Mondhatnánk, hogy fogalmunk sincs, hiszen a kormányzó pártok nem mutattak be programot. Így aztán érhetnek minket ahhoz hasonló fajsúlyú meglepetések, mint például a magán-nyugdíjpénztári vagyon államosítása, vagy a korábban elutált egykulcsos adó legszélsőségesebb formájának a bevezetése. (Ráadásul ezek még csak nem is a válság kényszerében születtek. Az egykulcsos adó bevezetése értékalapú, a válság szempontjából kifejezetten rossz időzítésű lépés volt, és arra is egyre több jel utal, hogy a nyugdíj-megtakarítások elvétele mindenképpen megtörtént volna.)
Annyiban azonban más a helyzet, hogy most a kormányzás nem elkezdődik, hanem folytatódik. Vélhetően ez felkészültségben jelent annyit, hogy a kormány nem néz félre egy görög válsághoz hasonló fajsúlyú eseményt. Ráadásul a mögöttünk álló kétharmados ciklus kitágította a játékszabályokat, így például nem kell félni az Alkotmánybíróság rosszallásától a gazdaságpolitikai döntések esetében. Mi pedig immár jobban látjuk gazdaságpolitika karakterét, így van miből kiindulnunk.
Az első állításunk: nem lesz olyan esemény a politikában, amit mostanában sokan piacbarát fordulatnak hívnak. Az elmúlt négy év többé-kevésbé világosan kirajzolta, hogy a kormány milyen növekedési modellben hisz, ebben pedig nincs helye a fordulatnak. Az etatista kapitalizmus nem a válságban, nem is az EU és az IMF követelésére kezdett el kialakulni Magyarországon, hanem a kormány önszántából, konfliktusokat is felvállalva lépett erre az útra. Most, amikor a növekedési számok is láthatóan optimistává tették a gazdaságpolitikát, aligha érzi úgy, hogy le kell térnie.
Éppen ezért arra számíthatunk, hogy továbbra is az lesz a jellemző, hogy a gazdaság bizonyos területein a piaci verseny kiiktatása zajlik majd (trafiktól nyelvoktatásig, tankönyvkiadástól taxiig, felnőttképzéstől plázastopig, sportfinanszírozástól nonprofit forma erőltetéséig stb.) . A (vélt vagy valós) piaci kudarcokkal szembeni türelmetlenség továbbra is jellemző lesz, a megoldás pedig a direkt állami eszközökkel való beavatkozás - nem egyszer az érdekcsoportok logikájának megfelelően.
Retorikailag azonban bizonyos területeken lehet változásra számítani. A modell ugyanis nem tudja magát függetleníteni a közvetlen működőtőke és a vállalati külső finanszírozási források elapadásától, a gazdaság alacsony hatékonyságú szegmenseinek teljesítményét valahol legalább részben korrigálni kell. Ezért várható, hogy kialakul egy olyan sziget, amit az állam nem egyszerűen csak békén hagy, hanem kifejezetten erőltetetten támogat majd. Úgy tűnik, hogy az újraiparosítás jegyében ez a feldolgozóipar lesz. Itt lehet majd bemutatni, hogy a "jó multik" mennyi jóra számíthatnak az országban. Sok múlik majd azon, hogy ezt az üzenetet mennyire tudja hitelesen közvetíteni a potenciális befektetők felé a kormány.
A különutas program sikeréhez továbbra is szükség van az Európai Uniótól és az IMF-től való függetlenségre, ami erős ösztönzést jelent a költségvetési fegyelem fenntartására. Ez részben könnyebb feladat lehet, mint az elmúlt négy évben, de vannak kockázatai. Összességében nagyobb gazdasági növekedés várható, ami gyorsabban bővülő bevételeket jelent. Ugyanakkor amennyiben a gazdaság nem tud érdemben dinamizálódni, akkor erősebb lehet az osztogatási kényszer. Ráadásul a növekedéshez szükséges üzleti bizalom javulása nehezen megy, ha a válságadók a következő négy évben is velünk maradnak. Egyelőre úgy tűnik, hogy ebben a feltételrendszerben a megoldást a költségvetés kiadási oldalának érdemi mérséklése jelentené, erre azonban a gazdaságpolitikai filozófia miatt kicsi az esély.
Nem csupán a kiadások és bevételek, hanem az állami vagyon területén is vannak érdekes kérdések. Az államnak láthatóan erős tulajdonosi ambíciói vannak, ám a források egyre kevésbé állnak rendelkezésre. A Mol- vagy Eon-vásárlásra még volt pénz az állam számláján: a válság első pillanataiban alaposan fel kellett duzzasztani a likvid pénzügyi tartalékokat az IMF-hitelből, ebből pedig a következő években kifizethettük a részvényeseket. Mostanra azonban a pénzügyi mozgástér kisebb, és hitelfelvételből is egyre nehezebb jelentős vásárlásokat finanszírozni, hiszen az államadósság stagnáló pályáját hamarosan a Paks II. projekt is göröngyössé teszi.
Rövid távon a fentiek alapján több konkrét kérdés is felmerül. Az energiaszektor nonprofittá tétele (államosítása) a részvényesi értéket romboló rezsicsökkentés segítségével még viszonylag olcsón megúszható. (Igaz, a földgáz üzletágban való részesedés szerzés olyan horror áron történt, hogy kétségek merülnek fel az érdekérvényesítés hatékonyságával kapcsolatban.) Mindenesetre a közművekkel kapcsolatos állami lépések biztosan a következő hónapok izgalmas eseményei lesznek.
Hasonlóképpen érdekes lesz a devizahitelesek ügyének megoldása. Politikai szempontból már nem sürgeti semmi sem a Fideszt, tehát lehet idő megtalálni az ideális megoldást. Már ha van ilyen, hiszen az elmúlt négy évben sem sikerült ilyet kidolgozni. A fő kérdés, hogy milyen teherátvállalás lesz az állam és a bankszektor részéről, illetve mikor, milyen pénzügyi stabilitási kockázatok mellett történik.
A sikerességünk szempontjából azonban a fentieknél fontosabb kérdés, hogy sikerül-e a második négy évben megteremteni a felzárkózás alapjait. Azt még nem tudjuk, hogy a kormány által választott gazdasági modell erre alkalmas-e, legfeljebb sejthetjük, hogy van (lenne) ennél jobb is. Ettől még láthatunk előrelépést 2014 és 2018 között, ám ehhez az intézményi környezet javulására van szükség. Hosszabb távon pedig az érzésünk szerint tévútra került oktatáspolitika újragondolására.
