A hamis remény üzlete
A lottószelvénnyel a kitörés reményét vásároljuk meg, mert elképzeljük, ahogy a vakszerencse pont minket talál el. Csakhogy a valóságban nem lesz olyan, hogy "vakszerencse", nem fog ránk mosolyogni Fortuna istennő, akármit is teszünk érte. Nincs más csak a lesújtóan alacsony valószínűség az egymástól teljesen független és véletlenszerű húzásoknál. Az emberek pedig nem érzékelik a lottó ötös lehetetlenségét, akkor sem, ha elmondjuk nekik, hogy az életük elkövetkező százezer évében még ne számítsanak telitalálatra. A "játékosok" gond nélkül elfogadják a reménynek e nyilvánvalóan hazug formáját, sőt ragaszkodnak hozzá, függővé válnak. Így van ez már időtlen idők óta, és a jelenség racionális illetve morális vitája már teljesen elcsendesült. Az alábbiakban ezért most kikezdjük a témát, illetve végre feltesszük azt a provokatív kérdést, hogy miért is nem tiltjuk be a lottózást, ha az ártalmas.Rengeteg káros szenvedélybetegséget figyelhettünk meg az emberi civilizáció története során, és ezek közül rangos helyen állnak a különböző szerencsejátéknak nevezett lehúzások. Az ember egy vágyakozó lény, ami feltehetően előrébb vitte a fajának fejlődése során, legalábbis a legtöbb esetben. A lottózás pont nem ilyen, az egy csapda. Soha, semmilyen körülmények között nem volt jó egy közösségnek egy olyan ötlet, ami a javainak ilyen (koncentrált) formájú újraosztásáról szólt. Amikor a lehető legtisztább formájában dobja össze a petákjait egy törzs, majd sorsolja azt ki néhány szerencsésnek, azzal valójában a saját fajtájának az előrelépését veti vissza. Az alábbiakban a lottózásnak ezen elméleti példáját jellemezzük és értékeljük röviden:
- A játék várható kifizetése az egyének számára a legtisztább esetben is csak annyi lehet, amennyi befizetésre került (teljes kiosztásnál), csak éppen azt a távoli jövőben kapják vissza, vagyis ideális esetben is káros a részvétel.
- A valóságban pedig a várható érték rendszerint jóval alacsonyabb a részvételi összegnél.
- Ez tehát egy nullaösszegű játék: amekkorát valaki nyer, ugyanakkorát veszítenek a többiek (a profit és az adók ezt persze torzítják a valóságban).
- A szerencsés egyéneknél tömörülő javak felhasználása kevésbé hatékony, ami társadalmi szempontból az erőforrások hatékonytalan elosztását jelenti.
- Ráadásul jogosan gondolhatjuk azt is, hogy a javak (pénz) határhaszna a nyertes esetében drámaian csökken, vagyis így a társadalmi csoport hasznossága csorbul.
Tehát ez a jelenség még a legtisztább formájában is káros társadalmi viselkedést jelent. Az össznép egészen egyszerűen kizárólag rosszul járhat vele.
A fenti tiszta elméleti megfontolásból az is következik, hogy ezeknek bárminemű megszervezése is - legyen az akár piaci, akár állami - csak káros lehet. Ezen rendszerekben pusztán az újraosztásnak a további tényezőiről, illetve a marzsról döntünk. Lefölözünk a javakból valamennyit, amit vagy piaci szereplők, vagy az állam kaparint meg. Noha ezek a kimenetek jelentősen különböznek egymástól, a kérdés valójában csak az, hogy melyik mennyire árt a társadalom egészének. Merthogy már az alapjaiban is káros az egész.Elméleti megközelítésben ezt a károsságot a rendszer kiterjedtsége, illetve annak újraosztási torzítása határozza meg a legnagyobb mértékben. Mit jelent ez?
- A rendszer kiterjedtsége alatt egészen egyszerűen azt érthetjük, hogy a társadalom mekkora része vesz benne részt, illetve azt is, hogy a pénze mekkora részével. Vagyis a javaiknak mekkora arányát dobják be a "közösbe", hogy az újraosztásra kerüljön.
- A másik, ehhez kapcsolódó tényező pedig az, hogy az újraosztás mennyire koncentrált. Minél kevesebb ember részesül a közös vagyonból, annál koncentráltabb az újraelosztás ezen formája. A csökkenő határhaszon miatt a társadalmi kár mértéke a hasznossági függvény inverzeként alakul.
Ebből az következik, hogy a nagyon koncentrált újraelosztást nyújtó rendszerek, mint amilyen például a hazánkban legnépszerűbb ötös lottó, a legkárosabbak közül valóak.
Miként tud ez még rosszabb lenni?
Ahogy a fentebbi kifejtésből látszik, egy ilyen rendszer kifejezetten a résztvevőkön belüli egyenlőtlenséget növeli. A dolog akkor tud még hatásosabb lenni össztársadalmi szinten, ha a játékban eleve a szegényebbek vesznek nagyobb súllyal részt! Bár ekkor a rájuk jutó várható érték is megnövekszik, az erős koncentráció miatt valójában néhány egyedet tolnak csak fel a szegények a felső egy százalékba. Mindezt pont annak az árán, hogy magukat még lejjebb juttatják. Ez pedig egy különösen fontos és hangsúlyozandó szempont abban, hogy a szerencsejátékok miként árthatnak még jobban a társadalomnak (a fentebb vázolt elméletileg is káros jellegükön túl). A szenvedélybetegségek kialakulásával, vagyis az olyan jelenségekkel, amikor nem kevesen például 150-170 ezer forintokat költenek lottóra egy héten, most nem is foglalkozunk.A nemzetközi szociológiai szakirodalomban gyakran taglalt téma, illetve alkalmanként mások is felkapják, hogy a szegényebb réteg egy főre jutó lottózása magasabb, mint a gazdagoké. Ráadásul az ő helyzetükben a több egy főre jutó szelvény már csak azért is különösen súlyos, mert a szegényeknek az összjövedelmükhöz képest eleve sokkal nagyobb terhet jelent a "játék". Hasonló kutatásokról Magyarország esetében nem tudunk, pedig igencsak ránk férne. A legalaposabb vizsgálatokat az USA kapcsán végezték, és az látszik belőlük, hogy ez egy játéktípustól független jelenség, ami átível az egyes államok határán. A jelenség nagyságrendje, illetve a lottózás általános károssága persze máig vita tárgyát képezi. Mindenesetre egyelőre azt gondolhatjuk, hogy általánosan a szegényebb (és kevésbé tanult) réteg nagyobb hajlandóságot mutat a lottózásra, mint a jómódú és képzett emberek csoportja. Talán az elégedetlenségük miatt erősebb késztetést éreznek a kitörésre, és ezért ez a hazug remény sokkal jobban megfogja őket. Feltételezésünk szerint hazánkban is nagyon hasonló összefüggés állhat fenn, de biztosan ezt még nem tudjuk. Vagyis arról van szó a szerencsejáték káros rendszerében, hogy a lecsúszott réteg felelőtlen reményhajhászása növeli csak igazán a társadalmi egyenlőtlenséget a "játékon" keresztül.
Ez egy degresszív adó!
Attól, hogy az állam kezére bízzuk mindezt, még nem oldódik meg a probléma, csak enyhülhet (hangsúlyozottan feltételes mód!). Így legalább a játék folyamán az adók mellett az osztalék is a költségvetésbe juthat vissza. Hazánk esetében a Szerencsejáték Zrt. például egészen jó évet zárt tavaly: az osztalékfizetéssel, a játékadóval és egyéb rendes adónemekkel közel 60 milliárd forinthoz juttatta az államot. (Ennek döntő része, 40,1 milliárd egyébként a játékadó volt, míg az osztalékfizetésből 15 milliárd jött 2014-ben.)Ez lehetőséget nyújtana arra, hogy részben kompenzáljuk az egész által okozott káros, egyenlőtlenséget növelő hatásokat. Különösen azért lenne illő a költségvetésnek ebből ilyen ráfordításokat tennie, mert ez a pénz nagyrészt a szegényebbek (önkéntes) "adóztatásából" folyt be. Vagyis, ha úgy vesszük, akkor ez egy degresszív adónem a költségvetésben. Vannak is országok ahol speciális és kitüntetett társadalmi célokra teszik félre az ebből befolyó bevételt. Magyarország nem tartozik közéjük.
Be kéne tiltani?
Fel kell tenni azt az igen provokatív és súlyos kérdést, hogy be kéne-e tiltani a szerencsejátéknak ezen formáit? Nos, ha filozófiai szempontból közelítjük meg mindezt, akkor a legalapvetőbb kérdés az, hogy:Joga van-e az államnak megakadályozni a polgárait abban, hogy azt tegyék a pénzükkel, amit akarnak?
Persze a másik irányból megfogalmazva a kérdés már így hangzik:Az államnak, aminek az emberek jólétének biztosítása a feladata, miért kéne a pénzük káros elvesztegetését lehetővé tennie?
Ha abból indulunk ki, hogy bizonyos esetekben - mint például a szerencsejátéknál - szükséges ez a fajta atyáskodó korlátozás, akkor is még kérdéses, hogy mindez lehetséges-e. Mármint nyilván azért van az állam, hogy képes legyen betiltani káros tevékenységeket, de a kényes kérdés az, hogy mi lenne ennek az eredménye. Sok ártalmas dolog van a civilizációnkban, aminek a betiltására irányuló törekvések csúfos kudarcot vallottak a történelem során. Minden bizonnyal nagyon ingatag, ha nem megoldhatatlan feladat volna ez a lottózás esetében is. Például átterelődne a kereslet külföldre, amivel az ország veszítene. Ezt szabályozásokkal talán vissza lehetne fogni, de azt már nyilván senki nem akadályozhatná meg, hogy aki Bécsben jár, az vegyen magának egy lottószelvényt.A másik, talán még veszélyesebb része a dolognak az az üzlet alvilágba való átterelődése. Ezzel ugyanis kifejezetten kártékony szervezeteknél csapódna le a játékból eredő profitmarzs, nem mellesleg növelve a rendfenntartás és büntetés-végrehajtás költségeit. Persze az őszinte válasz az, hogy nem tudjuk, mi történne, ha ma betiltanák a lottózást. A világtörténelem kutatása lehetne ebben is az irányadó: a 19-ik századi USA-ban a privát szféra lottózói annyira botrányosak voltak (a korrupció és a pazarlás néha odáig fajult, hogy elmaradtak sorsolások), hogy 1894-ben minden államban betiltották őket. Ezt követően csak 1964-től változott meg a törvényalkotók véleménye róla és került fokozatosan vissza a legalitás talajára az államokban (Hawaii és Utah máig kivétel!). A 21-ik században bár szintén nem példa nélküli a lottózás betiltása, érdemi hatástanulmányok erről nem léteznek.
A betiltással talán egy idő után elérnénk a játékkedv csökkenését, talán nem. Talán az emberek találnának valami más, hasonlóan káros tevékenységet helyette maguknak, talán nem. Egy biztos: a lottózás nem tartozik az emberiség hálás találmányai közé. Ha nem létezne egyáltalán, azzal mindenki jobban járna, különösen a kitörést hajszoló szegények.
