnök és Mircea Geoana, a NATO főtitkár-helyettese a NATO-Ukrajna Tanács ülésén a NATO vilniusi csúcstalálkozójának második napján, 2023. július 12-én. MTI/EPA/Filip Singer
