EU és Amerika - ég és föld.
2008 őszén olyan válság köszöntött be a gazdaságilag fejlett világba, amelyet ezek az országok három emberöltő óta nem tapasztaltak. Nem véletlenül nevezik ezt nagyon sokan az évszázad recessziójának, vagy az 1929-33-as nagy válság analógiájára a nagy recessziónak. A válság teremtette kihívásoknak az USA és az Európai Unió egészen más gazdaságpolitikával igyekezett megfelelni. Az Egyesült Államok lényegében véve masszív keynesi gazdaságpolitikát folytatott, melynek középpontjában az erőteljes fiskális expanzió állt (a költségvetési deficit 2009-2013 között évi átlagban a GDP 7,5%-ára rúgott), s emellett zéró közeli kamatlábbal és a kezdettől fogva erőteljes mennyiségi lazítással igyekeztek élénkíteni a gazdaságot. A válságkezelést alapvetően Keynes híres mondása dominálta: "A fellendülés és nem a recesszió a megfelelő idő a fiskális szigorra".
Az európai válságkezelésben azonban 2010-ben markáns fordulat következett be és az öreg kontinens gazdaságpolitikája látványosan elvált az amerikaitól. (A szerző a fordulat okaival részletesen foglalkozott itt - a szerk.) A fordulatot végrehajtók szerint megváltoztak a gazdasági kihívások. A valódi ellenség most már az államok eladósodása, mert a kormányzati adósságok fenntarthatatlan pályára kerültek, s ebből eredően a prosperitáshoz a befektetők és a pénzügyi piacok bizalmának helyreállításán keresztül vezet az út - hangzott a verdikt. Jean Claude Trichet, az EKB egykori elnöke ezzel kapcsolatosan így fogalmazott: "Szilárd meggyőződésem, hogy a jelenlegi körülmények között a bizalmat eredményező politika segíti, nem pedig hátráltatja a növekedést, mert ma a bizalom a kulcstényező... Az a nézet, hogy a szigorító intézkedések stagnálást idéznek elő, helytelen." Mindennek következtében az EU-ban 2010-ben éppen csak meginduló gazdasági növekedést átmenetileg tovább támogató és körültekintő költségvetési politika helyett jött az általános fiskális szigor, a 3%-os deficitkritériumhoz való megszállott ragaszkodás, valamint a munkanélküliség helyett az államadósság elleni fanatikus küzdelem.
A válság kitörését követő hatodik évben azonban már biztosan tudjuk, hogy az általános fiskális szigorra alapozó gazdaságpolitikai fordulat szinte minden fronton csak kudarcot mutat: a recesszió véget nem érőnek tűnik, az európai munkanélküliség magas szinten állandósulni látszik, az elveszett GDP-ben mérhető veszteségek pedig hatalmasak. 2014-ben az EU gazdasági teljesítménye várhatóan nem fogja elérni a 2008-as szintet, és Európa 2013-ban lényegében úgy áll 2008-hoz képest, mint ahogyan állt 1934-ben 1929-hez képest.
És most térjünk vissza az Európai Unióra, majd pedig konkrétan a magyar gazdaság teljesítményére!
Bár az Európai Bizottság ragaszkodása a 3%-os maastrichti deficitkritérium betartásához a gazdasági élénkülés fiskális oldalról történő elősegítését az EU egészében blokkolja ugyan, ám az egyes tagállamok viszonylatában egészen más a helyzet. Ennek magyarázata az EU közös költségvetésében, illetve az abból elnyerhető források elosztásában rejlik.
A közös költségvetéshez természetesen valamennyi tagállam hozzájárul, ám nem a hozzájárulásuknak megfelelő mértékben részesednek belőle: a fejlett országok többnyire nettó befizetők, míg a fejletlenebbek általában nettó haszonélvezők. A közös költségvetés nettó haszonélvezői ennek következtében képesek arra, hogy a saját nemzeti költségvetésükben megjelenő kiadásaik egy részét az EU-s források lehívásával finanszírozzák, s nem pedig a saját gazdasági szereplőikre kivetett adókkal. S a dolgoknak a veleje éppen ez.
A nettó EU-transzferek ugyanis makrogazdasági tekintetben de facto ugyanúgy működnek, mint a költségvetési deficitet igénylő fiskális stimulus: keresletet generáló állami költekezés van, ám ezzel szemben adók formájában történő jövedelemelvonás nincs. (Ha ez utóbbi állna fenn, akkor a piaci keresletet ért fiskális hatás lényegében zéró lenne.) Egyszerűbben kifejezve: ha például valamely tagországban a költségvetési deficit a GDP-hez képest 2,5% - tehát a maastrichti kritériumon belül van - ám a kiadási oldal 3%-át nettó EU-támogatás fedezi, az makrogazdasági értelemben ekvivalens azzal, mintha 5,5%-os deficittel stimulálnánk az összpiaci keresletet EU-transzferek nélkül.
Ami tehát számunkra most nagyon fontos: a közös költségvetés nettó haszonélvezői abban a kiváltságos helyzetben vannak, hogy anélkül támogathatják fiskális oldalról a gazdasági élénkülést, hogy annak következménye a költségvetési deficit és az államadósság növekedésében jelentkezne. Vagyis a gazdaság ösztönzése érdekében úgy alkalmazhatják a standard makrogazdasági tankönyvek által recessziós helyzetre ajánlott receptet, hogy azt nem kíséri a deficit és az államadósság megugrása.
