Valóban csak a kollektív béralkutól függ a bérszintünk?

Barta Balázs

2015. február 19. 08:33

Pogátsa Zoltán azt mutatja be, hogy a vállalkozások hozzáadott értéke által létrehozott jövedelem a tőketulajdonos és a munkavállalók között úgy oszlik meg, amilyen mértékben az alkuképességük viszonyul egymáshoz. A munkavállalói érdekérvényesítő képesség pedig a szakszervezetek meggyengülését követően Kelet-Európában lecsökkent, és ez vezetett az indokolatlanul alacsony bérszinthez. Ez azonban csak kis részben fedi a valós okokat a bérkülönbségre - függetlenül attól, hogy a szakszervezetek megerősödése üdvözlendő folyamat lenne -írja Barta Balázs közgazdász.

Az írás a hazai bérek színvonaláról kialakult vitához szól hozzá. Az előzmények (Madár István elemzőnk, és Pogátsa Zoltán "tollából") itt olvashatók.

Hazánkban a bérre rakódó terhek jelentősen magasabbak, mint a tőkejövedelemé. Ezért a hazai vállalkozások jelentős része - sajnos ehhez még becsülni sem tudok adatot, viszont több száz céget meghaladó vállalkozói felmérésünk alátámasztja - "feketén" ad fizetés-kiegészítést a munkavállalóinak. Azaz a tulajdonos a saját tőkejövedelméből áldoz a munkavállaló kompenzációjára. Ez gazdasági kényszerűség és racionalitás. Viszont a statisztikát torzítja. És könnyen válik a vállalkozó mumussá.
A hazai gazdaság az ún. függő gazdaságok közé tartozik (forrás: Enlarging the varieties of Capitalism - The emergence of dependent market economies in East Central Europe, A Nölke és A Vliegenthart, World Politics 61.). A beruházások alapvetően a nemzetközi nagyvállalatok telephelyei közötti versenytől függenek, mely az üzleti beruházások fő forrása. A munkaerő szempontjából a szakmunkások értéke a meghatározó, az innováció elsősorban az említett nagyvállalatok telephelyei közötti transzferre korlátozódik. A komparatív előny forrása pedig a költséghatékony összeszerelés. Ez korlátozottan teszi összehasonlíthatóvá a mozgásteret nyugat- vagy észak-európai országokkal.
A tőketulajdonosi szerkezet és a bérek között szoros összefüggés van. Míg az említett észak- és nyugat-európai országokban a széttagolt, gyakran helyi tulajdonosi kör meghatározó jelentőségű a gazdaságban, addig Kelet-Európában a külföldi tőke koncentrációja nagyságrendekkel dominánsabb.
A magasabb hozzáadott érték értelemszerűen magasabb jövedelemszintet tesz lehetővé, ezért ezt kevésbé nyitottak külföldre kiszervezni a tulajdonosok, és a bérmunka-jellegű tevékenység jut Kelet-Európának. Ha viszont ebben a nemzetközi munkamegosztásban szakszervezeti úton béremelést kívánunk realizálni - ami nyilván üdvözítő lenne, mint végeredmény! -, akkor a magyarországi vezérigazgatóknak nevezett üzemvezetők gyors leépítésekbe kezdhetnek. A szlovák, román, mexikói versenytárs telephelyek elvinnék az új projekteket. Jelenleg ugyanis sem a minőségi munkaerőben, sem beszállító hálózatok, sem kutatás-fejlesztési kooperációk tekintetében nem rendelkezünk egyedi versenyelőnnyel.
A helyi kulturális karakterektől nem lehet eltekinteni. Hazánkban jellemző karakter a zártság (World Value Survey 2006), valamint "bizonytalanság kerülése és a rövidtávú gondolkodás" (Neumann-Bódi Edit et al: Kulturális értékek vizsgálata a magyar társadalomban, 2008.), így nem lehet egy elemét kiemelni a gazdasági környezetnek - nevezetesen a szakszervezeteket, és azt csodafegyverként bevetni. Próbálhatunk más modelleket másolni, hiszen nagyon fontos, hogy tanuljunk, de a nagy kihívás, hogy azokat hogyan adaptáljuk.

Valóban csak a kollektív béralkutól függ a bérszintünk?

Merre érdemes akkor fókuszálni, ha bért akarunk növelni?

Kérdés viszont, hogy amennyiben egy összetett elemekből álló csomagban gondolkodunk, melyeknek az eredményeként a munkavállalói jövedelmek magasabb szintre tudnak kerülni, akkor merre érdemes a hangsúlyt helyezni.

Akkor lehet bért növelni, ha fenntartható módon növekszik a vállalkozások hozzáadott értéke. És itt kénytelenek vagyunk különbséget tenni hazai és külföldi tulajdonú vállalkozás között. Ez nem az előbbinek juttatott indokolatlan versenyelőnyről szól, vagy versenytorzítás és korrupció elősegítéséről, hanem a döntéshozatali folyamat különbségéről. Hazai vállalkozás székhelye, központja mindig Magyarországon marad.
A kis- és középvállalkozások esetében az üzleti eredményessége legszorosabban a stratégiai gondolkodásmóddal, az innovációba történő befektetésekkel és a nemzetköziesedéssel függ össze.
A kihívás, hogy a hazai vállalkozások pontosan a stratégiai gondolkodásmódban és a valós innovációban - nem a pályázatokban megkövetelt matematikában - gyengék (vs. kulturális karakter!). Ezért amennyiben a tulajdonosok/ügyvezetők menedzsment kompetenciáját növeljük, ez fog extra jövedelmet létrehozni (exportképesség, márka-orientáltság, tudatos gazdálkodás, stb.) révén. A megnövekedett tőkejövedelemből pedig a munkavállalóknak is többletbevétel jut, hiszen a munkáltató a minőségi munkaerőhiányos piacon a megtartásban érdekelt.
A vállalkozói menedzsment kompetencia növelése pedig csak aprólékos munkával kezelhető. Sajnálatos módon erre nincsen központilag előírható szabályozó. A hazai kis- és középvállalkozásokat meggyőzve, példákat mutatva lehet előbbre jutni.
A nemzetközi vállalatok tekintetében a legnagyobb feszültség a folyamatosan jelenlévő minőségi munkaerő mennyiségének a kérdése. Ezen cégek esetében a vállalati szakszervezetek képviselhetnek erőt, azonban itt kevésbé a bérek kérdésében lehet előbbre lépni, inkább a munkavállalók biztonságának és foglalkoztatás körülményeinek fejlesztésében - a folyamatos műszakok egyoldalú bevezetése, a képzésekre fordított idő és annak elszámolása, a szabadságolások rendje stb.